Úgy érzem magam, mint valaki aki élete legnagyobb baklövését akarja elkövetni. Pedig nagyon nincs ez így. Én éppen csak kézbesíteni szeretnék egy levelet, mindenféle tollas segítséget leszámítva. Őszintén remélem senki se fog rajta kapni, mert nem lesz egy kellemes érzés. Főleg nem az, hogy közben még tiszteletemet is teszem a tanári szobában. Úgy se voltam még ott és meg kell nézzem magamnak. Elvégre tudnom kell mi merre hány méter, mert ha minden jól megy gyakorlótanár lesz belőlem. Na akkor fogom lazán érezni magam, mert vége a diákéveknek.
Tényleg, adja az a jó öreg Isten, hogy senki se kapjon rajta. Azért van bennem még egy jó adag félelem. Ennek ellenére mégis elindulok a tanári szoba felé, mert semmi esetre se szeretném valami tollas borzadályra bízni aki még a címzettet is eltéveszti és a végén Felagund professzor kezei között landol gyöngybetűim sokasága. Igaz akkor már nem a betűim izgatnának, hanem a tény, hogy hallgasson örökre a drága professzor. Ám őt ismerve (Atyaúristen, mikor ismerkedtem meg vele közelebbről, hogy ilyet mondok?) ez eléggé kizárt, ezért vettem kézbe az ügyet. Remegő lábaim pedig hab a tortán. Remélem elmúlik, mert vicces lesz elremegni egészen a Déli szárnyig.
Lassan már beállhatnék valami beépített titkos ügynöknek is. Annyira nesztelenül tettem meg eddig az utat. És végig figyelve nehogy valaki illetlen személybe ütközzek, például egy felügyelőbe aki megkérdezné miben is sántikálok éppen. Hála az égieknek senkivel se találkozom aki kérdőre vonhatna. Sőt, még egy árva szellem se lebbent errefelé. Valamivel kissé megnyugodott szívveréssel nyomom le a tanári szoba kilincsét. Besurranok, szét nézek, sehol senki, tényleg velem vannak az égiek. Már csak annyi kell, hogy megtaláljam Jim asztalát. Pár perces keresés után meg is találom valahol a rengeteg íróasztal közepén. Igen, ez rá vall, hogy a közepén van szüksége a helyre. Talán, mert itt nem figyelnek arra mit is művel el. Leülök a székébe, jéé, milyen kényelmes is! Lesz majd nekem is ilyen és naphosszat fogok benne ücsörögni. Előkapom a levelet amin szépen írja a drága medimágia professzor nevét és az első kezem ügyébe kerülő fiókba berakom. Csak fel fog tűnni neki, ha pedig nem, így jártam.
- Invito csokoládé! -
Áh, öl a kíváncsiság, ezért kapom elő a pálcámat és mormogom el a varázslatot. Tudni akarom annyira édesszájú Jim-e, hogy az íróasztalában tartson csokoládét. Amennyiben igen, a varázslat hatására elő fog kerülni. Ha meg nem, mindenféle feltűnés nélkül távozásra adom a fejem. Mindent úgy hagyok ahogy találok, mert semmire nincs szükségem. Éppen csak itt hagytam valamit szuvenírnek.

Egy vagy akár két adag idegesség is végig futhatna rajtam amiatt, hogy ennyire üres a tanári. Mégse lehet mindenkinek órája ebben az időpontban. Vagy valamilyen sürgős, halaszthatatlan elintézni valója. Mégis úgy vagyok vele, hogy nem kísértem a szerencsémet, amint megtalálom a csokoládét, már távozok is. Elvégre nem lenne jó prefektus összeszedni valami büntetőmunkát. Abból is a rosszabbik fajtát. Sosem kedveltem azt a fajtát amihez pergamen és penna kellett, mert az igazságot olyankor nem szoktak figyelembe venni, csupán a szép szavakra kíváncsiak amiket elég nagy erőfeszítéssel tudok leírni. Sokkal inkább kedveltem a takarítást, a könyvek válogatását vagy bármi mást. Amihez nem volt szükség a fent említett eszközökre.
