Úgy tűnik ennek a helynek megvan a maga humorérzéke, a festmények különös, mozgó alakjai legalábbis kellő mértékben szolgáltatják azt, ha egy olyan szerencsétlen elsőéves, mint én, van olyan bolond, hogy tőlük kér útbaigazítást.
És megtettem, igen, sőt, már vagy három órája csak a képek lakóit nyaggatom, hogy merre is találom a Levita házba vezető folyosót, hol rejtőzik a kékek otthona. Az az érzésem, mintha egy-egy festménylakóval ráadásul már találkoztam is volna, csak fura.. mintha elváltoztatta volna a hangját, csak megfordította volna a sapkáját, hogy ne ismerjem fel, hogy vele kiabáltam két emelettel feljebb. De nem, biztos csak képzelődöm.
Az viszont már roppantul gyanús, hogy végül ezen a folyosón kötök ki, melyet egy-két elejtett suttogásból - mely elakadó röhögésbe fullad közben - lehetőségem van a Fejetlenség Folyosójaként megismerni. Aztán persze rögtön kiderül az is, hogy miért ez a neve, mikor az egyik portré jókorát rikoltva kicsapódik, mint egy rejtett ajtó, csak épp fejmagasságban, és homlokon vág. Valahogy kicsit rosszul esik az ősöreg tölgyfa kerettel való közelebbi megismerkedés, és miközben fejemhez kapok, és megcsúszok egy banánhéjon, mely később odapillantva ott sincs, kitör belőlem egy elkeseredett kiáltás, ami leginkább egyetlen magyar szót sem tartalmaz, legalábbis amennyire tudom. De még horvátnak se tűnik.
Végül nem esek akkorát mint amekkorára számítok, de mintha csak a puffanásra várt volna a folyosó, egyszerre minden fáklya kialszik.
Tapogatózva felállok, és legnagyobb örömömre - nem, csak viccelek - a folyosó most egész máshogy áll, mint mikor még nem estem el.
 - Hahó! Van itt valaki, akinek nincs mázolt arca esetleg? - kiabálok az egyik irányba, mikor végre valahára arra az elhatározásra jutok, hogy a festményekkel többet inkább nem állok szóba. Főleg, hogy még most is rajtam kacarászik az a gyanúsan ismerős fazon.

Úgy tűnik ennek a helynek megvan a maga humorérzéke, a festmények különös, mozgó alakjai legalábbis kellő mértékben szolgáltatják azt, ha egy olyan szerencsétlen elsőéves, mint én, van olyan bolond, hogy tőlük kér útbaigazítást.
És megtettem, igen, sőt, már vagy három órája csak a képek lakóit nyaggatom, hogy merre is találom a Levita házba vezető folyosót, hol rejtőzik a kékek otthona. Az az érzésem, mintha egy-egy festménylakóval ráadásul már találkoztam is volna, csak fura.. mintha elváltoztatta volna a hangját, csak megfordította volna a sapkáját, hogy ne ismerjem fel, hogy vele kiabáltam két emelettel feljebb. De nem, biztos csak képzelődöm.
Az viszont már roppantul gyanús, hogy végül ezen a folyosón kötök ki, melyet egy-két elejtett suttogásból - mely elakadó röhögésbe fullad közben - lehetőségem van a Fejetlenség Folyosójaként megismerni. Aztán persze rögtön kiderül az is, hogy miért ez a neve, mikor az egyik portré jókorát rikoltva kicsapódik, mint egy rejtett ajtó, csak épp fejmagasságban, és homlokon vág. Valahogy kicsit rosszul esik az ősöreg tölgyfa kerettel való közelebbi megismerkedés, és miközben fejemhez kapok, és megcsúszok egy banánhéjon, mely később odapillantva ott sincs, kitör belőlem egy elkeseredett kiáltás, ami leginkább egyetlen magyar szót sem tartalmaz, legalábbis amennyire tudom. De még horvátnak se tűnik.
Végül nem esek akkorát mint amekkorára számítok, de mintha csak a puffanásra várt volna a folyosó, egyszerre minden fáklya kialszik.
Tapogatózva felállok, és legnagyobb örömömre - nem, csak viccelek - a folyosó most egész máshogy áll, mint mikor még nem estem el.
 - Hahó! Van itt valaki, akinek nincs mázolt arca esetleg? - kiabálok az egyik irányba, mikor végre valahára arra az elhatározásra jutok, hogy a festményekkel többet inkább nem állok szóba. Főleg, hogy még most is rajtam kacarászik az a gyanúsan ismerős fazon.

