Fannival bezárva

Ideje ismét friss levegőt szívni és a határaimat feszegetni. Persze lehet célszerűbb lenne felkeresni valakit, aki pontosan fel tud világosítani, mit és mennyit bírok, de... lássuk be az túl egyszerű lenne. Meg amúgy sem képzelem magam olyannak, mint a többi átlagos ember. Izé. Félvámpír. Mondhat bárki bármit nekem kell a napfény. D-vitaminon nőtte fel, és így sem lettem magas, mi van ha a sötét szobában még jobban összemegyek?
Furcsa gondolataim támadnak így sétálás közben, de ez nálam nem meglepő. Az mondjuk meglepőbb lehet, hogy kalapban, napszemüvegben, hosszú ujjú csíkos pólóban és farmerban, zárt cipőben mászkálok. A többség még egészen nyárias. Pedig már ősz van. Ennyire nincs meleg, még ha szeretném akkor sem. Vagy csak én hiányolom nagyon a nyarat, ami állítólag tilos?!
A kezeim zsebre vágva a fejem is lehajtom, úgy sétálgatok. Esélyes, hogy eltévedtem. Mert ahogy felpillantok rájövök, hogy erre még nem jártam. Egy pillanatig ijedten pislogok körbe, aztán egy hang üti meg a fülem. Arra fordulok, amerről jön és gyors léptekkel sietek közelebb a lányhoz, aki a kutyájához beszél.
Régebben szerettem volna kutyát, de az az sejtésem mostanában, hogy azok nem rajonganak a fajtámért. Azért bízom még a kivételekben, mégis megállok tisztes távolságban, mert nem szeretném, ha az eb esetleg megkóstolna. Amúgy nem látom a blökit, egyelőre csak az ugatását hallottam... Na mindegy.
A lány ismerős, és hamar rájövök, hogy azért, mert benézett a boltomba. Ez jó jel, tudja, hol a boltom. Talán azt is, most hol vagyunk és akkor vissza is tud vezetni. Ugye?
- Helló! - köszönök oda neki, tartva a távolságot, és épp csak kikapom a balkezem a zsebemből, hogy intsek oda neki, aztán meg is akad a beszélgető tudományom. Hurrá.

Fanni

Észrevesz és mosolyog, már nyert ügyem van. A kérdése alapján még fel is ismert. Ami mondjuk jó, mert a boltban nem szoktam így elbújni szemüveg-kalap mögé, és hát... nem is tudom. Lehet feltűnő jelenség vagyok? Mondjuk nála nehéz feltűnőbbnek lenni, de pont emiatt olyan szimpatikus.
- Én? ööö... tó? - reagálok nagyon értelmesen a szavaira, és csak most veszem észre, hogy valóban van itt egy tó is. Elsőre végig fut valami hűs borzongás a gerincemen, aztán rájövök, hogy évek óta nem vagyok vízfóbiás, és semmi okom az aggodalomra, főleg, hogy úszni is tudok, így csak kicsit lejjebb tolom az orromon a szemüveget és megnézem anélkül is a terepet. Igazán hangulatos, nem is értem, hogy nem tűnt fel eddig. Talán mert túlságosan lekötött a napfény iránti hiány érzetem. Sóhajtok egyet és ismét megállapítom, hogy vissza kell térnem a fényképezéshez, ha a nappalokból is meg akarok valamit örökíteni.
- Öhm... sétálok. Igen. Ammm... ööö... Hol vagyunk? - szólalok meg ismét, visszapillantva rá, miközben visszatolom az orromra a napszemüvegemet. Egy pillanattal később ismét a zsebembe süllyesztem a kezem s néhány lépéssel közelebb megyek, mert a blöki nem tűnik halálosnak. Na meg ha mégis megpróbálna megkóstolni, van egy tippem, hogy én futok gyorsabban. Persze ezt nem akarom mindenki orra alá dörgölni, de meg van mindennek a prioritása.
- Az hiszem én eltéved itt - toldom meg a korábbi mondanivalómat egy még az én fülemnek is förtelmes magyar mondattal, majd elhúzom a számat. - Ezt nem így mondjátok.
Állapítom meg a nyilván valót, aztán megrántom a vállam, mert már úgy sem tudok változtatni a helyzeten.
- Te mit csinálsz? Kutya sétáltatsz? - találom meg végül a beszélgetős hangot s lassan kezdem magam jól érezni. Nincs az az érzésem, hogy mindjárt elporladok, pedig lehet elég régóta vagyok itt kint. Szóval... szóval jó a kedvem. Határozottan jó.