Na, hát oda az a fene nagy szerencse. Megjelent Jim, a csokoládénak pedig se híre, se hamva. A padló sem tervez alattam megnyílni, hogy mindenféle felelősségre vonás nélkül megmenekülhessek ebből a szorult helyzetbe. Óriási mosolyt varázsolok az ajkaimra, miközben felállok, elrakom a pálcámat és színpadias mozdulattal helyre tolom a széket. Mit kellett volna csináljak, port töröljek róla? Nem volt rajta, hanem biztosan nem foglalok helyet abban a kényelmes székbe. És hát, a kilátásaim nem valami fényesek. De attól még lehet esélyem alkudozni vele, hátha meglágyul rajtam a szíve.
- Merlinre esküszöm, semmit sem vettem el, semmit se olvastam el és minden ugyan úgy van ahogy hagytad. -
Közelebb léptem a professzor úrhoz, hogy tudjak felpillantani szemeimbe, hogy tényleg higgye el amit mondok. Tényleg, a lelkiismeretem tiszta ebből a szempontból, mert semmit se vettem el, még az általam beküldött szorgalmikat se kerestem meg, hogy tudjam mennyi pontot kaptam rá. Azt pedig már hülye lennék elárulni, hogy hagytam valami itt szuvenírnek. Majd találja meg és örüljön neki, addig én mosom kezeimet.
- Amnesztia lehetőségét nem fontolod meg? Segítek javítani cserébe, utána elmehetnénk sütit enni. -
Nem is én lennék ha nem próbálnám meg a saját javamra fordítani a helyzetet. Amennyiben nem sikerül, tényleg be fogom szerezni a hőn dédelgetett büntetőmunkát Abban már reménykedni se merek, hogy mellőzni fogjuk a pergament és a pennát, látva azt a tornyosuló halmot az asztalon. Vajon mióta gyűjtögeti ezeket Jim? És port is szokott róluk törölni ha már több ideje vannak itt, mint kéne? Amúgy rá férne a segítség és én, mint a felelősségteljes tanársegédje itt állok, készen. Tettre várok és egy pennára amit piros tintába márthatok. Persze a jegyeket felírhatja ő, én csak javítanék. Vagy segítenék, vagy lassan bármi, csak ússzam meg a nyavalyás büntetőmunkát.

Eddig eléggé el is kerülte a figyelmemet, hogy Jimnek mennyire szép is a szeme. A kéknek azt az árnyalatát képviseli ami teljesen elvarázsolt és pillanatok le vett a lábamról. Egyébként őszintén remélem, hogy ebből semmit se vett észre a kedves professzor.  A végén még ezért is a nyakamba akarna sózni valamilyen irtó kreatív büntetőmunkát. Például olyat amiben az ő tehetségét kell fényeznem 150 mondaton keresztül.
- Amennyiben hihető, miért kételkedsz bennem? -
Vigyorodom el, hiszen ha tényleg száz százalékosan megnyugtattam a lelkiismeretét, mégis miért kételkedne bennem? Bennem akit a tanársegédének választott, teljesen megbízik és így tovább. Még a kételkedés lehetőségét is fájónak tartom és teljesen igazságtalannak mikor a szín tiszta igazságot tártam eléje. Na így legyen őszinte az ember lánya, meg is éri határozottan.
Felcsillan a szemem a gondolkodásra, a szó elnyújtására. Itt az esély arra, hogy megússzam a dolgot. De egyúttal az is van, hogy talán nem elég vonzó és jó az a sütizés. Talán egyebet kellett volna ajánljak neki? Hirtelen nem támadt más ötletem, azért lett az. Mert Jim nem a személy akit mondjuk elcipelek egy kviddics meccsre szurkolni, vagy az alagsori medencébe fürdeni. Bár mondjuk nem is annyira rossz ötlet az utóbbi, valószínű benne is lenne. Csupán meg kell osszam vele a megfelelő alkalomkor.