Nikola

Nem gondoltam volna, hogy van Bagolykőnek olyan része, ahol még nem fordultam meg a három év alatt, de be kell lássam, most, hogy tévedtem. A déli szárny valahogy fehér folt maradt a külön bejáratú térképemen. Számomra semmi fontos nem volt ott, amiért érdemes lett volna felkeresnem ezt a részt. A keleti szárny ebből a szempontból egyértelmű, magyarázatra sem szorul, az északit nem kívánom taglalni, nem éri meg, hogy szót vesztegessek rá, a nyugatin pedig a két ismert tanterem miatt vagyok járatos. Most is csak azért császkálok erre, mert Hófehérkét keresem. Na, nem a hét törpével. Az a mesében van, de remélem, hogy az én baglyom, Hófehérke, nem csak ott. Illetve ... na, mindegy. Valahol eltévedt, nem csodálom szegényt, itt én is eltévednék. Egy fehér bagoly a szürke folyosón igencsak feltűnő látvány, ráadásul süket szegényke, hiába is kiabálnék neki, viszont a látása, éles, mint egy sasnak, de ezek szerint a tájékozódó képessége a nullával egyenlő. Tekergetem a nyakam, rajta a fejemmel jobbra-balra, hogy megleljem a kis kóborlót. Miközben felfelé nézek, mert hol is lehetne máshol egy bagoly alap esetben, nem tudok a lábam alá is nézni, mert ahhoz kéne még egy szem legalábbis a fenekemen.
~Hol lehetsz, te kis bujdosó? Ne komédiázz velem, mert egy hétig nem kapsz egeret uzsonnára. ~ Jeges riadalomként mar a szívembe a felismerés, hogy mi van, ha nem csak egyszerűen elcsatangolt, hanem valami baja esett vagy elrabolták. Az utóbbinak kicsi volt az esélye, de az előbbit nem lehet kizárni. Most már szorongva bolyongok tovább az ismeretlenben és szemeimmel a sarkokat és a magaslatokat kutatom, de nem látok semmit.
- Nem látok semmit. Mi történt? Hirtelen az összes fáklya kialszik és csak a falak adnak támpontot a további tájékozódásra, amíg elő nem kapom a pálcámat.
- Lumos Maxima!- Előre világítok, amennyire csak engedi a fénycsóva, de inkább hallok valamit, mint látnék. Emberi hang, ez megnyugtató. Ezeken a régi folyosókon bármi előfordulhat. A szellemekhez már hozzászoktam, de azok nem szoktak így viselkedni. Általában csak átlibegnek a falakon és nem ücsörögnek a földön, mint az az alak, akit meglátok a pálcám pulzáló fényében.
- Ki vagy te és mit csinálsz ott?- Teszem fel a lehető legésszerűbb kérdést, ami abban a percben eszembe jut. Nem vagyok éppen a legnyugodtabb, ki tudja, miféle szerzet lehet, ezért tisztes távolból hallgatom a választ.

