Maximilian Úrfi
augusztus vége

Nos, végre megszabadultam a saját magam vizsgáitól - úgy néz ki legalábbis, hogy újra évfolyamot léphetek és még egy kicsivel közelebb kerülhetek ahhoz, hogy elvégezzem az iskola alap szakaszát. Ja, mert vagyok olyan barom, hogy mesterszakra vágyom, kéne valamit kezdeni a továbbiakban is a nyomorult kis életemmel és nem éhen halni valamelyik nagyváros hídja alatt. Valahogy nem ez az életcélom, még ha otthon eléggé érdekes példákat is láttam anyámtól. Na Olyan biztosan soha nem akarok lenni, élősködni mások nyakán és szívni a vérüket. Őszintén sajnálom szegény öcsémet, hogy így kell felnőnie, egy lestrapált nővel, aki ki tudja honnan szerzi a pénzt...
A megszokott sóhajtás követi az eszmefuttatást, mint általában. Néha annyira elszomorodok, mikor ezekre a dolgokra gondolok. Mert biztos lehetett volna másképp is, meg lehetett volna máshogy alakítani, bla-bla-bla, ja, csak életben nincsen "ha", és ha egyszer elcseszted, akkor nehéz visszahozni a rendes helyzetbe a dolgokat.
Miután eleget forgattam az agyamat ezeken a felesleges hülyeségeken, szépen kikerülöm az éppen elütni kívánt páncélt, majd udvariasan elnézést is kérek tőle. Megértő egy páncél, nem zsörtölődik sokat a dolgon, inkább csak tovább ácsorog ott egymagában a folyosó szélén. Még szerencse, hogy már késő délután van és alig mászkál valaki a folyosókon, így nem sokan láthatták az előbb végrehajtott tökéletes manővert. Valahogy nem fáj a szívem érte, rossz egy prefektust ilyen megzuhant állapotban látni. És én most kifejezetten megzuhant állapotban vagyok. De a vizsgaidőszak már csak ilyen, a napjaim nagy részét a szobámban begubózva töltöm egy rakás pergamen forró társaságában, nincs benne túl sok izgalom, ráadásul egy idő után marhára lehangoló tud lenni a szobában kuksolni. Szóval most megyek szépen és kiszellőztetem a fejemet, biztos ami biztos.
Eleinte némi tanácstalanság gyötör, hogy hova is kellene mennem, aztán egy számomra kissé meglepő hely felé kezdem venni az irányt. Az utam végállomásának a falu szélét kalibrálom be, méghozzá a tó környékét. Olyan tekintetben is furcsa, hogy pont oda megyek, mivel elvileg pyromágustanonc volnék, vagyis a víz nekem annyira nem barátom. Bár én szeretek hosszan ázni a vízben.
Nem sok idő leérni a faluba, ugyan egyáltalán nem is sietek sehova. Bár jó lenne minél hamarabb ott lenni, pacsálni akarok kicsit. Megérkezésemet végül boldog mosollyal nyugtázom és leguggolok a vízparton. Már majdnem teljesen lebukott a nap a horizonton, kellemes vöröses árnyalatot adva ezzel az égnek, öröm nézni. Felállok a partról és leveszem a táskámat a vállamról. Van benne egy kis elemózsia meg innivaló, ha szükség lenne rá, de előre láthatóan nem lesz, se éhes, se szomjas nem vagyok. Egy kicsit arrébb lehajítom a táskámat, majd repül rólam a farmersort is. Igen, fürdeni fogok, és ezt komolyan is gondolom. A pólót magamon hagyom, azért nem akarom, hogy bárki is itt közszeméremsértőnek tituláljon, mert nem vagyok az, csak szimplán fürdeni szeretnék. Ügyesen beljebb sétálok a vízben, míg már nagyjából derékig ér, kiengedem a copfban lévő hajamat és lemerülök a víz alá. Végre sellősködhetek egy kicsit.

