Felkaptam a fejem, ahogy hallottam, hogy valaki közeledik. Sage volt az.
- Szia! – ezzel le is tisztáztam a köszönést, majd magam mellé mutattam, ezzel jelezve, hogy foglaljon helyet.
- Mi történt veled a héten? – kérdeztem tőle, mert már egy jó ideje nem találkoztunk, és érdekelt, hogy mi van vele.
A családi viszályok ellenére jóba voltunk. Meg, amúgy is, hiába veszett apám össze a nagyapámmal, és írta át a nevét MoonLightról, Moonlightra, én ahelyett, hogy azért szóltam volna neki, hogy ne legyünk jóba, amit furcsállt is volna, ha odamegyek hozzá, azzal szöveggel, hogy „szervusz, mivel unokatesók vagyunk, legyünk már rosszba az apám miatt!” helyett elmondtam neki, mindent. Talán túl részletesen is, de így legalább megértette, hogy mi a szitu.
Kissé sajnáltam is az elején, hogy szegénykét annyira lerohantam a folyosón, de a végére megértette a lényeget, és ez volt a fontos.

Miután válaszom csak egy vállrántás volt, úgy éreztem, hogy szükséges lenne még kiegészíteni.

- Igazándiból fogalmam sincs. Mostanában ezért nem is írtam haza – vallottam be, és felnéztem a rajzomból.

~ Amikor már végre elcsitult minden, újra kezdődött az egész. Szépen elcsitult minden, és feltépték a régi sebeket, majd újra kezdték az elejéről az egészet. Nemrégiben meg is kérdezték a szüleim, hogy zavaró-e. Áh, dehogy. Végül is totál természetes dolog, hogy azt olvasod, hogy most ez meg az miatt kidobtak egy vázát, vagy egy fotót. Gyerekesek. Komolyan, ez jellemzi őket, és semmi más. Valakinek a szülei újságot olvasnak, vagy virágokat préselnek, esetleg kötnek, nekem meg… veszekednek. De, hobbi szinten. Mindenben azt keresik, hogy hol lehet belekötni, vagy éppen, hogy, hogyan állnák helyüket egy kitalált vitában. Lehet, hogy csak én képzelem ennyire tragikusnak a helyzetet, de azért mégis, milyen már?