Még van egy hét. Most kéne a legjobb formámban legyek. A távot már-már leszaladom egyhuzamban, de még mindig úgy érzem magam utána, mint valami, amit egy kutya megrágott, aztán elásott a hátsó udvarban. De ez a hét mindent megfog változtatni. Este 11kor már ágyban voltam - nem aludtam még két órát, de legalább azzal áltathattam a testem, hogy pihen -. Most egy pár szem gyümölcs és egy zöld tea összes energiájával felszerelkezve már kint vagyok. Éppen pirkad. Szeretem a pirkadatot. Szeretem, hogy még sehol senki, csak néhol egy-egy holtfáradt kutyatulajdonos vagy munkába siető, bár a faluban belőlük is keveset látni. A tavacska környékén pedig senki. Egy kóbor macska hempereg a nedves fűben s odamegyek pocakot simogatni.
- Hát szia - köszönök neki, mire kapok egy rekedt nyávogást, s a szőrzsák kinyújtja a lábait minden égtáj felé. Így elvagyunk egy ideig, amíg várok. Igazából nyújtanom kéne meg esetleg nekifognom kocogni vagy valami. De... macska. Prioritások.

- Össze bizony, egy BoriDimi hibrid lénnyé változtunk, roár - morgok nagyon rémeset, s ahogy előre hozom a kendőből testem másik énjét, jól belepuszilok a puha babanyakba, mire az visongva dráma-ellenkezik. Még morgok kicsit a hasába fúrt arccal, de lassan elcsitulok, hogy a figyelmét elengedjem.
Beszáll Ármin is a lajhárom mozgásra késztetésébe, s bár maradna is a nyakamban a Bé, azért már menne is. Még vetek egy pillantást a gyerekparkoló felé, hogy izé, lehet hogy a Bébék akkor nem teljesítik teljesen az egy szál szabályt, viszont én igen, meg egyébként is olyan rég nem voltam ugráló kastélyban... De aztán Boriszka berohan, Ármin pedig gyorsan menekülőre fogja, mielőtt valaki újra a nyakunkba vethetné magát, hogy apapapapanenenemaradjmaradj és akkor vége mindennek; s mikor megragadja a kezem, akkor már tudom, nem kell nekem sem ugrálás, sem csillámtetoválás, csak követem az előttem utat törő embert, meg se kérdezve, hova visz, mi a terv, mit csinálunk. Kit érdekel? Nem tudna olyat mondani, ahova ne követném. Ami lehet egy pillanatra elkéne gondolkoztasson, de az elmúlt harminc évben mást se csináltam, csak gondolkoztam. Kicsit csináljunk mást is.
Végül két bódé közti szűk átjáróban találjuk magunkat, megkerülünk valami faládákat, én átbotladozok valami dobozokon, de senki nem dugja be a fejét, hogy mit keresünk itt, úgyhogy megállunk kifújni magunkat.
- Jó kis búvóhely, csak most ki a hunyó? - kérdezem vigyorogva, s ahogy rájövök, helyszűke miatt milyen közel kell préseljük egymáshoz a testünket, abbahagyom a hülye vigyorgást, s csak mosolyogva, arcán ide-oda rebbenő tekintettel nézek rá. Soha nem fogom megszokni, hogy akár megszámolhatnám a szeplőit is, annyira közel lehetek hozzá. Nem mintha valaha messzire jutottam volna a számolásban. Valami mindig elvonja a figyelmem.

Lobogok Ármin után, el nem engedném a kezét, sőt, ha tehetném, mindenki figyelmét felhívnám s közölném, hogy igen, ő az enyém. Boo-hoo, lányok-fiúk-mindenki. Nem szép dolog, de f.ck it, vártam rá eleget. Azért néha elmerengek, milyen lett volna ezt még akkor, a Roxfortban megtenni, ott bújkálni a prefektusok elől, órán egymás mellett ülni a hátsó sorban. Közös hálótermünk volt!! Igazából ezek már akkor sem kerülték el a figyelmem, elállt mindig a lélegzetem, ha véletlenül összeért a térdünk, ha tanulás közben behajolt a nagyon intim légterembe, ha reggel hamarabb ébredtem s pár percig még nézhettem, ahogy békésen szuszog a szétgyűrt párnáján. Ehhez képest most együtt élünk s mégsem élvezhetem ki, mert reggel kinyitom a szemem és három bozontos szörnyeteg magasodik fölém, Ármin pedig már rég a konyhában van.
Minden alkalmat meg kell ragadni, hogy... nos, hogy megragadhassam őt, derekánál fogva közelebb húzzam, s csak tartsam, szorosan.
- Találtam egy újat! - jelentem ki meglepett-boldogan, s végigsimítok az arcán. - Jaj nem, ez csak egy morzsa a Bébék uzsonnájából. De egyébként tényleg mintha több lenne, nyáron mindig megszaporodnak, s nem csak az arcodon - lepillantok a karjára, kezem követi tekintetem, majd lejjebb s lejjebb, míg hüvelykemmel megsimítom a pólója alatt a csípőcsontját. Csókját lelkesen viszonzom, szemeim félig csukva, de nem akarom becsukni teljesen, látni akarom őt. Nevetséges vagyok, tudom, sehogy sem viselkedek koromhoz méltóan, de mikor tettem én olyat? Egyébként is, ha bárki ránéz Árminra, biztosan megértene engem. De ne nézzenek rá, jó? Nézegessék csak a saját párjukat, vagy ha nincs, akkor a kutyájukat, nem érdekel. El a szemekkel.
Kis nyüszítő sóhajjal kísérem Ármin morgását, s hajába fúrom az arcom, megtelek az illatával, meg a számba s orromba beállnak a pici hajszálai, de az se zavar, csak közelebb nyomakodok hozzá. Egyik kezem a tarkóján köt ki, belemarok a hajába s újra csókot nyomok a szájára.
- Feltűnne valakinek, ha most szépen hazamennénk? Zárásig összeszedjük a gyerekeket, ígérem! - nézek rá könyörgő kutyakékjeimmel, bevetem minden bájomat. Majdnem mindent.