Maximilian Úrfi

Olyan kellemes érzés itt elúszkálni a vízben, egészen felszabadító. Régen tudtam már lazítani egy kicsit, a vizsgaidőszakra annyira jellemző állandó hajtás és nyomás az én fejemen is rajta volt. Hableányoskodni meg nincs mindig esélyem, szóval most kiélvezem a lehetőséget. Felbukkanok, lemerülök, majd ismét fel és megint le.Jó játék, ráadásul tágítja a tüdőt is, még a hasznomra válik a végén, hogy ennyire hülye dolgokat csinálok.
A bolondozás után lazításképp a víz tetejére fekszek és lebegek egy kicsit. Ezt nagyon szeretem csinálni, régen mikor még apu élt, sokat jártunk le a partra, akkor is mindig ezt csináltam. Szerencsés helyen laktunk, ugyanis Buenos Aires a Río de Plata, vagyis az Ezüst folyó torkolatánál fekszik, így eléggé egyértelmű, hogy a strandolás világéletemben közel állt hozzám. És az elemi erőm ennek ellenére a tűz, szóval eléggé érdekes a dolog számomra.
Egy idő után minden unalmassá válik, természetesen ez a nemes tevékenység is, így szépen felkelek a víz tetejéről, kicsavarom a hajamból a vizet és elindulok a part felé. Kifelé menet mozgásra leszek figyelmes, egy srác áll odakint, méghozzá a nadrágommal a kezében. Elég hozzá néhány másodperc, hogy dühbe guruljak és szédítő sebességgel kezdjek a part és a zaklatóm felé száguldozni. Ma nincs túl jó kedvem, rossz napot választott arra, hogy szórakozzon velem.
- Bocs, de nem hiszem, hogy a nadrágom szeretné, ha felvennéd - pirítok rá az ismeretlenre és ahogy melléérek, ki is kapom a kezéből az említett ruhadarabot. Ma a kelleténél egy kicsit érzékenyebb és humortalanabb vagyok, nem igazán vagyok vevő ezekre a dolgokra.
Cseppet sem zavartatva magamat kissé oldalra fordulok és elkezdem kicsavarni a pólómból a vizet. Szép nagy adag plottyan a földre, talán le is fröcsköltem a srácot. Mondjuk meg is érdemelné.
- És... mi járatban erre? Csak nadrágokra hajtasz vagy esetleg zoknira is szükséged van? - nézek rá a szemem sarkából a látogatómra. Igyekszem nem felnyársalni a pillantásommal, de ez jelen helyzetben kicsit nehéz.

Maximilian Úrfi (és Hurka)

Hát emberek, ahogy most itt körbepillantok, úgy tűnik hogy sikeresen elcsesztem egy kapcsolat kezdetét. És még csak nem is volt szándékos. Tényleg nem akartam szerencsétlen srác torkának esni, de a jelek szerint ma valahogy meghasalok a szociális kapcsolatok létesítésében. Hülye vizsgák, ez is csak miattuk van,
különben nem lennék annyira magam alatt, hogy ki sem látsszak onnét. Na mindegy, most már fújhatom, próbáljuk meg a lehető legtöbbet kihozni ebből az elcseszett helyzetből.
- De, igazad van, mégsem dönthetek helyette - mondom neki, már valamennyivel lazább hangon. Így visszatekintve az elmúlt néhány perc eseményeire, nem tudom mi a franc történhetett velem, biztos elkapott a havi agybajom. Megesik...
Kedves zaklatóm úgy tűnik megunta a nem túl bájos társaságomat, mert kellemesebbnek találta azt, hogy egy fa alá költözködjön. Mondjuk meg tudom érteni, néha én sem vagyok képes elviselni saját magamat. A srác leül a fa alá én pedig egy nagy sóhaj keretében úgy döntök, hogy én is odamegyek hozzá. Már csak pár lépés választ el attól, hogy odaérjek én is, de hirtelen mintha egy darázs csípne bele a lapockámba. Az érzés gyorsan jön és némileg kellemetlen, így elbotolva önnön lábamban szépen előrezuhanok, egyenesen szegény srácra. Kellemetlen helyzet, ráadásul mintha az agyamat is mintha beborítaná valami, amitől nem tudok normálisan gondolkodni. Fogadjunk hogy valaki megint kiengedte Cupidot a magánzárkájából és szabad lábom mászkál errefelé. Mert hasonló érzésem van, mint az ominózus kviddicsmeccsen, mikor "megtámadtam" az egyik Rellonos fószert. De ezeknek a dolgoknak csak néhány másodpercük van átszaladni az agyamon, mert mintha elveszíteném a kontrollt a testem felett.
- Bocsi - mondom halványan mosolyogva szerencsétlen áldozatomnak, miközben a vizes fejemet hozzápréselem a mellkasához és megölelem. Érdekes késő délutánnak nézünk elébe.