Fancsa

Tó. És még szép is. Bólintok neki, jelezve, hogy értettem. Bogolyfalvi-tó. Ez is logikus, vagyis nem, de ezek szerint nem keveredtem annyira nagyon messzire. Talán ha nem egy sötétített üvegen át bámulnám a világot, a falut is kiszúrnám nem messze ide. De egyelőre ez az opció eszembe sem jut. Inkább próbálok reagálni a lány szavaira, na meg elmagyarázni az amúgy cikis helyzetemet.
- Ah. Úgy - mármint nem tudom mit akart mondani, de eltévedtem. Az biztos. Vagyis nem biztos, mert ha figyeltem volna lehet tudnám merre kell visszamenni, most viszont fogalmam sincs. Hogy a morcossága minek is szólt pontosan azt nem tudom, kicsit meg is ijeszt, de hamar visszavált mosolygósra, így eltekintek a pillanatnyi hangulatváltozástól és egy mosolyt küldök felé, amiért bíztat. Tudom, hogy belejövök. Egyre kevesebbet hibázom, legalábbis én így érzem. Persze vannak dolgok, amiket még nem tudok, de például a levelezésünk Ádámmal is nagyon sokat segít, hogy tanuljak. Sőt azóta ezt a fordítós módszert saját magam fejlesztésére is használom. Nem tudom korábban miért nem jutott ez a lehetőség az eszebe, mindenesetre most nagy hasznát veszem.
A sok szövegből, amit elhadar, például nem értek mindent. Egyrészt gyorsan is beszél, másrészt... hát nem tudom, kicsit összefüggéstelennek tűnik, de azért a lényeget megértem. Segít, ha kell. Erre tehát ismét bólintok.
- Az jó van, ha segítsz. De nem sietek - felelem, mert nem szeretném megakadályozni semmiben sem. Ahogy pedig folytatja, még nyilvánvalóbb lesz, hogy ő bizony még maradna. Legfeljebb a blöki akadályozza, akit közben fel is kap.
- Rajzolj, addig vigyázok kutyára? - mondom bizonytalanul és elszánom magam, hogy a jószág felé nyúljak. Lassan tartom elé a kezem felkészülve rá, hogy szimatolás helyett heves ugatásba és harapásra támad kedve, de bízva benne, hogy tudja, imádom már most is. Még mindig szeretnék kutyát. Csak hát... nem tudom mennyire lennék jó gazdi. Simán megeshet, hogy festés közben megfeledkeznék róla. Kellemetlen lenne.
- Én? Jól. Az hiszek - felelem a kérdésre, ami először kicsit meglep, aztán visszakérdezek, hogy ne legyen olyan feltűnő a bizonytalan válaszom - Te hogy vagy?

Fancsa

Bólintok. Egyelőre nem érzem, hogy rossz hatással lenne rám a nap, szóval miért ne feszegethetném pont ma a határaimat? Maradok, és ha szerencsém van nekem is jut egy kis rajzolás. Persze először meghagyom neki az élvezetet.
- Igen - erősítem meg szóban is az előbbi fejmozdulatot, aztán a kutyussal próbálok ismerkedni. A vakkantásra visszarántom a kezem, a kérdésre meg eltátom a számat, mert annyira meglep. Hát ilyen kutyalopkodósnak látszanék?
- Én? Nem! Soha! - felelem végül a tőlem telhető legmeggyőzőbb hanggal, még a szemüveget is lekapom, meg a mellkasomra teszem a kezem, úgy toldom hozzá - I promise! - angolul, hogy ígérem, mert magyarul ezt még nem igazán tudom, de remélem, így érti, hogy mit akarok mondani.
Valószínűleg igen, mert leteszi a kutyulit a földre, az meg szaglászni kezd, s mivel nem kóstol bele rögtön a lábamba, felbátorodom én is. Mosolyogva guggolok le hozzá s megsimogatok a buksiját, aztán elnevetem magam, ahogy felpillant rám, kinyújtott nyelvvel. Eszméletlen egy pofa ez a kutya. A gazdi bizalmat szavaz nekem, a kutyával együtt. S ez engem is megnyugtat. Az eb érzi, hogy azért több bennem az emberi, mint... mint a más. Nem akarok rá gondolni. Elveszem a pórázt, aztán egy kicsit még figyelem a lányt, ahogy kipakol. Némi irigység kúszik a mellkasomba, aztán megrázom a fejem. Hülyeség. Én is festhetnék most, hiszen itt vagyok. A saját baromságom, hogy nem hoztam hozzá semmit. Legközelebb megteszem. A kutyus vakkant egyet, én meg észbe kapok. Mosolyogva fordulok vissza hozzá, s ezúttal koreaiul kezdek gagyogni neki.
Arról, hogy édes és zabálni való, de nem kell félnie, mert nem eszem kutyát, még akkor sem, ha Koreában ez egy bevett dolog.
Egyébként a kutya szerintem nem érti, de nem baj. Leülök vele szemben, kinyújtom a lábaimat, közrefogva őt, és úgy kezdem el simogatni, meg úgy finoman nyúzni, s ahogy magyarázok, ő a farkát csóválja, bennem meg az az őrült gondolat támad, hogy ha már zabálni való csak megkóstolom. Persze játékosan, és nem is harapok bele, meg semmi ilyesmi. Szimplán bekapom a fejét. Igen. Min Jong, játszik, és rosszabb, mint egy óvodás.