Az első nap, első kihívás: megtalálni a házamat. Egyes, leülhet. Mint, ahogy azt meg is teszem a magát nyilván humorosnak találó festménylakónak köszönhetően.
Sötét van, és mindenféle kisebb neszek-zajok mindenfelől, és már felkelni se nagyon van kedvem, tekintve, hogy lejártam a lábaim a nagy toronykutatás közepette.
Elképesztő, hogy mennyire sikeresen a bolondját járatták velem ezek a fali szomszédok, még az sem esett le - csak így utólag - mikor ugyebár egy tornyot keresvén amazok leküldenek az alagsorba. Most persze már logikus, főleg így a sötétben egyedül a gondolataimmal, de a naiv fejemmel, bizakodva minden szépben és jóban - mert hát ha nem is a Roxfortba, de a legkiemelkedőbb iskolák egyikébe nyertem felvételt, akkor mégiscsak igaza lesz Tatjana néninek, és én leszek az új Dumbledore, meg a mai világ Da Vinci-je és hasonlók. Szórakoztató volt a badarságait hallgatni, de most döbbenek rá, hogy egy kicsit még el is hittem neki, hogy mekkora ász vagyok, erre tessék, itt ülök egy folyosó közepén és segítségért kiabálok, mert eltévedtem. Valószínűleg ez lesz az a rész, amit biztosan nem írok meg neki.
Aztán néhány órának tűnő másodperc elteltével valami fényesség töri meg a gondolataim, mondhatnánk úgy is, hogy megvilágosodom végre, de persze dehogyis, csak szerencsémre épp erre jár valaki. Az én hős megmentőm!
Egy kisebb, örömteli vigyorra futja, miközben felé fordulok, de a lány - mert eléggé annak tűnik több megvilágításból is, de leginkább a saját pálcájából előtörő fényből - arckifejezését látva, és a nekem szegezett kérdését hallva kicsit megszeppenek.
 - Én.. én csak, hát én izé én csak - gyakorlom kicsit az én és a csak szavakat, pedig fejben már többet is össze sikerült kovácsolnom, csak valahogy a nyelvem nem akarja bebizonyítani, hogy másra is jó, mint az ízek érzékelésére.
Végül feltápászkodom, és sikerül telibekapnom a sarkát a még mindig a faltól derékszögben elálló festménynek.
 - CsaakÁÁááu.
Igen, ismét sikerült egy értelmes szót összehoznom. Néhány csillagot is látok, de még a lány is ott van, pálcája fénykörébe csavarva, és továbbra is kérdőn néz rám, szóval lassan nyelvem hegyére gyűjtöm a szavakat.
 - A nevem Nikola. Elsős.. mármint úgy nagyon. Csak pár órája érkeztem, és Levitás lettem, teljesen eltévedtem és fogalmam sincs hol van a torony, sőt az egyik festmény esküszik, hogy nem is toronyban van a Levita ház, hanem az erdőben alszunk, és mohával takarózunk, de nem hittem el neki.
Egy pillanatra elgondolkodom, és hozzáteszem: - Ugye nem az erdőben van a Levita ház?

Nikola

Nem hiába mondja a közmondás, igen megint a hülye mugli közmondásokkal jövök...szóval nem hiába mondja, hogy aki keres, az talál. Mondjuk az ember soha sem tudhatja, mit hoz eléje a sors. Amikor elindultam az Alkot-lakból, megjárva  bagolyházat is, hogy az elveszett jószágot megleljem, nem gondoltam volna az ártatlan szárnyas helyett egy jómadarat találok, vagy palimadarat?! Nos, de még itt nem tartunk, hogy ez kiderüljön, csak egyelőre nézem a fura alakot, ő meg engem, miközben meglepően változatos és fordulatokban gazdag beszédét igyekszem kikódolni. Szerintem A NASA-nál is összedugnák a fejüket a legprofibb kódfejtők, hogy az idegen bolygóról ideszalajtott figura beszédét kisilabizálják.
- Remek, eddig értettem.- Biztatom cinikus vigyorral, hátha a pozitív megerősítés meghatványozza a teljesítményét a szavak használata terén. Nem látszik veszélyesnek, ezért közelebb lépek, hogy az arcát jobban szemügyre vegyem. Nem járok túl nagy sikerrel, mert közben felállna, ha menne neki és csak újabb betűhalmazok hagyják el a fiú száját, mert gyanús, hogy az illető srác. Neeem, nem jut eszembe, hogy segítsek neki, pedig szemlátomást nehezen megy még a két lábon járás, talán egy olyan bolygóról jött, ahol nincs gravitáció, vagy a legegyszerűbb válasz, hogy most esett le a falvédőről, akarom mondani valamelyik festményről. Ez megmagyarázná az emberi beszéd készség teljes hiányát és egy varázsló suliban ez teljesen hétköznapi lenne.
- Aha! Szóval Nikola. És elsős, na, meg Levitás?! - Jó alaposan megnézem magamnak a szó legszorosabb értelmében ideszakadt alakot.
- Nem valamelyik festményről másztál le, mondd?  Nagyon gyanús vagy te nekem. Egy levitás nem lehet ennyire sötét, hogy még a fáklyák is elalszanak, ha megjelenik?! - Egyre nagyobb kétkedéssel méregetem ezt a Nikolát és hallgatom a mondatatit, amit végül is valahogy összetudott illeszteni, a már ismert szavakból, de azon sem csodálkoztam volna, ha ennyiből állna az egész szókincse. Próba cseresznye.
- Huhogni tudsz, mert akkor lehetnél te a Hófehérke?!

