Natacha



Hihetetlen, hogy ilyen sokáig bírtam anélkül, hogy kitettem volna a lábamat a szobámból. De sajnos be kell ismernem, hogy nem szórakozás miatt voltak ennyi ideig, szinte bezárva. Azt hiszem stréber lettem, tanultam. Viszonylag nem is keveset. Vizsgaidőszak van, és muszáj átmennem. Eddig szerencsére már van két sikeres vizsgám, úgyhogy most úgy döntöttem egy picit kinyújtóztatom magamat, és lazítok. Kinéztem az ablakon, hogy megtudjam milyen idő van, mire számítsak mikor kilépek az udvarra, mivel szerintem senkinek sem lenne kellemes, ha kilépve a friss levegőre, egy hatalmas jégesővel találja magát szemben. Rendesen felöltöztem, majd elhagytam a már jól megszokott kis szobámat. Kezdek beilleszkedni, egészen megkedveltem a helyet, a folyosókon már látok ismerős arcokat, most már csak az a kérdés, hogy vajon nekik én is az vagyok-e, vagy ugyanolyan láthatatlan vagyok itt is, mint anno a Roxfortban. Azt nem élném túl. Tény,hogy kemény és határozott vagyok, de a magány az egyetlen egy dolog amitől félek, és általában mindig pont ez talál rám. Kissé elkalandoztak a gondolataim, és mire felészleltem, meglepetten vettem észre, hogy nem tudom hol vagyok. Tettem pár lépést előre, mikor egy hosszú folyosóval találtam szemben magamat, a falak tele voltak festményekkel. Egyedül voltam, mikor hirtelen egy éles fejfájás hasított belém, mivel szinte maximum hangerőn kezdett el ordítani pár festmény. Vettem egy mély levegőt, majd én is kissé felemelve a hangomat, elordítottam magamat.
- Pofa be! Nem érdekelt, hogy ki hallja, vagy ki látja, de sosem éreztem még ilyet. Azt hittem, hogy ott helyben fog felrobbanni a fejem, ami lássuk be, nem hiszem, hogy pozitívum lett volna a jövőre nézve. A festmények megdöbbenve néztek rám, mintha tekintetükkel azt akarnák nekem elmondani, hogy hogy képzelem azt, hogy félbeszakítom őket. Hát így. Nekik se tetszene, ha elkezdenék itt mindenféle hülyeséget kiabálni, ők lennének a legjobban felháborodva. Szerencsére mintha megijedtek volna tőlem, mivel halk sutyorgásba kezdek, én pedig az egyik festmény alá leültem, fejemet a falnak támasztottam, és nézelődni kezdtem. Még ez is jó pihenésnek, annyi minden után, amin az elmúlt hetekben keresztülmentem.

Natacha



Hihetetlen, hogy ilyen sokáig bírtam anélkül, hogy kitettem volna a lábamat a szobámból. De sajnos be kell ismernem, hogy nem szórakozás miatt voltak ennyi ideig, szinte bezárva. Azt hiszem stréber lettem, tanultam. Viszonylag nem is keveset. Vizsgaidőszak van, és muszáj átmennem. Eddig szerencsére már van két sikeres vizsgám, úgyhogy most úgy döntöttem egy picit kinyújtóztatom magamat, és lazítok. Kinéztem az ablakon, hogy megtudjam milyen idő van, mire számítsak mikor kilépek az udvarra, mivel szerintem senkinek sem lenne kellemes, ha kilépve a friss levegőre, egy hatalmas jégesővel találja magát szemben. Rendesen felöltöztem, majd elhagytam a már jól megszokott kis szobámat. Kezdek beilleszkedni, egészen megkedveltem a helyet, a folyosókon már látok ismerős arcokat, most már csak az a kérdés, hogy vajon nekik én is az vagyok-e, vagy ugyanolyan láthatatlan vagyok itt is, mint anno a Roxfortban. Azt nem élném túl. Tény,hogy kemény és határozott vagyok, de a magány az egyetlen egy dolog amitől félek, és általában mindig pont ez talál rám. Kissé elkalandoztak a gondolataim, és mire felészleltem, meglepetten vettem észre, hogy nem tudom hol vagyok. Tettem pár lépést előre, mikor egy hosszú folyosóval találtam szemben magamat, a falak tele voltak festményekkel. Egyedül voltam, mikor hirtelen egy éles fejfájás hasított belém, mivel szinte maximum hangerőn kezdett el ordítani pár festmény. Vettem egy mély levegőt, majd én is kissé felemelve a hangomat, elordítottam magamat.
- Pofa be! Nem érdekelt, hogy ki hallja, vagy ki látja, de sosem éreztem még ilyet. Azt hittem, hogy ott helyben fog felrobbanni a fejem, ami lássuk be, nem hiszem, hogy pozitívum lett volna a jövőre nézve. A festmények megdöbbenve néztek rám, mintha tekintetükkel azt akarnák nekem elmondani, hogy hogy képzelem azt, hogy félbeszakítom őket. Hát így. Nekik se tetszene, ha elkezdenék itt mindenféle hülyeséget kiabálni, ők lennének a legjobban felháborodva. Szerencsére mintha megijedtek volna tőlem, mivel halk sutyorgásba kezdek, én pedig az egyik festmény alá leültem, fejemet a falnak támasztottam, és nézelődni kezdtem. Még ez is jó pihenésnek, annyi minden után, amin az elmúlt hetekben keresztülmentem.