Fancsa

Pislogok rá nagyokat, bár szerintem a napszemüvegben ezt nem látja. Nem értem, hogy miről hadovál, hiába próbálom követni az észjárását, egyszerűen nem megy. A lényeget viszont megértem, hiszen megkapom a kutyát, s ő szépen nekikészül, hogy rajzolgasson. Én is rajzolnék, de aztán a blöki emlékeztet, hogy neki ígértem játékot, s bizony be is tartom az ígéretet. Jól elszórakozunk, én koreaiul beszélek hozzá, ő vissza csipog, játszunk. Csóválja a farkát, és akárhogy is nézem, zabálni valóan édes. Még akkor is, ha nem eszem húst. Hirtelen nagyon jó ötletnek tűnik bekapni a fejét, persze vigyázva rá, hogy ne sértsem fel a nóziját a "gyönyörű" szemfogaimmal. Az egész csak egy pillanat, aztán már engedem is el. Kissé megszeppen, én meg megnyalom a számat és nevetni kezdek rajta, miközben próbálok valamiféle bűnbánást varázsolni az arcomra. Hogy melyik működik nála, azt nem tudom, de pillanatokkal később már az ölemben van, s én lehajolok hozzá, az orromat nyomom az orrához, hátha kapok egy puszit, miközben a nyakán, hátán dögönyözöm, s vagy ezredszer mondom el neki, hogy nagyon, de nagyon helyes kis jószág. S ahogy erre vissza csipog, hirtelen új ötletem támad. Úgy kezdek beszélni hozzá, mintha valami régi jó barátom lenne. Nevetgélek, magyarázok, ő pedig reagál mindenre. Aztán énekelni kezdek, felkapom úgy simogatom, majd vissza leteszem a földre én pedig hason fekvésre váltok, a lábaimat kezdem lóbálni, miközben tovább játszom vele. Bele-bele vakkant a dalomba, de nagyon jó zenei érzékkel teszi.
A rajzoló lányról meg teljesen megfeledkezem közben. Csak a dal végén jut eszembe, hogy ő is ott van. Fel is pillantok arra, amerre rajzol, vajon hallott-e vagy belemerült annyira a művébe, hogy fel sem tűnt neki a kis közjáték mögötte?

Fancsa

Péter Fanni

ezer bocsi O.O

Meglep és fogamam sincs, hogy miről beszél, de szerencsére, megoldja helyettem is a rejtélyt. Kissé zavartan bólogatok. Valószínűleg igen. Akkor még nem laktam itt. Bár továbbra sem tudom miről hadovál. A ki mit tud-ot legalább nagyjából el tudom képzelni, hogy micsoda. De amúgy sem tudom, hogy szeretnék-e én ilyesmin fellépni. Régebben szó nélkül mentem volna, s szerintem most is élvezném a rajongást, meg a tapsot, és a szimpla tényt, hogy örömet szerzek egy előadással, de a magyar közönség nem valószínű, hogy értékelné az én koreai dalaimat. Angollal még próbálkozhatnék, de magyarul egyelőre semmit sem tudok énekelni. Egyébként is felesleges ezen agyalnom. Nem ezért vagyok itt.
Inkább a kutyusra figyelek, ahogy ugrál, játszom is még vele, hergelem, hátha magasabbra is ugrik, aztán elkapom, megsimogatom, majd visszateszem a földre. Aztán felkapom a fejem. Hallom hát. Nem vagyok süket. Vagy mondott valamit korábban, amit nem hallottam? Ki van csukva. Kérdőn pislogok rá. A kérdésre, apró nevetés hagyja el a számat.
- Ne, ne - mondom koreaiul, aztán kapcsolok - Vagyis... Jöhetsz. Nyugodtan. Néz be valamelyik nap és megegyezünk a részletekben.
Igazából nem nagyon van szükségem segítségre. De ha szeretne, miért ne? Talán így akar többet tanulni a művészetekről. Az eszközök ismerete pedig nem rossz alap.
Viszont, viszketni kezd a kézfejemen a bőr, így azt hiszem, nekem mennem kéne el a napról.
- Öhm... figyi... végeztél? Mert én... Hát én visszamennék, szóval... - körbe pillantok, az balkezem mutatóujjával is mutogatok, így téve fel a kérdést, hogy mégis merre. Merthogy azt mondta visszavezet majd...

Adelina
outfit, no glasses