Benedikta

Voltam már ebben az iskolában elég bizarr helyeken, be kell valljam, mint a Páncéllovagok Folyosója vagy a Jóslástan terem, amibe beszorultunk Evillával, de azt hiszem, hogy mind közül a legvészesebb az a Fejetlenség folyosója volt. Mikor legutóbb erre jártam, káosz volt és ordibálás, az egyik festmény szereplője, egy loknis hölgy átrohant társához, hogy szerinte igazságtalan, ami történt, mert hogy a barátnője őt kibeszéli a Bibircsókos Banyának, ez pedig árulás. Mondanom sem kell, imádom a bunyókat, az pedig ritkaság számba megy, ha két festmény esik egymásnak. Szóval ma délután, mikor kijöttem órákról, úgy döntöttem, egy kis csatangolás nem tenne rosszat. Szóval mit volt mit tenni, az utamat az imént említett helyszín felé vettem egy jó csatangolás reményében, időközben elgondolkozva rajta, hogy sürgősen meg kell látogatnom a rejtekhelyemet, mert nem hiszem, hogy sokáig bírom már a malborom nélkül. Egy-két akadályt egész sikeresen vettem, névlegesen például átugrottam egy pocsolyát, ami fogalmam sincs, hogy került oda, majd elszlalomoztam egy gyanúsnak tűnő repedés mellett. Látszólag minden rendben volt, ez pedig nekem felettébb különös volt a számomra. Ahogy haladtam tovább, pont sikerült kikerülnöm egy fekete hajú leányzót, aki az utamban volt. Megfordulva hátra sandítottam rá, mintha a földből bukkant volna elém, egyszerűen nem tudtam hova tenni.
- Hé, kicsi lány, nem láttál véletlenül errefelé valami szokatlant? Ez a folyosó többnyire izgi, most mégis gyanúsan nyugodt... - közöltem elhúzva a szám, mert tényleg nem értettem, honnan ered ez a békés atmoszféra. Lehet, hogy ez afféle vihar előtti csend. A leányzó bőven alacsonyabb volt nálam, szóval a kalapomat megigazítva és a napszemüvegemet kissé lejjebb tolva pillantottam le rá. A hátamon lógó gitár éppen nyugtalanul ingadozott a hirtelen fordulat miatt, szóval hátranyúlva megállítottam, a másik kezemmel a hevedert kapva el. Reméltem, hogy ő észrevett valamit, amit én nem, rémes lenne, ha a mai nap is uncsi lenne.

Benedikta

Voltam már ebben az iskolában elég bizarr helyeken, be kell valljam, mint a Páncéllovagok Folyosója vagy a Jóslástan terem, amibe beszorultunk Evillával, de azt hiszem, hogy mind közül a legvészesebb az a Fejetlenség folyosója volt. Mikor legutóbb erre jártam, káosz volt és ordibálás, az egyik festmény szereplője, egy loknis hölgy átrohant társához, hogy szerinte igazságtalan, ami történt, mert hogy a barátnője őt kibeszéli a Bibircsókos Banyának, ez pedig árulás. Mondanom sem kell, imádom a bunyókat, az pedig ritkaság számba megy, ha két festmény esik egymásnak. Szóval ma délután, mikor kijöttem órákról, úgy döntöttem, egy kis csatangolás nem tenne rosszat. Szóval mit volt mit tenni, az utamat az imént említett helyszín felé vettem egy jó csatangolás reményében, időközben elgondolkozva rajta, hogy sürgősen meg kell látogatnom a rejtekhelyemet, mert nem hiszem, hogy sokáig bírom már a malborom nélkül. Egy-két akadályt egész sikeresen vettem, névlegesen például átugrottam egy pocsolyát, ami fogalmam sincs, hogy került oda, majd elszlalomoztam egy gyanúsnak tűnő repedés mellett. Látszólag minden rendben volt, ez pedig nekem felettébb különös volt a számomra. Ahogy haladtam tovább, pont sikerült kikerülnöm egy fekete hajú leányzót, aki az utamban volt. Megfordulva hátra sandítottam rá, mintha a földből bukkant volna elém, egyszerűen nem tudtam hova tenni.
- Hé, kicsi lány, nem láttál véletlenül errefelé valami szokatlant? Ez a folyosó többnyire izgi, most mégis gyanúsan nyugodt... - közöltem elhúzva a szám, mert tényleg nem értettem, honnan ered ez a békés atmoszféra. Lehet, hogy ez afféle vihar előtti csend. A leányzó bőven alacsonyabb volt nálam, szóval a kalapomat megigazítva és a napszemüvegemet kissé lejjebb tolva pillantottam le rá. A hátamon lógó gitár éppen nyugtalanul ingadozott a hirtelen fordulat miatt, szóval hátranyúlva megállítottam, a másik kezemmel a hevedert kapva el. Reméltem, hogy ő észrevett valamit, amit én nem, rémes lenne, ha a mai nap is uncsi lenne.

