Beköszöntött a jó idő, a kedvem is sokkal jobb lett. Élénkebb lettem, mint szoktam lenni, ami eléggé veszélyes, hiszen így se szoktam túl nyugodt lenni. Sokat unatkoztam mostanában, most, hogy vége lett a vizsgaidőszaknak, és mindennel végeztem. Nem pontosan úgy zártam ezt az évemet, mint ahogyan azt terveztem, de ha minden jól alakul, akkor sikeresen fogok végezni.
Elkezdett hiányozni a friss levegő, a beszélgetés, az emberek, szinte már minden. Kezdtem olyanná válni mint egy vámpír, csak a kis szobámban éltem, ki se mozdultam, még nappal is a sötétben kucorogtam. Épp itt volt az ideje annak, hogy felélesszem magamat!
Reggel könnyen felébredtem, a délelőttöm hamar eltelt. Írtam egy gyors levelet, majd egy bagollyal hazaküldtem. Rég nem hallottam már az otthoniak felől, csodálkoztam is, hogy sosem írnak, így hát rászántam magamat én, a levélírásra. Ebédidő után ledőltem kicsit pihenni, de igen későn ébredtem, kb. hat óra körül. Mikor feltápászkodtam, és kitekintettem az ablakomon, láttam, hogy odakint már kezd sötétedni. Ez a legjobb időszak, így hamar elfogadható állapotúra formáltam kinézetemet, majd mint aki már késésben van, elkezdtem lefelé rohanni a lépcsőkön, egészen a kastély bejáratáig. Ott lelassítottam, szépen lassan kiléptem az ajtón, majd zsebre vágtam a kezemet, és nyugodtan elindultam lefelé a falu irányába. Isten tudja mikor jártam erre utoljára. Furcsa érzés volt újra friss, és nem állott levegőt szívni, de szinte megújultam tőle! Éreztem, ahogy életre kapok, vettem a mély levegőket, és megjött a kedvem, szinte mindenhez. Csak sétáltam és sétáltam, fel se tűnt, hogy már majdnem keresztülmentem a falun. Szememmel pislogtam párat, visszafordultam, majd az egyik szűkebb utcánál egy hirtelen mozdulattal befordultam, és végigmentem rajta. Nem sok idő múlva egy kis tavacskával találtam szemben magamat. Nagyon tetszett, és egyedül is voltam, ami megnyugtató volt. Közelebb mentem a tóhoz, leguggoltam mellé, és figyeltem ahogyan az apróbb halak össze vissza cikáznak a vízben, pár még egy kicsit feljebb is jött a víz felszínéről lecsipegetni az ételnek tűnő dolgokat. Pár perc múlva leültem a földre, és folytattam tovább a nézelődést, utána pedig elfeküdtem a fűben. Kellemes volt, ahogyan felnéztem az égre, és a nap már szinte teljesen lement. Egy felhő sem volt az égen, minden olyan tiszta volt. Behunytam a szememet, és csak pihentem. Jól esett, nagyon...

Olyan kellemes és megnyugtató volt csak úgy feküdni a fűben. Éreztem, amint a lágy szellő néha meglebegteti pár hajtincsemet, majd békén hagyja. Ilyenkor mindig vettem egy mélyebb levegőt, hogy még több friss levegő jusson a tüdőmbe. Teljes csend volt körülöttem, egy halk neszt se lehetett hallani. Mintha mindenkit visszaüldöztek volna kis lakásukba, csak én voltam egyedül. Persze, amint ezen kezdtem el agyalni, minden megváltozott. Számítottam rá, így nem rémültem meg annyira, mikor valaki felém állt, eltakarva a napot, és megszólított. A hangja ismerős volt, jól tudtam kié, kezdett is már hiányozni.
Szinte kivirultam, azonnal felpattantam a földről, majd megálltam a fiúval szembe. Pár másodpercig csak vigyorogtam rá, elemezgettem az arcát, majd a nyakába ugrottam, már majdnem fel is borítottam.
Kissé bűntudatom volt, hogy egy ideje már nem is találkoztunk, de eléggé lefoglaltak a vizsgák. Sok mindent köszönhetek Doriánnak. Miatta nem érzem magamat már olyan egyedül, itt, a hatalmas falak között.
- Reménykedjünk benne, hogy van akkora szerencsém, hogy nem fázok fel. Bár, ahogyan magamat ismerem...nincs. Mondtam, majd vállat vontam, utána pedig felnevettem. Láthatóan jobb kedvem lett, éreztem is! Kezemet a zsebembe csúsztattam, majd egy másodperc erejéig körbenéztem a tó körül. Sehol senki, még az utcákon se láttam sétálgató embereket. Kicsit ijesztő.
Tekintetem visszatévedt a fiúra, a mosolyom nem tűnt el az arcomról. Dorián egyik pillanatról a másikra kissé szigorúvá vált. Mikor ismét megszólalt, felsóhajtottam, tekintetemet pedig az égnek emeltem. Karba font kezekkel, most már én is kissé dühösebben pillantottam vissza rá.