Maxie. ezer bocsánat, amiért ilen sokáig tartott... :<

Úgy érzem hogy ez a mai nap nem teljesen úgy fog végződni, ahogy én azt elképzeltem. Terveim szerint egy bögre kakaóval meg egy könnyed olvasmánnyal az ágyamban landoltam volna valamikor késő este és a könyvet a fejemre borítva aludtam volna el kb. 20 perccel később. Nem, ehelyett itt vergődök kint Bogolyfalván a tónál, mint egy partra dobott sellő egy teljesen vadidegen srác karjaiban. Na erre varrjon gombot valaki! Csak ne legyek Edictum hír...
Szegény áldozatom meglehetősen elképed a reakciómra, amit őszintén szólva meg tudok érteni. Én a helyében már rég elküldtem volna magamat valamerre messzire, melegebb éghajlatokra, de a jelek szerint nagyon úriember a srác. Egész egyszerűen csak eltol messzebbre, ami érthető, gondolom nem akarja, hogy minden ruhája tiszta víz legyen miattam. A kérdésre, miszerint rendben vagyok-e csak haloványan megrázom a fejemet. Most komolyan, úgy nézek én ki, mint akivel minden rendben van? Nagyjából minden női méltóságomat levetkőzve itt állok négykézláb szemben egy emberrel, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda (ha majd kitisztul az agyam a rózsaszín ködből, azt hiszem csak megkérdezem tőle...), miközben körülbelül az összes kontrollt elveszítem a testem felett. Szerintem - ez egy szubjektív, ködön áthatoló gondolat - nem vagyok teljesen rendben.
Emberem menekülőre fogja a dolgot, mert ott hagy engem a búsba a kis érzelmi kavalkádommal és inkább úszni megy. Szép egy madár vagy, mondhatom. Én se vagyok rest, öntudatomon kívül én is felállok néhány másodperc múlva és komótos léptekkel indulok el a víz felé. Ennyire lassan még életemben nem sétáltam, nem tudom mi a frászkarika bajom van, arról nem volt szó, hogy Cupido még le is szedál. Lényegtelen, előbb-utóbb én is vízbe érek és beúszok a skachoz. Az elején veszek egy nagy levegőt, utána már a víz alatt közlekedek és nagyon erősen remélem hogy nem fog meglátni. Mikor elég közel érek hozzá, kirántom alóla a lábait, hogy a vízbe essen, majd gyors levegővételt követően utána merülök és a víz alatt egész egyszerűen egy puszit nyomok az ajkaira. Ilyenkor teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egészen normális...

Lassan 3 napja nem vagyok önmagam, de kezdek egészen beleszokni az újdonsült helyzetembe. Kiköltöztem otthonról egy kis időre, Mandának egyetlen levelet hagytam csak a konyhapulton, remélem megtalálta. Úgy éreztem, hogy szerencsésebb lenne, ha nem futnék össze a kismama lakótársammal ebbe a testbe szorulva, mert lazán leveri a fejemet a helyéről, megkötöz, és lezár a pincébe, hogy miért kóvályog egy ismeretlen pasas a házunkban. Úgyse hagyott volna időt a magyarázkodásra, inkább elé mentem a bajnak, és jelenleg a csárdában csövezek. Remélem hamarosan találnak megoldást a problémára, mert nincs kedvem túl sokáig férfi testben élni a mindennapjaimat.
Ami ennél is nagyobb problémát okozott az életemben: Ádámmal mára van megbeszélve gyakorlati óránk. Sűrű fejfogások és elmélkedések közepette feküdtem a csárdában levő szobámban, hogy most akkor mi legyen, mert így nem állíthatok oda, fel se ismerne. De nincs mit tenni, most már nem mondhatom vissza, kénytelen vagyok elmenni rá. Viszket már az arcom ennyi idő után, de nem merek megborotválkozni, tuti teljes körű plasztikai sebészet lenne a dologból és nem tudom, hogy amit ezzel a testtel teszek, vajon mennyire van kihatással a sajátomra. Nem akarok vele kísérletezni.
Lassan sétálok le a tóhoz, nem akaródzik nagyon sietnem, minél később lát meg így, annál több időm van lelkileg felkészülni. De csak odaérek, vigye el a fene. Szemem automatikusan a férfi alakját keresi, vagyis keresné, de nem találja. Helyette egy fürdőző nőt talál. Kissé kétségbeesetten pillantok körbe, de nem látok mást a közelben.
- Ádám? - kérdezem, ahogy közelebb érek a parthoz. Szóval akkor mással is történtek ilyen furcsa dolgok, nem csak velem?

