A szobában több íróasztal és szekrény van, amelyek mindenféle iratokkal és könyvekkel vannak tele. Az asztalok előtt a tanárok dolgoznak, vagy épp egymással beszélgetnek. Délre néző ablakain mindig sok napfény árad a helységbe, melynek falát különböző portrék díszítik.  Az iskola tanárai gyakran lépnek be és ki a szoba nagy tölgyfaajtaján. Diákok csak ritkán és tisztelettudóan jöhetnek be ide, ha kopogásukra ajtót nyit nekik valaki...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=819891#post819891][b]Szigethy Sándor - 2020.10.23. 15:44[/b][/url]

Izgulok. Ez a számomra leginkább jellegzetes érzés az elmúlt pár hónapban. De ez most valami másfajta izgalom, mint eddig volt. Ez inkább hajlik át félelembe, mindemellett van benne valami édesség, amit egyelőre még nem tudok megmagyarázni. Az előző posztom – a Minisztériumnál – egy teljesen más érzetet hagyott maga után. Azt a kezdettől élveztem és akartam, elvégre gyermekkori álmom vált valóra. Még akkor is, ha végül nem a bűnüldözési osztályon, hanem az oktatással kapcsolatos ügyeket kellett intéznem. Jó volt. Egy ideig. Aztán az – mint eddig minden más – nyűggé vált és megkeserítette a hétköznapjaimat. De ha nem kerültem volna vissza a tanodába, totálisan más módon alakult volna az életem. Most úgy érzem, hogy ismét élek; lettek barátok, kapcsolatot, amikbe kapaszkodhatok. Persze még mindig az a jellemző, hogy „mindig mindent nekem kell megoldani”, és kisgyermeki remegő térdekkel kezdek bele minden újba, ám ez lehet a szépsége, nem igaz?
Mielőtt a megbeszélt időpontra megérkeztem volna, beszaladtam Jules irodájába, hogy ott hagyhassam kabátomat és tudjuk váltani néhány szót. Elvégre igencsak nagy szükségem volt a támogatására. A pár perces látogatás után viszont már a karakteremhez tartozó kockás ingben sétálok a tanári felé vezető folyosón, s mikor befordulok, meg is pillantom az engem váró Déry kollégát. Fáradt mosolyt varázslok megterhelt ábrázatomra, majd hatalmas tenyeremmel a levegőben, már messziről intek egyet tanerőtársamnak. Szívélyesen köszönt engem, amire mosolyom őszintébbé válik, s kellemes bizsergés indul meg ereimben; itt az idő.
– Szia András – köszöntöm végül szavakkal is, amikor mellé érek és jobbomat nyújtom felé, hogy megszoríthassam azt. – Nem igazán hoztam még magammal semmit – vakarom meg végül feszengős mosollyal tarkómat. – Kellett volna?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=820083#post820083][b]Szigethy Sándor - 2020.10.26. 09:28[/b][/url]

A férfi szavaira lágyan elmosolyodok. A minimál dizájn valószínű, hogy nekem megmarad végig, hiszen alapvetően így élem az életemet. Nincsen felesleges giccs, színek és tárgyak. Az asztalomon csak az lesz, aminek valóban ott a helye. A bögrén kívül semmi személyes tárgy nem lehet a kódexem szerint és nem is lesz. Család hiányában fotókkal sem fogom fárasztani a kollégák szemeit, így maradjunk ezen a letisztult vonalon; írószerszámok, jegyzetek, könyvek és az elhanyagolhatatlan bögre. Mondjuk, az első kivételével minden a fiókban fog landolni, elvégre nem hagyunk ilyen dolgokat mások szeme előtt. – Csak néhányat – vonom meg végül a vállam, miközben egy összeszorított ajkú mosolygással belépek a tanáriba. Diákkorom mumusa is lehetne a hely, valójában maga a folyosó, mert sokat kellett itt ülnie. Nem azért, mert ő okozott problémát, hanem prefektusi kötelezettségei miatt. Sokszor kellett jönnie – úgymond – „jelenteni” a tanároknak, ha valami olyat látott, s most összeszorul a gyomra a „spicli” képre. Annak neveztek a poszt miatt, de most inkább egy nagyot sóhajtok és végre végig pásztázom a termet zöld szemeimmel.
– Ajaj – szorítom össze fogaimat játékos ijedelemmel, miközben követem a kellemes társaságot. „Már hivatalosan is tanár vagy”, jut el agyamig a mondat, így kényszeres tarkóvakarásba kezdek, ahogyan elérünk asztalunkig. – A Levita házvezető? – kérdezek vissza a Matyi név említésére. Jó kis férficsapat lesz ez itt. Ujjaimmal simítom végig a számomra kinevezett asztal szélét, kissé elkalandozva gondolataimban. Minden napomat itt fogom tölteni ennél az standnál, és minden nap láthatom Julest a kastélyban. Lesznek új kollégák – akiket ugyan már nagyjából megismertem minisztériumi munkavégzésem alatt – és új kihívások. Hasonlóan éreztem magam, amikor egyetemre mentem. Érdekes érzés.
– Ha a humor nem is, de az önirónia talán még nekem is menni fog – horkanok fel, amikor végig olvasom a feliratot. Jópofa. – A vallásaid közé tartozik az élő áldozat is? – teszem fel a kérdést, mintha komolyan gondolnám, majd teszek még egy félkört az asztalom körül. Mintha megjelölném ujjlenyomatommal a területemet. Mindenkiről tud már ezt-azt az előzetes „kutatómunkának” köszönhetően.
– Van valami szabályozás, amitől tudnom kell? – ne gyújts illatgyertyát, ne vegyél fel piros színt. Nem is tudom. Bármi, amivel érdemes tisztában lenni újként.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=843791#post843791][b]Szigethy Sándor - 2022.02.23. 11:18[/b][/url]

