A.

sokadik nap - 19. óra

Este van, este van, ki-ki... Kit érdekel, hogy ki kivel, mit, hol, mit csinál? Csege sosem volt az az ember, akit foglalkoztattak más dolgai, éppen ezért sosem érdekelte őt az sem, ha másokat foglalkoztatja az, hogy ő éppen mit és hogyan csinál.
Így pedig az sem foglalkoztatja őt túlságosan, hogy az alkalmasint beköszöntött kánikulával való küzdelmei milyen furcsa pillantásokat okoznak mindenki számára, akinek a tekintete rátéved, egészen véletlenül, pedig azalatt a pár hónap alatt, amióta itt van, megszokhatta volna mindenki, hogy nem egyszerű jelenség. Családja már megszokta a Disneyhercegnős fürdőnadrágját, meg megszokták ventilátorral felszerelt sapkáját is, de amikor ebben kilép az utcára, hogy széles mosollyal az arcán elinduljon a falu aprócska kis tava felé, hogy hab testét megáztassa, akkor azért megnézik.
Szerencsére útja a tóig nem tart kifejezetten sokáig, így amikor csobbanótávolságba ér, szépen elkezdi felvenni a kiskacsás úszógumiját és Mickey egeres karúszóját, hogy aztán nekifutásból iramodjon meg a csillogó víztükör felé, beletajcsog, és összevizez mindent és mindenkit, aki csak a közelében volt ebben a pillanatban... Mert miért figyelne oda? Az nem ő lenne.
Amint egyenesbe hozta magát a gyors merülés után, és megnyugodott, hogy az úszóguminak hála megfulladni sem fog – hiszen ifjú urunk úszni azt nem tud -, körbepislant, hogy mégis ki jár erre, s hatalmas mosollyal az arcán kezd el kalimpálni a már nyakig vízfröccsös lánynak
- Bejössz vagy berántsalak, Tündérhercegnőm? - kérdezi, miközben már evickél is az irányába.