Kinsey

Megint kiszabadultam éjszaka. Muszáj volt.
Amikor már mindenki elcsendesedett a Rellonban –volt, aki azért, mert elaludt, mások azért, mert a gyengélkedő felé vonszolták magukat– elindultam a falu felé. Hosszú ideje gondolkoztam már rajta, hogy oda kellene költöznöm. Na, nem mintha gyűlöltem volna a kastélyban élni, egyszerűen csak annyira megszoktam annak idején, amikor a bátyámmal osztozkodtunk a lakáson. Sokkal megnyugtatóbb volt, hogy nem vesznek körül emberek és nem mutogat mindenki a vámpírra. Akkor mehettem haza, amikor csak akartam, és akkor ittam, amikor nekem tetszett.
Nem féltem, hogy esetleg a prefektusok elkapnak. Már régen megtanultam kezelni őket. Halkan suhantam át a folyosókon és szinte észrevétlenül lopakodtam ki az ajtón, hogy azután egyenesen a tavacska felé vegyem az irányt.
Szerettem ilyenkor odakint járkálni. Senki elől sem kellett elrejtőznöm és nem kellett embertömegen keresztülnyomakodnom, hogy elérhessem a célomat. Ezúttal nem véletlenül indultam meg. A „nagyöreg” vámpírral való találkozás ráébresztett, hogy régen láttam Kinseyt. Találkoztunk ugyan egyszer, amikor még Angliában voltunk, de az csak egy futó beszélgetés volt, épp arra elég, hogy mindketten megtudhassuk, a másik még él.
Megfordult a fejemben, hogy bemenjek a boltba, de végül elvetettem az ötletet és miután körbenéztem az összes bolt kirakatát, a tavacska felé indultam. Leültem a partra és egy ideig csak néztem a vizet. Jó érzés volt egyedül lenni. Megnyugtatott és végre időt adtam magamnak, hogy gondolkozhassak.

Kinsey

A gondolataim villámsebesen cikáztak, és ha ember lettem volna, talán fel sem tudom venni a fonalat. Csakhogy nem voltam ember. Ez persze néha nagyon jól jött. Például, amikor megnéztem magamnak Konstantin kis barátnőit. Nem voltam benne biztos, hogy mindenről tudni akartam, amit láttam, de nem ez volt a lényeg.
A lényeg, hogy okosabb legyél, mint mindenki más. Ebben a helyzetben pedig én voltam a legokosabb. Én mindent tudtam róluk, ők semmit rólam. Elvégre, hogy máshogy lehetne a legjobban megismerni a vetélytársnőket?
Összefűztem magam előtt a karjaimat. Nem fáztam, elvégre a testhőmérsékletem lényegesen alacsonyabb volt az átlagénál, egyszerűen csak megnyugtató volt egy rövidke időre ennyire emberinek tűnni. Így is elég sokan rám sütötték a szociopata és/vagy pszichopata bélyeget az elmúlt évek során, hát itt volt az ideje, hogy cseppet normálisnak tűnjek.
Hallottam a szívverését és a lélegzetvételeit.
Már azelőtt hallottam, hogy a léptei feltűntek volna, majd mikor megszólalt felemeltem kissé a fejemet, de nem fordultam azonnal felé. Végigpillantottam a tavon és felsóhajtottam.
-Egyszer minden véget ér, nem igaz? –mosolyodtam el halványan.
Igaza volt, nem szívesen cseréltem fel Londont ezzel a hellyel, de annyi mindent elkövettem az elmúlt egy évben, hogy éppen itt volt az ideje továbbállni. Valójában megpróbáltam én elvegyülni… egy ideig. Utána megfordult a fejemben a névváltoztatás, és hogy visszafestem a hajam vörösre vagy szőkére. Szóval inkább visszajöttem.
Intettem, hogy nyugodtan üljön csak le mellém. Jól esett angol szavakat hallani. Ez az egy év eléggé megtépázta a magyar nyelvismereteimet és nagyon is hozzászoktam az angolhoz.
-Gondoltam rá, hogy elhívlak egy vacsorára, de sajnos nem egyezne az ízlésünk. –villantottam meg végre felé pillantva egy féloldalas mosolyt. –Mit kerestél Angliában?
Régen láttam már Kinseyt, mivel a legutóbbi kis találkánk nem számít valódi beszélgetésnek. Nem ismertem igazán, nem annyira, amennyire szerettem volna, elvégre igazán érdekes partner volt. Kíváncsivá tett már az első alkalommal, amikor összefutottam vele. Volt benne valami különleges, amit szinte senki másban nem fedeztem fel, mióta a kastélyba jöttem és nem mellesleg, most épp arra volt szükségem, hogy elterelje valaki a figyelmemet.

Megnyugtató volt tudni, hogy sokkal hamarabb kiszúrnám, ha valaki le akarná csapolni a véremet, mint hogy az illető csak eljutna arra a gondolatra, hogy esetleg ez nem biztonságos. Mégiscsak vannak a vámpírságnak előnyei, nem igaz? Bár, ha a tényekre akarunk szorítkozni, akkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a vércsapolásnak az oka éppen a vámpír mivoltom lenne.
Halványan elmosolyodtam Kinsey kijelentésével és igazat kellett adnom neki. Az én állapotomban igazán felelőtlen olyan kijelentéseket tennem, miszerint mindennek véget kell érnie. Elbámultam a tavacska irányába és hagytam, hogy egy pillanatra átjárjanak az érzések. Megnyugtató volt, hogy nem kell egyedül lennem, és hogy ismételten itthon vagyok. Már ha ezt a helyet tényleg nevezhetem otthonomnak. Ha jobban belegondolok, itt több fájdalommal és szenvedéssel volt dolgom, mint eddig bárhol, ez pedig igen nagy szó, tekintetbe véve, hogy Angliában konkrétan megkínoztak.
-Pedig kezdtem azt hinni, hogy csak nekem osztottak beszállókártyát. –feleltem hasonló stílusban, majd felsóhajtottam, jelezvén, hogy megadom magamat. –Érdekesebb? Valójában éppen valakit el kellett tennem láb alól. Egy vámpírt, csak éppen a minisztérium valahogyan a nyomomra bukkant és eltölthettem néhány vidám percet egy tiszttel, aki nem csak kérdéseket akart feltenni nekem.
Nem tudom, miért is öntöttem ki hirtelen így a szívemet Kinseynek. Komolyan úgy éreztem, hogy kezdek teljesen megkattanni, elvégre egy vámpír mikor meséli el egy embernek, hogy a csodálatos hazájában nem családlátogatás céljából járt, mindössze megmutatta egy vámpírnak közelebbről, hogy mire képes a karó, és hogy egy bizonyos művelet után már igencsak nehéz ismét összeszednie magát.
-Szóval, komolyan csak látogatóba mentél haza? –vontam fel a szemöldökömet. –Valahogy nem nézném ki belőled azt a látogatós típust… -megrántottam a vállamat és csendbe burkolóztam, hagyván, hogy beszéljen, ha ő is akarja.