A vizsgaidőszak kezdete óta végre egy nyugodt nap. Kényelmesen ülök a tanári szoba jobb sarkában elhelyezett kis asztalomnál. Nem sokat beszélgetnek ezen a részen. Csendes. Éppen ezért is kedvelem annyira. Ettől az évtől kezdve új szembe szomszédot kaptam, akivel ugyan néha egymásra tekintünk, eddig még ennél több kontakt nem volt közöttünk. Én nem vagyok egy szószátyár; nem szeretek az időjárásról vagy éppen az előző napi kviddics mérkőzésről beszélni. Az előbbit felesleges témának tartom, míg az utóbbi hidegen hagy. Most is éppen egy Rejtő Jenő könyv foglal le, amíg vissza nem térek a számmisztika világába. Ebédelni nincsen kedvem még; egy hatalmas adag szalonnás tojásrántottával indítottam a futás után a mai napot. Iszom is a vizet azóta, mintha testem kilencvenkilenc százaléka ebből állna, s minden pillanatban a pótlásán lennék. Ezért is dőlök előre eddigi pozíciómból az asztal irányába – szokásos olvasó pozitúra; hátra dőlve, lábaimat keresztül vetve, kissé lejjebb csúszva a széken, s jobb kezemet a karfán könyököltetem. Annak ujjai ajkaimat takarják, eközben bal, méretes tenyeremben tartom az aprócska kötetet. Ebből hajolok a vizeskancsó irányába, de nem érem el, így – ráfogom a reggelre és varázsló mivoltamra a dolgot – inkább visszadőlök, és amíg befejezem az oldalt, addig jobb kezem ujjaival intek, fejben elmormolva a varázsigét. A kancsó megemelkedik, megdől, és egyenesen kissé vízköves vizespoharamban landol annak tartalma. Szemeimet hunyorítom szemüvegem hiányában, majd gyermeki módon felkacagok, amikor a párbeszéd utolsó mondatához érek a Piszkos Fredben. „Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.” Ritka pillanat, hogy ilyen derűsen ücsörgök itt, de most tényleg nem történt semmi olyan, ami zavar…hatna… Nyílik az ajtó, és hurrikánszerűn veti be magát Catherine, hogy aztán az említett állatok összesét varázsolja lelki szemeim elé. Hátra hőköl a fejem. A vízről is elfeledkezek, csak könyvem mögül pillantok ki egy másodpercre ebben a kissé meggörnyedt testtartásban, hogy smaragdzöld tekintetem találkozzon a velem szemben ülő Helláéval.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=844029#post844029][b]Szigethy Sándor - 2022.03.03. 16:05[/b][/url]

