Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

Vajon mikor került oda az a madártoll a tanári közepére?, döntöm oldalra a fejemet, miközben én már az ajtó melletti falnak dőlve várom, hogy vége legyen a megbeszélésnek. Ajkaimat elgondolkodón biggyesztem, fekete szemeimet pedig szűkítem. Adler hangja csupán messzi zajnak számít, a körülöttem lévők halovány szellemek. Nem aludtam túl jól az éjjel, s ezen az sem segített, hogy hajnali 2 óra környékén felpattantam a motoromra, és elindultam fejet szellőztetni a Mátra kanyargós útjaira. Nem lettem okosabb, azonban ma este hoppanálnom kell messzire, mert van még mit elintéznem. Ebből a gondolatból rázom fel magam, miközben mocorogni kezd a tömeg, ezért én az ajtóból intek egyet Rudolfnak, majd kilépek az átriumba, hogy annak folyosóján meginduljak a dolgomra. A márványpadlón meg-megcsillan a hatalmas ablakokon benéző Nap fénye, amire valójában csak bambulok, és nem igazán veszek tudomást a környezetemről. Vannak ilyen napok is, amikor nem szélesen vigyorgó, rágózó képpel vonulok a diákok között.
Viseletes bőrkabátot viselek, egy fekete inget, hasonlóan sötét farmernadrágot, és lépteimnek ütemét motoros bőrbakancsom adja. Jobb kezem zsebem mélyén pihen, a balnak ujjai pedig elrévedt öregapó módjára simogatják borostámat, ami már inkább valamiféle szakállba kezd áthajlani. Ebben a kicsit sem tudatos állapotban járom hát a folyosót, amikor véletlenül nekimegyek valaminek. Vagyis… valakinek, mert ez oszlopnak vagy falnak eléggé puha lenne. Szellemnek meg… túlságosan hús és vér. Kezemet előkapom zsebemből, és megilletődött, nagyra nyílt szemekkel figyelek az előttem eddig nyugodtan álló vagy éppen haladó nőre. – Merlinre! Ne haragudjon… – itt összehúzom fáradt szemeimet. – Bergstein professzor, igaz? – az évben még nem sokszor volt szerencsénk összefutni. – Vénségemre vak lettem, mint a denevér – vakarom meg tarkómat, s ha látom, hogy valamiben segíthetek – mondjuk, elejtett pergamenek vagy hasonló –, akkor azonnal hajolok, és bocsánatkérve ügyködök.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=846176#post846176][b]Hegedüsh Marcell - 2022.05.05. 11:41[/b][/url]

Vajon mikor került oda az a madártoll a tanári közepére?, döntöm oldalra a fejemet, miközben én már az ajtó melletti falnak dőlve várom, hogy vége legyen a megbeszélésnek. Ajkaimat elgondolkodón biggyesztem, fekete szemeimet pedig szűkítem. Adler hangja csupán messzi zajnak számít, a körülöttem lévők halovány szellemek. Nem aludtam túl jól az éjjel, s ezen az sem segített, hogy hajnali 2 óra környékén felpattantam a motoromra, és elindultam fejet szellőztetni a Mátra kanyargós útjaira. Nem lettem okosabb, azonban ma este hoppanálnom kell messzire, mert van még mit elintéznem. Ebből a gondolatból rázom fel magam, miközben mocorogni kezd a tömeg, ezért én az ajtóból intek egyet Rudolfnak, majd kilépek az átriumba, hogy annak folyosóján meginduljak a dolgomra. A márványpadlón meg-megcsillan a hatalmas ablakokon benéző Nap fénye, amire valójában csak bambulok, és nem igazán veszek tudomást a környezetemről. Vannak ilyen napok is, amikor nem szélesen vigyorgó, rágózó képpel vonulok a diákok között.
Viseletes bőrkabátot viselek, egy fekete inget, hasonlóan sötét farmernadrágot, és lépteimnek ütemét motoros bőrbakancsom adja. Jobb kezem zsebem mélyén pihen, a balnak ujjai pedig elrévedt öregapó módjára simogatják borostámat, ami már inkább valamiféle szakállba kezd áthajlani. Ebben a kicsit sem tudatos állapotban járom hát a folyosót, amikor véletlenül nekimegyek valaminek. Vagyis… valakinek, mert ez oszlopnak vagy falnak eléggé puha lenne. Szellemnek meg… túlságosan hús és vér. Kezemet előkapom zsebemből, és megilletődött, nagyra nyílt szemekkel figyelek az előttem eddig nyugodtan álló vagy éppen haladó nőre. – Merlinre! Ne haragudjon… – itt összehúzom fáradt szemeimet. – Bergstein professzor, igaz? – az évben még nem sokszor volt szerencsénk összefutni. – Vénségemre vak lettem, mint a denevér – vakarom meg tarkómat, s ha látom, hogy valamiben segíthetek – mondjuk, elejtett pergamenek vagy hasonló –, akkor azonnal hajolok, és bocsánatkérve ügyködök.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=846247#post846247][b]Frida L. Bergstein - 2022.05.07. 18:13[/b][/url]