Dorian
Öltözet


Eltévedtem. De úúúgy eltévedtem, hogy nagyon. Ezen a rémes helyen ma, vagyis most délután, az elmúlt két órában legalább négyszer elmentem már. Igen, jól hallottad, már két órája próbálok visszajutni a Levita Házba, de egyszerűen nem megy. Néha elgondolkodom azon, miért áldott meg az ég ilyen szörnyű tájékozódó képességgel. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem téveszteném össze állandóan a bal, és jobb oldalt... Akkor talán nem lennék ennyire elveszve ebben a kastélyban. Meg máshol sem.
Ez volt az első, és utolsó alkalom, hogy én felfedező körútra indultam ebben a kastélyban, de komolyan. Úgyis ott lesz szinte az egész szünet, mert terveim szerint nem fogok hazalátogatni, max a nagyihoz. Kicsit félek anyuéktól, hisz ők nem engedtek el, a nagyi segített, hogy eljussak ide, és azóta nem is írtam nekik. Tuti nagyon pipák rám, és ezt nem is csodálom.
Na de most inkább arra koncentrálnék, hogy minél hamarabb visszataláljak a Levitáig, és ez a kis gondolatfoszlány miatt kevésbé tudok koncentrálni... és igen már megint itt vagyok, ezen a rémes helyen. Még mindig kiráz a hideg már csak a tudatától is, hogy ezek az izék itt beszélnek. Hát még mikor tényleg meg is szólalnak... Van egy olyan érzésem, hogy ezt egyhamar nem fogom megszokni. Leszegett fejjel próbálok minél gyorsabban kijutni innen, amikoris valaki hozzámszól, s én azonnal fordulok is a hang irányába. Nagy kő esik le a szívemről, mikor megpillantom azt a húsvér, élő embert, aki feltehetőleg hozzám szólt, nem pedig egy olyan izé, amit az itteniek festménynek neveznek.
- Hát... Ezt szerintem rossz embertől kérdezed, ugyanis nekem itt szinte minden elég szokatlan, Főleg azok az izék a falon. - Mutatok az egyik festményre, mellé még grimaszolok is, majd a srácra nézve egy kis vigyor is megjelenik az arcomon. - Pontosan miféle "szokatlan" dolgot is kéne látnom?

Ditta

Hiába jöttem el a Fejetlenség folyosója felé, semmi különlegeset nem láttam, se egy tömegbunyó, sem egy füstölgő fal. Uuuuncsi... Azt hiszem, hogy a mai napon nem nagyon fogok találni ezen a helyen kalandot, viszont találtam helyette egy egészen elveszettnek tűnő Levitás leányzót, akitől megkérdezhettem, látotte- valami furcsát. Tetszett a stílusa, főleg a pólóját értékeltem, meg a fülbevalóját, de nem hoztam szóba, csak elvigyorodtam, mikor végigmértem. Nem stílusom a bókolás, egészen meg kellett erőltetnem magamat hozzá és ez nem az a nap volt, szóval nem. Egészen óriásnak éreztem magamat mellette, ez szokatlan érzés volt, bár megesett néha... Hm... Azonnal felém fordult én pedig az arcát tanulmányoztam, enyhén előrehajolva.
- Áh, szóval nemrég jöttél? - kérdeztem érdeklődve, bár ez nekem nagyon furcsa volt, mert ugye én világ életemben a varázsvilágban nőttem fel, szóval nehéz lett volna átélni a helyzetet. Nem nagyon tudtam hova tenni, hogy a folyosó meglehetősen nyugodtnak tűnt.
- Nem tudom, itt rémes dolgok szoktak történni. Verekszenek  a festmények, meg ilyesmik... - vontam vállat és a másik irányba pillantottam, hogy most arra menjek és tűnjek el, vagy inkább maradjak és infózzam meg a lányt, hogy mi van vele, mit keres itt, ilyesmiket. Az elmenetel nagyon lelombozóan hangzott, szóval visszafordultam a lányhoz és halványan elvigyorodtam.
- Dorian vagyok - közöltem, lazán zsebre vágva a kezemet és ismét körbepillantottam, mintha valami nagyon érdekes lenne a környéken, pedig csak kutattam valami szokatlan után. - És te?