- Mi az, hogy nem?! Tényleg megbüntetsz?! -
Na tessék, oda az egész alagsori medencés ötlet, hiszen megbüntetett. Durcás arccal indulok el az amúgy irtó kényelmes szék felé, amit eléggé nagy hanggal húzok ki és húzom a megfelelő helyre miután helyet foglaltam benne. Legszívesebben egy pálca intéssel arrébb küldeném azt a széket amiért Jim elment. Remélem jól megharagszik rá a kollégája és elterjed róla, hogy székeket vesz kölcsön kérés nélkül. Ennyi igazán megnyugtatná a kis lelkemet, egy ideig.
Kezdhetem? Pedig azt hittem naphosszat kell majd itt üldögéljek annak érdekében, hogy nem érezze magát egyedül. Legszívesebben a köteg szorgalmit csak úgy kiszórnám az ablakot, hogy legyen amit vigyen a szél. Ám azzal csak még jobban rontanék az amúgy sem fényes helyzetemen. Penna után kutatok, ha már nem nyomott a kezembe sima ceruzát, nehogy rosszul javítsam ki azt a köteg házit. Kisebb szívinfarktus ér amint megszámolom őket, közzel hellyel van vagy ötven darab. Igazán szívderítő élmény lesz, hogy itt fogom eltölteni az elkövetkezendő három, négy órát. Biztos kihagyom a vacsorát, majd talán beesek az őrjáratozásra. Áh, életem végéig hálás leszek ezért Jimnek, garantáltan tisztában van ezzel.
- Nem sütizek veled. -
Egye meg a penész a sütiket, én nem megyek vele sehova ezek után. Azért megértem, hogy ő a tanár, a feljebbvalóm, de ezt mégis miért kaptam? Hiszen nem követtem el semmi eget rengetőt. Viszont ezek után számítson csak rám, mint tanársegéd. Durcásan, kifújva a levegőt esek neki a dolognak. Innentől nem tervezek vele kommunikálni, a végén még felszedek valami fincsiséget, hogy ne unatkozzak az elkövetkezendő időben.

Vajon portörlőt mennyire könnyen találhatunk a tanári szobában? Igazán jól jönne egy, mert ez a csodálatos halom javítatlan házi feladat már szerződést kötött a porcicákkal. Jimnie-re pillantva pedig nem úgy néz ki mintha akit zavar ez a por. Talán túl finnyás lennék?
A durcásságom teljesen felesleges, de legalább jól esik nekem. Szemernyire se hatotta meg és úgy csinál, mint aki nem érdekli. Fordított helyzetben engem sem érdekelne, de azért sérti kissé az önérzetemet. Na de majd ápolgatni fogja, nyilvánvalóan a tudta nélkül.
Azért valljuk be, ennél kreatívabb lehetett volna Jim. De mivel ennyire futotta, be kell érjem ezekkel a javítatlan dolgokkal. Igaz nem lett volna például az sem jobb, hogy kitakarítsam a mellékhelyiséget vagy valami unalmas esszét írjak. Pedig mérhetetlenül nagy örömet okozott volna Jimnek ha róla kellett volna írjak legalább két pergamenre, össze vissza pacáztam volna az egészet. Még van esélyem arra, hogy a házikra ejtsek egyet kettőt, garantáltan örülni fog neki. Legalább majd a diákok meglátják mennyire is figyelmes a tanárbácsi javítás közben.
Fel se pillantok a javításból, próbálom a legjobb formámat hozni és nagylelkű lenni azzal akinek a házija kezembe kerül. Egészen addig a percig folytatom ezt a nemes tevékenységet, amíg meg nem hallom, hogy a tintás üvegcse a szemetesben landol. Azt hiszem, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy talán oda tettem a levelem ahol a tintákat tartsa. És már nem is kellett sok, ott van a keze között.