Ez az egész helyzet kezdi egyre bizarrabbá kinőni magát. Enyhén sokkoló élmény így látni egy férfi ismerősömet, gondolom neki sem lehet kellemes élmény egy ellenkező nemű testében élni. Nem tudom melyik fél járt rosszabbul, a fiú testbe szorult lányok, mint én, avagy a női korpuszba zárt férfiak, mint Ádám.
- Szervusz Éva, Kevin vagyok - vigyorgok a jó néhány centit vesztett tanáromra. Ni, de fura, hogy ilyen kis pöttöm lett. - De pici vagy! - állapítom meg, ahogy közelebb lépek hozzá. Én nőttem valamennyit, egyébként sem tartozok az alacsonyak táborába, most meg sacc 185-190 centi közé tippelném magamat. Az előttem álló őő... Éva ér vagy a mellkasomig, rohadt mókás a szitu, csak elröhögöm magam rajta.
- Egyébként fogalmam sincs mi történt velünk, valahogy nem az volt minden vágyam, hogy pasi lehessek napokra - pillantok le Ádámra, és tudom, hogy át tudja érezni a helyzetet, valószínűleg megszenved a női testtel, benne idegenként. Én már megszoktam a szeszélyességét és a kiszámíthatatlanságát, durva cucc az ösztrogén, higgyük csak el...
- Ácsi, működik az erőm? - kérdezem némileg ledöbbenve. Valahogy szent meggyőződésem volt, hogy mivel nem a saját testemet birtokolom, így a pyromágiám sem működik. Lepislantok magam elé, és kettőnk közé képzelek egy kis tűzgolyót, ami meg is jelenik közöttünk. Fura, nem hittem volna, hogy a különleges képességem megmarad annak ellenére, hogy egy másik testbe szorultam. Gyorsan eltüntetem a tüzet magunk közül és hallgatom, amit Ádám mond. A víz alatti lángképzés művészete valahogy mindig is érdekelt, talán pont azért, mert elképesztően lehetetlenül hangzott, hogy vizes közegben tűz keletkezhessen. Szememben megcsillan az izgatottság, egy nagyra nőtt 5 éves lelkesedése tükrözik rólam, ami lássuk be, ehhez a testhez nem igazán illik. De hát ki a fene foglalkozik ilyesmivel?
- Gyerünk! - kihasználva a fizikai előnyöket, ölbe kapom az Évává előlépett Ádámot és berohanok vele a vízbe térdig, hogy aztán belehajítsam a tóba, és én is utána ugorhassak. Tesztoszteron... Dolgozik a drága.

Úgy tűnik Ádámot némileg sikerült kibillentenem a viszonylag nyugodt lelkiállapotából azzal, hogy vízbe hajítottam. Szánom-bánom pofával nézek rá, miközben orr alatt elmormolok egy "bocsit" a rend kedvéért, majd rendes gyerek módjára utánacammogok. Elhiszem, hogy nem egyszerű egy totálisan idegen testbe szorulva élni az amúgy mit sem változott hétköznapokat, és ugyanúgy helytállni minden fronton, mint eddig. Gondolom egy kicsit magasabban levő könyv elérése a könyvespolcon már problémát jelenthet számára, ami felettébb dühítő lehet. Eddig simán elérte, most meg Invitoval kell leszedni onnét. Én az elmúlt pár napban fóbiásan elkezdtem félni az ajtófélfáktól, mert a felső lécet az alacsonyabb helyeken mindig megkoccolom fejbúbbal, és ez úgy a negyedik-ötödik alkalom után már nem olyan mulatságos, mint a legelső alkalommal.
- Egy kis bosszú, mi? De nem ér ám csalni aeromágiával! - kérdezem szintén felderült képpel, majd röhögve hozzáteszem még, hogy egyenlő esélyekkel induljunk. Nem hat degradálóan az, hogy egy kicsit vízbe akar fojtani, az előző kis fürdetés után ezen nem is csodálkozok.
Szépen, jó gyerek módjára követem ÁdámÉva példáját, és jómagam is alámerülök a tó vizében. Egész kellemes, nem jéghideg, olyan pont jó, hűsítő közeg. Nem mozdulok semerre, csak hagyom, hogy lebegjek a víz alatt, majd egy kis idő múlva felbukkanok a felszínen, hogy oxigénhez juthassak. Egy kicsit elidőzök a felszínen, aztán megint nagy levegő és huss, alámerülés! Ezt még párszor elismétlem, mire végre úgy érzem, hogy nagyjából egy percet ki fogok majd bírni a víz alatt.