Több órás eredménytelen és később igen kínos emlékként élő bolyongásomnak tehát vége, éhen halni már nem fogok a sötétben, mert megtaláltak, már csak az a baj, hogy nem épp egy barátságos mosollyal felkaroló, csupa kedvesség tanerő bukkant rám, vagy épp egy prefektus, aki bár nyilván jól lehordana, hogy Levitás létemre nem lehetek ilyen ostoba, de azért legalább szívesen segítene, nem, éppenséggel egyik sem tartozik a befutók közé. Persze nem veszik teljesen kedvem az előttem álló lány szavai sem, épp csak az örömteli nyakába ugrást mellőzöm, és letörlöm a mosolynak szánt vigyort a képemről.
Bólogatok csak, mikor visszakérdez, legalább tudom, hogy nem csak azért értettem a saját szavaim, mert a sajátjaim, és tudom, mit akartam mondani, hanem még sikerült is a tudtára adnom érthető magyar nyelven megmentőmnek, hogy kicsoda és micsoda vagyok. Abban persze már nem lehetek biztos, hogy el is hiszi nekem, mint ahogy kétkedő kérdései, és tekintete mutatják. Lerí róla, hogy előbb hinné el nekem, hogy én vagyok a Vasorrú Bába, mint egy okos és tehetséges Levitás. Vagy csak ő is szívat. Ami szintén sanszos. Nem ő lenne ma az első.
Rá is pillantok az emlegetett festményekre, azokra a megátalkodottakra, és még a gondolattól is elborzadok.
 - Hogy festmény? Nem, ugyan, dehogyis!
Hogy megerősítsem, hogy tényleg nem vagyok festmény, még jól be is vágom azt az aljast, amelyiket kétszer is sikerült megfejelnem az elmúlt percekben.
 - Szóba se állok velük soha többé! - jelentem ki morogva, és mint aztán rájövök, ezzel nem igazán bizonyítom, hogy nem vagyok festmény.
 - Nem mintha amúgy volna rá okom beszélgetni velük, elvégre semmi közöm a festményekhez, nem is láttam még ecsetet soha életemben, meg azokat a színes trutyikat se amik festékek - hadarom zavartan, majd hirtelen eszembe ötlik valami, amitől eláll a szavam.
Kerekre nyílt szemekkel nézek a lányra, aki itt cikiz engem azzal, hogy sötét vagyok, mint a folyosó, amin állok, és arra gondolok, hogy még mindig a Fejetlenség Folyosóján vagyok, ráadásul bevertem a fejem, kétszer is, tehát lehet, hogy..
 - TE vagy festmény, IGAZ?! Ne szivassatok már, légyszi! Csak meg akarom találni az ágyam!
Később tutira le fogom tagadni ezt az egészet, az biztos.
 - Hófehérke meg nem is huhog - teszem hozzá, mint nagy mesetudó okostojás.