Kezemben a következő órám jegyzetei, az egyetemi könyveim és az aktuális regényem tetején. Egyik vállamra a hegedűmet akasztottam tokjában, hogy feldobjam egy kis zenével az elsősöket, másikra pedig a fuvolámat, hogy mutassak egy kis mágiát a harmadikosoknak. A tanáriból igyekeztem a termem felé, hogy még ott legyek a diákjaim előtt, legyen időm előkészülni. Azért belepillantottam a jegyzeteimbe, épp csak egy pillanatra, hogy ellenőrizzek egy részletet az életrajzból, amit elmesélek majd a mai órámon. Szerencsétlenségemre épp abban a pillanatban léptem pont arra a pontra, amelyre a férfi. Ő is figyelmetlen volt, így ütköztünk egymásba.
Jegyzeteim lassan szállingóztak a földre, míg könyveim nagy puffanással hullottak a kőre, ahogy ijedtemben kiengedtem őket kezeim közül. Ujjaim reflexből a hangszerekre fogtak, nehogy azokat is elejtsem, ahogy elvesztettem az egyensúlyom, és saját szoknyámban megbotolva a térdemre estem. Szusszanva tápászkodtam fel, leporolgatva a szoknyámat.
- Semmi gond, én is figyelmetlen voltam - ráztam óvatosat a fejemen. Aztán hajoltam csak könyveimért és jegyzeteimért. Mosolyra húzva számat vettem át a lapokat a férfitól. - Igen, így van. Ön pedig Hegedüsh professzor, jól emlékszem? Eridon házvezető-helyettes? - Közben elrendeztem a kezemben tartott holmimat. - Ugyan, mindenkivel megesik, hogy figyelmetlen néha. Én is az voltam. De köszönöm a segítséget - bólintottam finoman, mosollyal a szám szélén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=846272#post846272][b]Hegedüsh Marcell - 2022.05.09. 08:40[/b][/url]

