[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=409&post=408269#post408269][b]Lynette C. Graham - 2014.10.23. 10:28[/b][/url]
Návay ViktorKellemesen éreztem magamat, mikor beszélgettünk Viktorral, néha még arról is megfeledkeztem, hogy milyen hideg is van, és, hogy mennyire fázom.
Mondatán halkan felnevettem, majd vállba boxoltam kicsit. Ez olyan fiús mozdulat volt, de sajnos sokszor csinálok ilyet, annak ellenére, hogy tagadhatatlanul is lány vagyok. Csak nem veszi rossz néven.
- Hát, ha már profi vagyok a faluból, akkor állok rendelkezésedre, ezer örömmel! Mondtam, majd kacsintottam egyet. Kezdtem érezni azt, hogy ellazulok mellette. Ha új emberekkel találkozom, először mindig kissé feszült vagyok, nem tudom melyik oldalam kell mutatnom, de mivel vele már korábban is beszélgettem, ezért érzem, hogy lassan minden oldalamat látni fogja. De azért nem szaladok előre, nem kell lelőni előre a poénokat. Még én is tartogathatok meglepetéseket, néha még saját magam számára is. Fura vagyok.
- 7 pecsétes titok. Mondtam, és kíváncsiságból az arcára sandítottam, hogy kifigyeljem a reakcióját, majd ismét elmosolyodtam, és megadtam magamat.
- Varázspszichológiát tanulok. Mondtam, agyam pedig azonnal azon kezdett el kattogni a szó hallatán, hogy még is miért foglalkozom én ezzel? Mindig is szerettem segíteni az embereken, mindenkinek szó szerint én voltam a lelki szemetesládája, mert elméletileg jó tanácsokat tudtam adni. Ezzel sose volt semmi bajom, igazából élveztem is, úgyhogy nem sok idő kellett ahhoz, hogy eldöntsem milyen szakra is szeretnék tovább menni.
- A fiúk általában későn érő típusok, bár első ránézésre te olyan..intelligensnek tűnsz, szóval akkor nem tévedtem. Mikor fejemben visszajátszódott ez a mondat, kissé butának éreztem magamat. Egyáltalán nem hangzott értelmesen, de most már mindegy. Igyekeztem terelni a témát, köhécseltem egy kicsit.
Ismét egy rövid csend következett be, amit ismét Viktor hangja tört meg. Mondata hallatán meglepődve pillantottam rá, gondolom először nem érthette miért.
- Azt hittem ezzel csak én vagyok így! Imádom az esti sétákat, mindig jobban alszom tőlük. Ismertem be, de lelkemben még mindig éreztem azt az izgatott meglepődést. Nem egy nagy dolog ez, de azt hittem, hogy csak nekem szokott ez segíteni az alvásban. Amúgy is olyan típus vagyok, akinek este kezd el nagyon járni az agya, így nehezen szoktam elaludni, de ha kimegyek pár percre, akkor már is sokkal könnyebb lesz minden.
Pár perc elteltével éreztem, ahogyan a fiú feláll mellőlem, így kissé magasabbra kellett emelnem a fejemet, hogy ránézhessek. Ő is elkezdett fázni, és már mehetnékje van. Elmosolyodtam, majd nagy nehezen én is feltápászkodtam a földről, és leporoltam magamat, biztos ami biztos.
- Igazából mindjárt megfagyok, úgyhogy benne vagyok! Mondtam, majd megint elnevettem magamat. Milyen kis vidám kedvemben vagyok! Bár nem kellene majdnem minden egyes mondatom után röhögcsélnem. Szegény fiú, tényleg azt fogja hinni, hogy dilis vagyok.
- Merre menjünk? Vagy csak induljunk el arra, amerre visz minket a lábunk? Érdeklődtem, majd kezemet beledugtam a kabátom zsebébe, és vártam a válaszára. Lehet lassan haza is kellene majd mennem, Lucyt sosem hagytam még egyedül ilyen sokáig. Azt is kinézem ebből a kis macskából, hogy mire hazaérek már széttépte a kanapémat. Bár, maradjunk csak pozitívak, és reméljük, hogy még mindig békésen alszik.