- Ne félts engem ennyire. Meg tudom védeni magamat! Igyekeztem határozott és magabiztos lenni, nem tudom, hogy ez mennyire sikerült. Egy apró, kis szőke lánykától nem hangozhatott olyan meggyőzően, de ki tudja?
- Meg amúgy is. A csúnya bácsik már távolról megérzik, hogy nekem biztos hátterem van, hiszen itt vagy te, mint valami testőr, aztán nem mernek még megközelíteni sem. Mondtam, most már kissé játékosabban, és természetesen azért, hogy kicsit fényezzem Doriánt. Nincs olyan ember, akinek ne esnének jól a bókok, még akkor is, ha belefűztem egy kisebb poénba. Rávigyorogtam a fiúra, majd kezemmel a vállába boxoltam, utána pedig a legközelebbi padhoz mentem, és leültem. Intettem neki, hogy ha még mindig kíváncsi rám, akkor nyugodtan jöjjön utánam. Pár perc után ismételten csak megszólaltam. Szegény fiú, pont rossz pillanatomban kapott el. Ez a szófosás fázis.
- Na és mi járatban vagy erre felé? Tettem fel a már jól megszokott sablonkérdést, bár itt a kivétel az volt, hogy a válasza tényleg érdekelt. Sosem láttam még itt lent, a faluban, még velem se jött le ide...

- Köszönöm! Feleltem a fiú kijelentésére, majd felnevettem. Mellette annyival másabb voltam, felszabadultabb! Így is szoktam eleget pörögni, de néha úgy érzem, hogy mellette a dupláját produkálom. ű
Dorián megragadta a nyakamat, majd ő is magához ölelt. Ebből az jött le nekem, hogy Én is hiányozhattam neki, ami jól esett, majd mikor elengedett, egy hatalmas mosolyt villantottam feléje. Hajamba ismét belekapott a szél, szinte már semmit se láttam annyi felé fújta, majd mikor kissé elcsendesült, visszaigazítottam az eredeti állapotába.
A padon üldögélve egész megnyugtató volt. Erre a kis relaxációra még rátett egy lapáttal az is, hogy rajtunk kívül sehol nem volt senki. Csend vonult végig a tó és környékén. A fiú nem ült le mellém, amire én egyszerűen csak vállat vontam. Az ő baja, bár lehet, hogy igaza van, és ha esetleg felfázok, akkor az már az én bajom lesz.
- Esküszöm, ha felfázunk, akkor hozok neked egy tábla csokit. Áll az alku? Lehet, hogy nem kellett volna ilyet mondanom, hiszen a csoki az egy kincs! De most már nincs mit tenni, megtettem, és be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok megnyerni egy fogadást!
Dorián többször felnevetett kijelentéseimen, én is elejtettem pár mosolyt, majd felsóhajtottam, és egy egy másodperc erejéig a földre pillantottam. Lábammal pár kavicsot kezdtem el piszkálni, majd végül focizgatni velük, míg nem el nem rúgtam őket messze. Utána visszapillantottam a velem szemben álló fiúra, aki ugyanúgy elbambult kicsit, mint én. Pár percig csak néztem, ahogyan nem csinál semmit, majd elmosolyodtam.
Múltkor írtam anyáéknak levelet, benne írtam is Doriánról, még nem is meséltem ezt el neki! Nagyon ritkán jut időm baglyot küldeni haza, de most kivételesen sikerült, és mindent igyekeztem belezsúfolni egy pici levélbe, amit csak lehetett. Leírtam nekik, hogy vizsgázom, egy napi rutinomat, és, hogy Dorián mennyit segített nekem. Egyik szünetben talán haza is viszem, muszáj megismerniük őt!
Pár perc elteltével a fiú hangja törte meg a csendet. Kérdésén először meglepődtem, majd vetettem feléje egy érdekes pillantást.
- Mennyinek látszom? Kérdeztem vicceskedve, majd karba fontam a kezemet, és kíváncsi voltam a válaszára. Mindig fiatalabbnak néznek, mint amennyi vagyok, sosem volt még olyan, aki azt mondta volna, hogy mondjuk 18 évesnek tűnök. A legeslegrosszabb ilyen élményem az volt, mikor 12 évesnek néztek, azon meg is sértődtem. Nem várattam sokáig a fiút a válasszal, inkább megelőztem a balhét, majd felsóhajtottam.
- Jövő novemberben leszek 17, tehát most vagyok 16...igen. Mondtam, majd picit összezavarodva vontam meg a vállamat. Erre meg miért lehetett kíváncsi? Mondjuk az is érdekes, hogy már mióta ismerjük egymást, de vannak még ilyen kis apró, alap információk amikről fogalmunk sincs.
Ez a kérdés után beállt közöttünk a csend, igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy ne kezdjem el kellemetlenül érezni magamat.
- Amúgy...Ne haragudj, hogy mostanában nem kerestelek. Tudod, vizsgaidőszak, meg minden. Említettem meg neki, remélve, hogy megérti, hiszen neki is vizsgáznia kellett, valószínűleg neki sem volt tengernyi szabadideje. Majd csak kiderül.