A márványra hulló pergamenek látványára megszeppenten düllednek fekete szemeim, hogy aztán inkább a nő segítségére siessek, ha már én idéztem elő ezt a kellemetlen helyzetet. A hangszerek szerencsére épségben megússzák a mutatványt, azonban a professzorasszony a térdén végzi. Természetesen a földön hagyom azt a néhány, már összeszedett pergamenlapot, hogy aztán hosszúkás jobb kézfejemet – s a hozzá tartozó szintén rövidnek nem mondható ujjaimat – és megpróbálom felsegíteni őt. Nem elég, hogy rendetlenséget csináltam, még a nőnek is fájdalmat okoztam. Nagyot nyelek, hátha elfogadja jobbomat.
– Nagyon megütötte magát? – kérdezem szinte félve, mert ez valóban nem volt egy szép mutatvány. Hallom, ahogyan a diákok mit sem törődve sétálnak tovább mellettünk. Ez jó. Végre nem az van, hogy néznek rám, mint borjú az új kapura – hogy ezzel a modoros szólással éljek. Majdnem mindenki megszokta, hogy „újra életben vagyok”, és mintha meg sem írták volna azt a bizonyos cikket az életből való exitálásomról. A nő felé tartom az elejtett papírokat, s miközben sötétszín szemeimmel az övéibe pillantok meglátom, hogy elmosolyodik. Hatalmas kő koppan a kövezeten, ami a szívemről pottyant oda. Hiszen mosolyog. Akkor nem rontottam el a napját. Remélhetőleg. „Ön pedig Hegedüsh professzor, ha jól emlékszem”, húzom én is feloldalas mosolyra ajkaimat, miközben biccentek is egyet. – Személyesen – erősítem meg szóban is kilétemet. A titulusomra viszont már csak biccentek.
Ismét bocsánatkérésre terelném a témát, de nem akarok átmenni a „csak Ön után, nem csak Ön után” jelenségbe, ezért csak összepréselem az ajkaimat, és úgy fogadom el, hogy nem dühös az előbbiekért. Ekkor kúszik tekintetem a hangszerekre. Szemeimet összeszűkítve, elgondolkodón csücsörítve figyelem egy ideig, majd egy idő után végre meg is szólalok, mielőtt még nagyon ijesztő lenne a helyzet.
– Hogyan lehet megmondani, hogy diáknak van-e tehetsége a melodimágiához vagy sem? – kérdem óvatosan. – Az egyik „gyerekem” arról számolt be valamelyik nap, hogy... talán a véletlen műve, de éppen éneklés közben vélt valamilyen mágikus hatást észlelni… Lehet ez annak a jele, hogy Önhöz kellene járnia? – persze, nem sokat tudok a melodimágiáról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=847613#post847613][b]Frida L. Bergstein - 2022.06.12. 19:42[/b][/url]

- Nem, nem, jól vagyok - közben azért megdörzsöltem picit a térdem, amit beleütöttem a kőbe. Nyoma nem fog maradni, azt jobban megérezném. - Semmiség - biztosítottam a férfit halvány mosollyal, miközben átvettem a holmimat tőle.
Mosolyom folyamatos, ám kiszélesedett, ahogy megbizonyosodtam róla, jól tudom kivel beszélgetek. Hízelgett, hogy ő is tudta, én ki vagyok, jóllehet nem vagyok még régóta az iskolában, és nem is mindig sokat. A hangszereimet viszont gyakran hordom magammal az iskola folyosóin is, hozzászoktam már, hogy az emberek megnézik őket. Néhány diák rá is kérdezett, hogy mit cipelek, mióta zenélek. Sokuk nem is tudta, hogy tanár vagyok valójában. Kollégámtól is más kérdésre számítottam, bár nem tagadom, ennek jobban örültem.
- Egy ilyen alkalom általában még nem tud biztos megmondója lenni a melodimágiának. Az éneklés és a zene sokszor kihozzák belőlünk az érzelmeket, amik ugyebár tudják serkenteni a természetes vadmágiát is. Lehet egyszerűen ez volt a helyzet az Ön diákja esetében is. - Jó lenne felfedezni a melodimágiával megáldottakat itt is, segíteni nekik, hiszen ezért jöttem ide. - De ha az megnyugtatná, szívesen beszélek vele. Mennyi idős diákról beszélünk? - A vadmágia és a helyzet szempontjából ez fontos lehet, hiszen minél idősebb diákról van szó, annál biztosabb, hogy melodimágiáról beszélünk. - Persze sok más fontos kérdés merülhet még fel a biztos válasz megtalálásához.