Yvonne

Most egy kis kikapcsolódásra vágyom, de valahogy nincs kedvem kimenni friss levegőt szívni, inkább a kastélyban maradok, és itt csinálok valami jót, talán folytatom a kastély felfedezését, vagy keresek valakit, hogy azzal beszélgessek. Tanulni most egyáltalán nincs kedvem, épp eleget tudok már, ennél több úgyse fog menni. Utam most a kastély déli szárnya felé vezet. Bár ott már voltam, de csak nagyon kevés időt tudtam ott eltölteni, mert már akkor kezdett esteledni, és nem akartam büntetést kapni, hogy takarodó után még kinn járkálok a folyosókon. Mikor egy olyan részhez érek,ahol utolsó alkalommal nagy volt a hangzavar, ott megtorpanok, mert most hatalmas a csönd ahhoz a hangzavarhoz képest. Igaz, akkor csak gyorsan "átlibegtem" a folyosón,mert nem bírtam elviselni a hangos beszédet, de most talán esélyem van jobban megnézni a festményeket. Félve bekukkantok, és egy lányt veszek észre. Talán ő csitította el a képeket. Hát, ha igen, akkor bizony van vér a pucájában, azt meg kell hagyni. Induló hogy odamenjek ahhoz a lányhoz, sietős léptékkel, és nem is nézek a lábam elé. És ez rossz ötletnek bizonyult, mert valahonnan egy kisebb tócsa került elő, amiben én szépen elcsúszok, pont a lány lába elé.
- Szi... - csak ennyit tudok mondani, mielőtt még a földdel közelebbi kapcsolatba nem kerülök, aztán elkezdek nevetni magamon. Sorsán feltápászkodom, és a lány elé lépek. - Szóval, szia. Te csitítottad el ezeket a képeket? -kérdezem egy mosollyal az arcomon, mutatva a festményekre.

Natacha


Csend és nyugalom vett körül, úgy éreztem magamat mint akinek nincsen semmiféle problémája. Ha jól számoltam ez az állapot, körülbelül 10 percig tartott, míg azután meg nem zavartak. Igen, ilyen az én formám, a sors mindig is kegyetlen volt a kicsi Yvonneal. Biztos csak irigy, ezért akarja megkeseríteni az életemet, olykor-olykor. Egy lány hatalmasat hasalt, és pont a lábam előtt ért földet. Ahogy végignéztem rajta, pár másodpercig csak meg voltam lepődve, utána viszont már próbáltam visszafojtani a nevetésemet. Elég viccesen bukott egyet. Elmosolyodtam, majd arrébb húzódtam, miközben a lány feltápászkodott, és zavarodottan fordult felém. Feltett egy kérdést, amit először alig hallottam, majd felálltam, hogy egy magasságban legyünk.
- Igen. Ha én itt vagyok, tudjanak már lakatot tenni a kis szájacskájukra, de most komolyan. Mondtam, kissé színészkedve és gúnyosan, majd legyintettem egyet, és elmosolyodtam. Most nem voltam "bunkó vagyok" módban, és szerintem a lánynak már így is kínos minden, az előbbi kis mutatványa után, nem akartam még jobban piszkálni. Pár percig csak álltunk egymással szemben, és egyikünk sem mondott semmit. A mögöttem lévő festmény halkan odasuttogott nekem valamit, valami olyasmit, hogy mondjak már valamit, mert ez még neki is kínos. Egy szúrós pillantást vetettem a "műalkotásra" majd vissza a lányra.
- Hallod, amúgy hatásos volt a belépőd. Egyben vagy még? Kérdeztem, próbáltam egy kis aggodalmat is mutatni, bár magamban nem nagyon érdekelt. Látszik, hogy nincs semmi baja, nem halt meg, nem fekszik még mindig a földön kínoktól sikítozva, úgyhogy látszólag semmi baja. Minek is kérdeztem meg. Hajamat hátradobtam, elkezdtem picit igazgatni, azzal is legalább elütöttem egy pár másodperc erejéig az időt, majd mikor végeztem, ismét a velem szemben, kissé félénken ácsorgó szöszire pillantottam. Olyan kis fiatalnak tűnt, kétség sem fért hozzá, hogy elsős. Persze, nem ítélem el az újoncokat, de nagyon ritkán elegyedek szóba velük.