Dorcsi


Uuuuuh de nagyon és fuuuh meg ahh de nagyon nem szeretem ezeket a képeket. Olyan... Olyan természetellenes, hogy mozognak, és beszélnek, és gyakorlatilag saját tudatuk van. Ez olyan... Olyan hátborzongató valamilyen szinten. Nekem legalábbis biztosan, hisz én ilyenekkel még soha életemben nem találkoztam, és ez is - rengeteg más dologgal egyetemben - újdonságnak számít nekem. Nekem meg elég sok időt vesz igénybe, hogy hozzászokjak az új, ismeretlen dolgokhoz, csak úgy mint az útvonalak megjegyzése. Gyorsan próbálok végig haladni ezen a folyosón, csakhogy nem számoltam azzal, hogy bárki is leszólíthat. Nagyon reméltem, hogy nem az egyik kép, és... mily' szerencse! Egy élő ember...! Remek, és talán még tudna segíteni is. Nagyon remélem.
- Hát igen, nemrég jöttem csak, és még szoknom kell ezt az egészet. - Ami biztos egy nagyon lassú, és hosszú folyamat lesz. Nagyon sok dolog ismeretlen számomra a varázsvilágban, de végülis van időm, hogy mindet kiismerjem, nem?
- Azt hiszem ezt a helyet lehetőleg kerülni fogom... - jegyzem meg halkan, majd az egyik, szokatlanul csendben lévő alak felé sandítok. Még meg is bököm párszor, mire az csak néhány nem túl kedves, és főképp nem szép szóval ajándékoz meg, de hamar abba is hagyja. Beleborzongok, egész testemen remegés fut végig, és nem is a káromkodás miatt, persze azt sem szeretem, sőt, egyenesen ki nem állhatom. Sokkal inkább amiatt, hogy még mindig nem voltam képes teljesen megemészteni, hogy ezek a valamik gyakorlatilag élnek, mozognak és beszélnek.
- Benedikta. - Mutatkozom be én is, s arcomra végre egy halvány vigyor is kiül. - Ha már itt vagy... Meg tudnád mondani, hogy a kastély melyik részén is vagyok épp? Kérlek, mondd, hogy a Keleti szárnyban vagyunk...! - Nézek fel rá, nagy bociszemekkel, kérlelőn, remélve, hogy esetleg segít visszatalálni a Levitáig.

Ditta

Hiába jöttem el ma erre, balhét nem találtam, csak egy Levitás leányzót, aki azt hiszem, hogy azért volt itt, mert eltévedt. Legalábbis az arckifejezéséből, meg abból, hogy itt lézengett egymaga, miközben nem szereti a festményeket, nekem ez jött le. Lehet, hogy tévedek, de nem túl valószínű. Majd még eldől, ha eldumálok egy kicsit a leányzóval. Megszólítottam, hátha ő látott valamit, de nem voltam benne biztos, mert azért nem volt itt annyi ideje, azt hiszem. Ő közölte, hogy igazam volt, mivel csak nemrégen érkezett ide az iskolába. Gondolom elsős lehetett, ami viszont azt jelentette, hogy minimum hat év előnyöm volt velem szemben. Kicsit elvigyorodtam, majd kihúztam magamat, és oldalra biccentett fejjel szemléltem őt. Közölte, hogy ezt a helyet kerülni fogja, én pedig bólogattam, hogy megértem.
- Hogy-hogy? Nem kedveled a zűrös helyeket? - érdeklődtem kis mosollyal, de aztán csak vállat vontam, elvégre mindenki saját maga válogatja meg, hogy a kastélyon belül merre akar menni vagy merre sem. Közben elég bizalmatlanul az egyik festményt kezdte el vizslatni, aztán meg is bökdöste, mire az káromkodni kezdett. Előtte viszont  gyanúsan csöndben volt, gyanítom hallgatózott, szóval odasétáltam úgy, hogy ne lássa és csettintettem egyet a kép előtt.
- Takarodó! Tudom, hogy nem ennek a keretnek a lakója vagy. Nem olyan stílusban vagy megfestve, mint Lady Blackwell, ráadásul őt ismerem is. Szedd a lábad, tűnés innen, hess hess! - zavartam el.
- Nos örvendek Benedikta... hívhatlak Dittának? ez olyan hosszú és az angol Benedict jut eszembe róla. Így hívják az egyik haverom - grimaszoltam egy aprót, majd elvigyorodva hallgattam a kérdését. Mikor megemlítette a Keleti szárnyat, a fejemet ingatni kezdtem, mint azok a mugli kutyák a kocsik ablakában.
- Aligha, kedves, ez a Déli szárny, rossz helyen jársz... de ha gondolod elkísérlek a Levitáig, mert gondolom oda indultál - vontam vállat kis mosollyal. Úgysem volt most jobb dolgom.