Nem a cirkusz érdekel. Nem az vonja el a figyelmemet. Általában a csendet és a nyugalmat kedvelem. Ám ami emellé párosul, az már kicsit zavaró. Figyelemhiányból kaphatnék egy szépen ívelt „K”-t, hiszen amint egy helyzetben új, hirtelen érkező inger ér; azonnal elfelejtem azt is, hogy egy másodperccel a történés előtt mit tettem. Olvastam erről valamelyik nap. Kezdetleges ADHD tüneteknek írta a szerző, de én inkább a legegyszerűbb opcióval szeretnék élni, miszerint egyszerűen férfiból vagyok, és képtelen egyszerre több dolognak figyelmet szentelni. Catherine alakját követem könyvem mögül, miközben elengedem Hella tengervíz-szín szemeit. Ha valaki jobban figyeli smaragd íriszeimet, láthatja benne, hogy alig észrevehetően, de elmattul. Megállok a mozdulatban, távolba révedő tekintetemhez szemöldökráncolás párosul. Szemeimben értetlenség. Megzavartak. Mit is csináltam? Ekkor érzem meg nadrágomon a hűs nedvességet, aminek nem más az okozója, mint a kancsó tartalma. Amit felügyelet nélkül hagytam. Omló hegyként rengetem meg a padlót, amint felpattanok. A könyvet belsőjével a parkettára ejtem, s még mielőtt mormolhatnék valamit varázslatot, Hella már cselekszik is. Beszélő szempárom újabb arculatát mutatja; az izgalmas rácsodálkozás. Pupillám kitágul, ahogyan a nő ujjai rendre utasítják a folyadékot, és az ismét a kancsóban találja magát. Közben lassan visszaereszkedek székembe, amikor is arcomra kapok néhány cseppet. Szemeimet ösztönösen szorítom össze arra az egytized másodpercre, majd először balt, végül a jobbat is ki merem nyitni. Így meredek az engem feddő nőre.
– Ne haragudjon, Hella – terítem szét méretes tenyeremet arcomon, hogy vaskos ujjaimmal letöröljem azt a néhány csepp vizet. Ajkaimat papírvékonnyá szorítom össze tehetetlenségemben, majd zavartan kopogtatok néhányat bal kezem ujjaival az asztallapon. – Igen – bólintok a „szerencsés” szóra. – Köszönöm – furcsa lehet, amikor egy hozzám hasonló, óriás felmenőkkel rendelkezhető figura ennyire elcsendesedik egy törékeny nőtől. Anyám megtanított a nők tiszteletére annak idején. Vagy inkább traumatizált. – Nem láttam még hidromágiát élesben dolgozni – teszem hozzá egy halvány mosollyal, hogy valamennyire oldjam a feszültséget. – Lenyűgöző látvány – cseng baritonom, s közben tekintetét már el is engedtem. Mintha magamnak motyognám. Ekkor bújik közelebb Belián, amire csak egy pillanatra tekintek felé. Aztán Catherine-re. Végül vissza a kissé eláztatott könyvemre. – Ne is mondd – húzom apróbb grimaszra vékony ajkaimat. Ekkor hallom a félrenyelést. Szemöldök-ráncolva nyújtom ki karomat felé, hogy hátára verjek egyet, majd még egyet széles tenyeremmel.  Annyi inger ér hirtelen, hogy mintha rángani kezdenem a jobb szemem sarka. Hellára pillantok, majd a motyogó Gábrielre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=844228#post844228][b]Szigethy Sándor - 2022.03.09. 13:24[/b][/url]

A kialakuló helyzet a tanáriban minden, csak nem megszokott. Alapvetően történnek itt érdekes dolgok, azonban nem emlékszem rá, hogy olyan hatalmas drámák lettek volna itt. Vagyis… szemeim elgondolkodón, s mégis bambán nőnek kétszeresükre, miközben kirajzolódik előttem az a bizonyos nap, amikor én is hasonló vehemenciával rontottam be ide, hogy Jules-nak jól megmondjam a magamét az innen nyíló gazdasági irodában. Mennyi idő eltelt azóta, és mennyi minden nem változott. Ezt már szeretem. Mert a változást azt nem. Ha valami jól bevált és működik, akkor minden is változtatna rajta az ember, nem igaz? Felrázom magam ezekből a gondolatokból, és óvatosan tekintek a többiek irányába. Hella felszólal, s kifejezi nemtetszését, amire természetesen a többiek azonnal rá is harapnak. Mint egy lakógyűlés-paródia. Óvatosan tolom magam hátra a székkel együtt, ami persze nyikorog egy jó nagyot, s ha esetleg valaki rám nézne, akkor csak karjaimmal bocsánatkérőn intve odatátogok egy elnézést A feszültség már számomra eléri azt a bizonyos szintet, amikor elveszítem a fonalat. A szüleim veszekedése járt ilyen mértékű hangzavarral, ami sajnos még vénülő fejemben elevenen él. Túlságosan intenzív a trauma, amit gyermekkorom óta cipelek, és még most, így egyre közelebb a negyvenhez is meg-megrettenek, amikor a régmúlt képei felelevenednek lelki szemeim előtt. Óriástestem hangyaméretűre zsugorodik a botrányos civakodásban. Szexről és kielégültségről üvölt a tantestület? Ez… komoly? Nem prűdségem beszél most – vagyis nem teljesmértékben – belőlem, hanem inkább maga a tény sokkoló számomra, hogy ez megtörténik. Brightmore csípős nyelve, Hella kimért hűvössége, Catherine értetlen dühe. Aztán még itt van Eleanora is. Az utóbbi tanerőt soha nem kellett félteni, hogyha ilyen téma kerül a levegőbe – vagyis… így hallottam, khm. A helyzet durvul, én pedig már tényleg nagyon kellemetlenül kezdem érezni magam. Nem uralkodik rajtam pánik, illetve semmi ilyesmi. Egyszerűen, természetemből adódóan nem vagyok kíváncsi az ilyen jellegű dolgokra. Ezért egy hitem-vesztett fintorral dőlök hátra, és egy intéssel varázsolok képzeletbeli füldugót a fülembe, hogy tovább élvezhessem Rejtő Jenő egyik legkedveltebb főhősének rendkívüli humorát. Én kiszálltam. De azért még egy pillantást vetek Hella felé. Aztán Eleanorára kúszik zöld tekintetem. Nem gyáva vagyok – és nem is védeni akarom magam –, csupán nem akarok részt venni semmi ilyesmiben. Felszólalhatnék én is, hogy hagyják már abba. Azonban ennyire nem is érdekel a téma, hogy beleszóljak. Amúgy is… ki lennék én, hogy akárkinek is számítson, hogy mit gondolok ebben a helyzetben? Nagyjából senki.