A tanári értekezletre való felhívásról szóló levelet a cím elolvasása után hajította egyből a kandallójába, hogy inkább a lángnyelvek olvasgassák. Valahogy érezte, hogy úgyis ki lesz függesztve mindenhol, plusz kollegáinál is beszédtéma lesz a kínos csend elkerülése végett. Jóllehet, a háta közepére se kívánja az egészet, minden értekezleten megjelenik, szeret ugyanis jól informált lenni az iskola dolgaival. Noha valószínűsíthető, hogy az égvilágon semmi érdemleges nem fog elhangzani, legalább talál valami kifogást arra, hogy ne az asztala mögött kelljen ülnie és diákjai szorgalmijait vagy dolgozatait javítania. Elkésni sem áll szándékában, hiszen azzal csak még további időt töltene irodája falai között, így kivételesen pontosan érkezik. A nyugati szárnyból a maga komótos tempójában szeli a folyosókat, mire végre a déli szárnyban lévő tanári szobához ér. Ritkán fordul meg erre, nem szokása itt tartózkodni, csak ha nagyon muszáj. Ez egyike azon pillanatoknak. A tanáriba érve szemet sem vet az ott jelenlévőkre, a kilencven százalékukat egyébként sem ismeri. Nemhogy névről, még arcról sem. Mindezzel persze egyáltalán nem foglalkozik, hiszen sosem volt az az ismerkedős típus. Aki akar valamit, majd megszólítja. De az se baj, ha nem.
Ebben a szellemben foglal helyet a számára kijelölt asztalnál, ami szintén árulkodik igénybevételének gyakoriságáról. Mindösszesen egy darab toll található rajta, valószínűleg az sem volt használva soha. Funkciója van azonban: valaminek mindig kell lennie a keze ügyében, amivel szórakozhat olyan elképesztően unalmas eseményeken, mint például egy tanári értekezlet…