Yvonne

Ezt aztán szépen megcsináltad Natacha! Csak gratulálni tudok magamnak, amiért ilyen szépen lejárattam magam ezelőtt a lány előtt, aki egy pár évvel tuti idősebb nálam. Akkor nem lenne baj, ha legalább ő is eridonos lenne, de nagy valószínűséggel nem az. Ezt már csak a mondatból, meg úgy az egész kisugárzásából le tudom szűrni. Ha tippelnem kéne, akkor én a rellonra fogadnék, de hogy biztosra menjek majd megkérdezem. Majd valamikor, de nem most. A lány egész hanglejtése olyan, olyan nem is tudom pontosan milyen,de egyáltalán nem bunkó. Bár már elég közel jár hozzá, én inkább ilyen parancsoló, vagy felsőbbrendűséget kifejezőnek mondanám.
- Igazad lehet. - mondom és megeresztek egy félmosolyt. Aztán csak állunk itt egymás előtt mint két, nem is tudom mi. Kezd elég kínos lenni ez a némaság, na nem mintha nem hoztam volna már így is elég ciki helyzetbe magam, de ez az én formám. Egy olyan hét, vagy esetleg nap sem telik el anélkül, hogy ne hoznám magam gázos helyzetbe. Mondjuk akkor viszonylag jól járok, ha barátok előtt teszem ezt, mert akkor jót nevetünk a hülyeségemen,de ez most nem egy olyan alkalom. És most itt állok, mint egy néma... akármi. Már épp megszólalnék, de a lány megelőz.
- Hát, ez az én formám. Igen, nincs semmi bajom. - mondom, egy bájos mosollyal kísérve. - Amúgy a nevem Natacha. Elsős eridonos. - mutatkozom be mosolyogva, és kezemet nyújtom felé. - Ugye jól sejtem, hogy rellonos vagy? - kérdem meg végül. Igen, végre úgy érzem, hogy eljött ennek a pillanata is, és tovább nem kel ezen rágódnom. Persze csak ha elmondja, és mi.oka lenne nem elmondani. Nem úgy méz ki mint egy prefektus, szóval nyugodtan elmondhatja. Bár szerintem a prefektusok is elmondják a házukat, vagy tévedek? Hát még nem találkoztam prefivel, és szerintem nem is szeretnék egy jó darabig még. Hacsak nem barátilag, mert abban benne lennék. Na mindegy, most ez nem fontos. Most inkább a jelenre koncentrálok, és erre a lányra, aki itt áll előttem.

Natacha


Szegény lányon látszott, hogy kissé zavarban van. Egy ekkora mutatvány után én is hasonlóan éreztem volna magamat, úgyhogy meg is tudtam érteni őt. A lány igazat adott nekem abban, hogy talán én vagyok itt az egyetlen, aki el tudta csendesíteni ezeket a nem is tudom miket, aminek felettébb örültem. Végre valaki aki elismer. Pár percig csak ácsorogtunk, majd a lány bemutatkozott. Egy kis ideig csak emésztgettem a nevét, majd mikor már úgy ahogy megjegyeztem, a lány felé nyújtottam a kezemet, hogy én is bemutatkozzam. Nem gyakran viselkedem így. Most túl normálisnak és átlagosnak éreztem magamat. Mindig is szerettem kitűnni a tömegből valamivel, ez eddig, kisebb-nagyobb sikerekkel összejött.
- Yvvonne, harmadikos. Mondtam, egy halvány mosollyal az arcomon, ami a lány következő kijelentésén, szélesebbre húzódott. Egy másodperc erejéig lepillantottam a földre, majd vissza a szöszire.
- Ezt eltaláltad. Ennyire feltűnő, ha valaki Rellonos, vagy sem? Mondjuk, tény, hogy egy emberről, itt a kastély falai között, a legkönnyebben azt lehet megállapítani, ha Rellonos. A többi számomra valahogy annyira összefügg. Nem nagyon tudom megkülönböztetni a maradék házat, csak tulajdonságok alapján. Emlékszem még, mikor engem soroltak be egy házba. A teszlek süveg két ház között vacillált, de amint behunytam a szememet, és vettem egy mély levegőt, már hallottam is amint kimondja, hogy Rellon. Én is ide osztottam volna magamat. Elképzelhető viszont az is, hogyha nem itt lennék, akkor valahol máshol is képes lettem volna a beilleszkedésre. Mindegy is, ezen nem éri meg gondolkozni. Nem akarok a múltban élni. Sok mindent elkövettem már ott, amire nem vagyok büszke, de én annak a híve vagyok, hogy fogadd el a múltadat, aztán lépj tovább. Gondolataim kissé elkalandoztak, az rázott vissza a jelenbe, hogy két festmény, felettem hangos pletykálgatásba kezdtek a kastélyban élő pár diákról. Egyikük neve sem volt ismerős, így feléjük fordultam, majd karba tett kézzel csak bámultam rájuk, hátha észreveszik magukat. Mikor a két festmény felém fordult, csak grimaszokat tudtak vágni, de legalább elhallgattak.
- Na azért. Hihetetlenek ezek a kis mocskok!Állapítottam meg hangosan, majd visszafordultam Natachához, és elmosolyodtam. Remélem nem vette zokon, hogy  megint nekiálltam intézkedni a csend miatt.