Dorcsi



Találtam a kastélyban egy olyan helyet, amit normális körülmények között lehetőleg kerülni fogok. Persze az is kérdés, hogy egy ilyen, varázslattal teli helyen mit nevezünk "normálisnak". A srác elmondása alapján ez itt egy elég zűrös hely lehet, szóval el sem merem képzelni, hogy mi lehet itt a normális. Azonban amilyen szerencsém van, tuti többször is meg fogok itt fordulni diákéveim alatt, és tuti, hogy akkor nem lesz itt olyan nyugodt minden. És az is lehet, hogy ez is csak ilyen vihar előtti csend, és készülnek valamire ezek az izék itt. Csak könyörgöm... Várjanak vele addig, míg én eltűnök innen.
- Inkább a zűrös helyek nem szeretnek engem... Végül mindig bajom esik. - egy vállrántással el is intézem a dolgot, nem szentelek neki különösebben nagy dolgot, csak ténymegállapítás volt. Általában próbálom elkerülni az ilyen helyeket, de valahogy mindig megtalál a baj. De eddig még mindig megúsztam nyolc napon túl gyógyuló sérülés nélkül, szóval nincs gond.
Ez a fickó a képen... Brr... Szörnyű... Pedig én csak kíváncsiságból bökdöstem meg, és így reagál. Még ilyet! Még egy ok, hogy ne kedveljem ezeket az izéket. És ez még nem is az ő lakhelye, vagy mi. Dorcsi azonban gyorsan a helyére tessékeli a festményalakot, aki elég gyorsan el is tűnik. Na én így tuti nem tudnék rendre inteni egy képet. Elég abszurd, de már hozzá kéne szoknom, hogy itt semmi sem olyan, mint amilyen a mugli világban.
Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam Dorianon, és az indokon, amiért becézni szeretne. Nekem ez eddig még soha eszembe se jutott, de most hogy mondja...
- Hívhatsz nyugodtan Dittának. - Vigyorgok a srácra. Ez a vigyor azonban hamar lehervad az arcomról, mikor elárulja, hogy bizony elég rossz helyen járok, mert ez nagyon nem a Keleti szárny. De segít visszajutni a levitába. Hát ez remek! Feldobta a napom Dorian, és legszívesebben köszönetképp megölelném, csakhát nem tudom, hogy reagálna rá.
- Uuuh... Hát annak nagyon örülnék. Kösziii! - Hálálkodom neki széles vigyorral az arcomon. - Nos... Akkor merre?

Ditta

A lányka arra jutott, hogy nem a zűrös helyek vonzzák őt, ő vonzza a zűrös helyeket, mire derűsen felnevettem. Aranyos hozzáállás volt, ha úgy vesszük, meg ha éppen emberbarát hangulatomban voltam, a legtöbb esettel ellentétben. Tényleg csak nagyon kevésszer volt olyan, hogy volt kedvem pesztrálni egy fiatal csajszit.
Aztán összeakasztotta a bajszát azzal a rémes, hallgatózós portréval, mire a fejemet rázva néztem őket rosszallóan. Nem igazán kedveltem ezt az alakot, elég nagy barátságban volt a Bibircsókos Banyával, nekem meg semmi szükségem nem volt rá, hogy pletykáljanak rólam, meg esetleg erről az újonc csajsziról. Ő eléggé meg volt szeppenve azon, hogyan megmondtam a magamét a portrénak, szerintem ő nem gyakran csinált efféléket.
- Ha meg akarod úszni ezt a hét évet úgy, hogy ne legyen rossz híred, akkor bizony meg kell tanulnod, hogyan érdemes bánni egy efféle portréval - mondtam végül, kis vigyorral nézve rá.
Persze megdumáltam vele, hogy lehetőleg ne kelljen Benediktának neveznem, mert arról a haverom, Ben ugrik be, vele meg elég lesz kibírnom a nyarat is, nem kell a női alteregója! Megnyugtatott, hogy hívhatom Dittának, mire elvigyorodtam.
- Köszönöm, leköteleztél - nevettem fel, majd hátba veregettem finoman.
Szentem, azt hitte, hogy a Keleti szárnyba van, de fel kellett homályosítanom, hogy közel sem. Kis vigyorral felajánlottam, hogy hát jó, akkor legyen, majd én elkísérem. Tehát ő halál lelkes lett hirtelen. Már kezdtem azt hinni, hogy mindjárt a nyakamba ugrik.
- Nincs mit, Ditta... nos... Erre gyere - mosolyogtam rá és mutattam neki az utat, hogy merre jöjjön. - Mi járatban voltál erre?