Mély levegőt veszek, rezzenéstelen arccal bámulom tovább az előttem lévő halmot, mintha semmit se vettem volna észre az egészből. Pedig a nap legjobb tette az lenne ha megnyílna alattam a padló és elnyelne. Azért soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Ha nem zavart volna meg, mélyebbre tudtam volna csúsztatni és nem kezdenék égni, mint a rongy, amint el is kezdi olvasni a pergament. Kétségtelenül meg fogja ismerni a kézírásomat.
- Nocsak? -
Ez az, végre vissza találtam a hangomhoz és még az is sikerül, hogy kissé megugorjon a szemöldököm. Érdeklődés nyújtok az iránt amit a kezében tart, azonban legszívesebben köddé válnék.

Pár perccel ezelőtt bármit megadtam volna ennyire töretlen figyelemért, most meg kissé kényelmetlenül kezdem érezni magam. A szó harmadszori elhangzása is tesz rá egy lapáttal,  Jimnie vállvonogatása is elősegíti az egyre kínosabbá váló helyzetet. Még mindig azt gondolom semmit se lehet leolvasni az arcomról, de már nem vagyok benne száz százalékosan biztos. Garantáltan lett egy hosszabb pillantásom mikor kihúzta a borítékból a pergament. Igen, hiába nézte bármelyik oldalról, semmilyen címzést nem fedezhet fel rajta. Gondoltam nem buktatom le magam már az elején.
- Kaptál volna tőlem sütit a cukrászdában. -
Ejtem el újra a sütizés témát, hátha időközben meggondolta magát. Mondjuk a munka hevében, a levél felbontása között vagy a tintás üveg szemetesbe hajítása idején. Vagy csak simán lehet szerencsém is, talán vágyik egy kevés édességre.
Láttam lelki szemeim előtt ahogy Jimnie azon gondolkodik elolvassa-e vagy ne. Mert ha elolvassa, csak nagyon nagy nehézségek és erőfeszítések árán tudom legyőzni a kíváncsiságom és nem érdeklődni a levél tartalma iránt. Persze, a jóérzést nem felejtettek ki belőlem, így ha megossza velem megtudom miről is leveleznek neki, ha meg nem, titok marad számomra. Le tudom győzni azt a kíváncsiságot, ha akarom.
- Tanársegédi titulusomat lefokoztad felolvasónővé? -
Rápillantok, hátha meggondolja magát, de ahogy meglátom szemében az elszántságot, lemondok arról, hogy megússzam ezt a tanársegédi feladatot. Úgy látszik ma egyáltalán nincs szerencsém. A pergamen után nyúlok, át azon a kupacon amit éppen szívem megdobogtatója javítgat. Sóhajtok egyet és valami szépre gondolnék, ha lenne rá lelkierőm. Köhintek egy aprót, felkészülök arra a megpróbáltatásra amit utol fog érni a szavak kimondása után. Hisz csukott szemmel is tudom mit írtam le, mert amennyi alkalommal kutattam a megfelelő eszközök után, annyiszor lett átfogalmazva az egész.
- Szeretlek. B. -
Túl estem, kész, vége. Innentől már csak azt kívánom legyen megfelelő a fogadtatása, ne fulladjon az egész nevetésbe és vegye komolyan. Ugye ezek nem nagy kérések? Közben rápillantok, valami reakció után kutatva, hátha nem repülök a tanári szobából. Vagy ki tudja, rosszabbnál rosszabb végek játszódnak le a szemeim előtt. Lehet mégsem volt jó ötlet ennyire minimalista módon kifejezésre juttatni az érzéseimet? Most már veszett fejsze nyele, ám annyira rosszul mégsem csinálhattam.