Nikola

-Na, látod, megy ez. Egy kis gyakorlás és a járás is menni fog. - Most már kifejezetten élvezem a fura alak botladozásait és Hófehérke is úgy kimegy a fejemből, mint a mesében. Biztos vagyok benne, hogy Nikola egy festmény alak, csak valahogy kiszakadt a közegéből. Minden jel erre vall, csak miért állítja, hogy levitás, azt nem tudom. Vizsga kell ide, mielőtt bizonyítást nyerne az ellenkezője...a minek is?! Miközben a kérdésen agyalok ecseteli, hogy még sohasem fogott ecsetet a kezében és festéket sem tapizott még soha.
- Ez nem mentség a létedre, ugye belátod?- Vicces helyzet. Itt vitázok egy festményből ideszakadt alakkal a sötét folyosón, aki bizonygatja, hogy nem képregény, közben meg fogalma sincs a négy dimenziós világról. - Én vagyok rajzolat???!!- Hüledezek jókorát. -Neked elmentek otthonról. Itt minden apró porszem tudja, hogy ki vagyok, rólad ez nem mondható el.- Kezd dühíteni ez az alak. Vagy csak szívózik. Ha viszont az utóbbi, akkor folytatom a játékot. Nem kell a szomszédba mennem egy kis frocliért. Nézett is volna Juliska néni a szomszédunk, ha átmegyek hozzá ezzel az indokkal: Csókolom! Van egy kis froclija?!
Már teljesen hülye vagyok. De eszembe jut a mentő ötlet.
- Figyelj! Megtapogatlak, és te is megteheted, de csak óvatosan!- Emelem fel intőül a mutató ujjamat. Közelebb lépek és kezemmel megérintem a srác karját.
- Élő vagy, legalábbis nagyon jól álcázod.- Nevetem el magam.- Na, akkor gyere! Megmutatom a szobádat. Ja! És Hófehérke igenis huhog.- Bővítem ki mesés ismerete hiányosságait.

Képtelen helyzetemben, illetve.. miket is beszélek, túl sok is a kép a helyzetben, de minden esetre ebben az igen érdekes szituációban azt sem tudom mit vehetek komolyan, és mit hagyjak figyelmen kívül. Ez a a Hófehérke dolog például nagyon sántít. Mit akar ez a lány Hófehérkével, főleg egy huhogós fajtával? Vajon van egy ilyen kép, amin egy Hófehérke van és huhog? Remélem nem fogok találkozni vele, még csak az kéne!
De persze ugye most égetőbb problémám is van, méghozzá elhitetni egy festményéből kiugrott festménnyel aki engem festménynek nevez, hogy én nem vagyok festmény, de ő igen. Bár már ebben sem vagyok biztos. Tulajdonképpen közel állok hozzá, hogy abban se legyek biztos, hogy itt vagyok és nem Horvátországban álmodok, és majd csak holnap reggel, ha felkelek, megyek a Bagolykőre az első vonattal.
 - Szóval téged minden porszem ismer? Biztos azért, mert ritkán tisztogatják meg a keretedet! - vágok vissza, és körül is nézek, hogy vajon melyik képről ugrott le. Igazság szerint jobban belegondolva sohase hallottam még róla, hogy a festmények ilyet is tudnának.
 - Én nem vagyok olyan rég itt, hogy por lepjen be - fűzöm még hozzá. - A vonatom alig egy órája érkezett meg a faluba, és azt mondták, a ládám majd vár a gólyák lakhelyén, keressem csak meg. Ha ezt tudom, megkértem volna őket, hogy engem vigyenek föl, a ládám meg majd megkeres engem.
A következő pillanatban aztán közelebb lép, magyaráz valamit arról, hogy megtapogat, én meg próbálok nem megijedni, és aztán végre értelmet nyer az egész.
 - Jé, te is élő vagy - jelentem ki nagy meglepetten, ugyanakkor megkönnyebbülve, hogy mégse kell szólnom a gondnoknak, hogy renoválásra szorul ez a poros csajszi itt, de azért a biztonság kedvéért én is a karjához nyúlok, és finoman megbököm.
 - Szóval egyikünk se festmény. Miért nem szóltál? - teszem fel a tök logikus kérdést, de aztán nekiszegezem az újabbat. Illetve sorozatosan párat.
 - És hogy hívnak? És akkor ezek szerint Levitás vagy? Akkor mégse halok meg? Hol a torony? Ott laksz? Ja igen.. Levitás vagy? Ezt már kérdeztem? De hogy hívnak?
Közben elindulok utána, mellészegődve, reményeim szerint végre a Levita torony irányába.

