[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=410&post=701405#post701405][b]North West - 2017.09.15. 19:32[/b][/url]
South Máté West,
Büntess meg, mert vétkeztem
A fejemben ezredjére zajlott le az, ami az előző körülbelül fél órában történt. Az ütés, a düh, a szőke tincsek, a vér, a pánik, az édes csók, képek és képek villantak fel szemem előtt, majd tűntek a ködbe, hogy aztán pillanatokkal később visszatérjenek kísérteni.
Egyrészről boldog voltam, hogy újból érezhettem Conroyt, hogy vágyott ölelésében részem lehetett, miután már teljesen lemondtam róla, másrészről azonban aggasztott az, ami miatt buzgón a tanári felé igyekeztem.
Hangosan dörömböltem be az ajtón, azután zavartan kopogtam is néhányat, mikor rájöttem, hogy illetlen viselkedést tanúsítottam.
Először egy alacsony, kontyba fogott tanárnő dugta ki az orrát a nyíló résen, mintha csak egér volna aki a menedékből készül kilépni a veszélyes zónába.
- Segíthetek? - kérdezte halkan, mire előhúztam a prefektusi jelvényemet. Egy pillanatra ottragadt rajta a szemem, egészen hozzászoktam az érintéséhez, s a hideghez, mely akkor jelentkezett, ha egy nagyobb lépésnél a jelvény a bőrömet érintette.
- Igen. Prefektus vagyok és azonnal beszélnem kell a rellonos házvezetővel vagy annak helyettesével. Az ügy nem várhat, nagyon sürgős. A nevem North West, mondja ezt is kérem mikor kihívja egyikőjüket.
A nő összevonta szemöldökét és aprót biccentett, mielőtt eltűnt újra odabenn. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fogtam ki egy együgyűt, aki képtelen volt helyesen átadni az üzenetemet.
Megfordult a fejemben, hogy még egyszer bekopogjak és megpróbáljam tisztázni vele a dolgot, talán még ki is kérdezni, hogy biztos mindent rendezzünk a fejében, de utána meggondoltam magam. Odasétáltam a szemközti falhoz, megvetettem hátam és vártam az ajtó nyílásának hangját.
A folyosón teljes csend uralkodott, ez az időszak a tanulás és a kijárás időszaka volt, ilyenkor a jók a szobájukban, az ostobák a faluban tengették el értékes perceiket, de nem zavart a rám telepedő némaság, így legalább volt időm elbúcsúzni a kicsiny jelvénytől.
Újból kezeim közé vettem és csillogó felületét figyeltem. Ez a apróság nem volt más, mint a felelősség és a bizalom óriási súlya, amit úgy tűnt képtelen voltam cipelni vállamon tovább. Az emberi gyarlóságom felülkerekedett rajtam, ami nem volt illő egy ilyen jelvény viseléséhez.