Elharapott ellenvetésére csak felvonom lazán a bal szemöldököm és egy hosszúra nyújtott ahhával felelek. Lehet, hogy neki nincs már annyi lélekjelenléte, hogy követni bírja, mi történik vele, miközben három gyereket etet, székben tart, szervíroz, de én is ott vagyok mellette s bár a hűtő-asztal között lenyomom a napi maratonomat, soha nem veszítem őt szem elől. Ami nem mindig vezet jó eredményre, szöktek már meg előlem a Bébék, mikor én azzal voltam elfoglalva, hogy Ármint figyeljem, amint az ártézi szökőkútnak előlépett konyhai csapot próbálta jó viselkedésre bírni csuromvizes fehér pólóban, négykézláb bemászva a szekrénybe a lefolyó alá. Khmmm. Azért vannak képek, amiket soha nem szeretnék elfelejteni.
Igazából szinte semmit nem szeretnék elfelejteni vele kapcsolatban, még a rosszat sem, a fájót sem. Ha azok nem lettek volna, most ez se lenne ilyen rohadt jó. Nem lenne olyan nehéz elhúzódnom a szájától és elvennem a kezem a nadrágja szélétől. A kutyapofim cukiságfaktorát elrontja a lükeségével, felnevetek teljes testemmmel s a vállára fejelek nagyot sóhajtva, ahogy próbálok helyrejönni. Még épp újra elmerülnénk egy csókban, mikor mindkettőnk telefonja feléled s morogva nyögök egyet az ajkainak. Megfogom verni Beliánt.
Jó, csak kicsit, hogy ne fájjon, de miééért.
Tudom, hogy mennünk kell, de azért egy pillanatig még lehunyom a szemem és belefúrom az arcom Ármin hajába, csókot nyomva a füle mögé. Igazából megszoktuk már. Erről szól a kapcsolatunk. Ha nem a gyerekek, akkor a munka, ha nem a munka, akkor valami egyéb. Miután életem háromnegyed részében lányok serege s végül egy feleség c*ckblockolt, rutinos lettem a frusztrált megadásban. Mostmár nem kell félnem az elutasítástól, mostmár viszonzottak az érzéseim, mostmár nem kellene visszafognom magam - csak épp igen. Mondanám, hogy nincs a gyomrom tájékán egy kis keserű csomó, de ez nem Beliánra irányul, hanem úgy az egész világra.
- Hmm, legalább jól néz ki - pillantok a telefonom képernyőjére. Soha nem cserélném le ezt egy bográcsgulyásra, de ha már szenvedünk, legalább tömjük meg közben a hasunkat valami jóval. Még hosszan megcsókolom, próbálom teleszívni magam vele, az ízével, illatával.
- Menjünk - sóhajtva elkezdem magam után húzni, kifelé a szupertitkos helyünkről, vissza a forgatagba. - De ezt folytatjuk! - teszem hozzá, felpillantva rá s mutatóujjamat meglóbálom figyelmeztetően. Jelenleg minden önkontrollra szükségem van, hogy ne nyüszítsek kínomban, vagy ne rohanjak haza vele. De a helyzet az, hogy nem csak az ő szava megszeghetetlen. Mindketten ilyen megátalkodottak vagyunk. Ha mondtuk, hogy ott leszünk, ott leszünk.
Közben közel kerültünk az evős sorhoz, úgyhogy épp csak az orrunkat kell követnünk, hogy hamarosan beérkezzünk Belián mellé.
- Megérkeztünk - jelentem kisiskolás módra, s hangomban nyoma sincs neheztelésnek, csak a kipirult arcom színén, pupillám méretén lehet sejteni valamit, ha azt bárki észre tudja venni. Nem szívesen, de elengedem Ármin kezét, hogy tudjunk segíteni, ha van mit.