Nikola

Összegzem a probléma mibenlétét. Elindultam megkeresni Hófehérkét, aztán találtam egy papírcsávót, aki teszi itt az agyát, hogy levitás, aztán meg engem gyanúsít meg azzal, hogy én is vászonról szabadultam. Ha ezt gondolja, akkor őt meg egyenesen a diliházból hozta a hathuszas.
- Igen, ritkán tisztogatják a keretemet, de te meg túlléped mindjárt a beszólásaiddal! - Vágok vissza. Hiába cudar érzés, ha akasztják a hóhért.
- A legnagyobb szemetet a látszat szerint itt hagyták, egy papír galacsin, akit még összegyűrni is elfelejtettek. - Én is elfelejtkezem kicsit magamról, úgy elkap a harctéri ideg, mint háborús kancát a repesz, de földbe nem fog döngölni egy festett vászon.
- Majd a por helyett én leplek be mindjárt. Hogy kinyílt a csipád, az előbb még kettőig se tudtál számolni, most meg meglepsz itt mindenfélével.- Indulatom fortyog és ha én egyszer felhúzom magam, akkor el kell ütnöm a delet és hogy azt hol találom, arra nincs szabályzat.Aztán a fizikai érzékszerv próbálja jó ötletnek bizonyul, tapintásom meleg bőrt érzékel, vagyis nem papír.
Nem a szerencse gyermeke Nikola, az már biztos. Eltévelyedik itt a déli szárnyon, holott a keletibe kellett volna megérkeznie. Lehet, hogy csak eltévesztette az érkezési oldalt az indulásival?  A csomagjai a kastély másik felében landoltak, ő meg itt egyedül, fejelgeti sorban a festményeket, addig-addig, hogy már nem csak az eget nézi nagybőgőnek, hanem engem is képregénynek. Igaz, regényesebb vagyok, mint a Háború és Béke, több háborúval és kevesebb békével és vadabb is, mint az Öreg néne őzikéje, de ez is Fortuna asszony számlájára írandó, majd nála reklamáljon. Minden esetre én megmentem és ebbe többen belebetegedtek már. Elhalálozás még nem volt, de ideje azt is elkezdeni.
Lehiggadva belekarolok, nehogy megint eltévedjen, és elindulok vele a Levita ház irányába.
- Egyébként az igaz, hogy az erdőben lakunk, azért nem találtad a szobádat. A gólyák egyenes a fa tetején alszanak. Mohát majd gyűjts magadnak lefekvés előtt.- Adom az utasításokat és várom a hatást. Igyekszem én komoly arcot arcot vágni, de egy idő után nem biztos, hogy sikerül. Ekkora baromságot kitalálni!
- Niki vagyok. Hegyi Nikoletta. Sok szépet és jót hallhatsz rólam, ha nyitva tartod a kicsi füled.-Kart-karba öltve botorkálunk a hideg folyosón, a festmények meg pusmogjanak, amit akarnak. Majd benne lesz az Edictumban ez is.
-Igen, levitás vagyok, úgyhogy a legjobb emberbe botlottál bele. Most már nem halsz éhen. És téged hogy hívnak? Mi a teljes neved? És honnan jöttél? -