Krisztián

A tanár úr nagy örömére a tavaszi időjárás hamar életre keltette a kertet. Először a virágok bújtak elő, majd jöttek az előző szezonban elvetett haszonnövények hajtásai is. Mindezt elégedetten hátradőlve követte nyomon napról napra, a teraszon található nyugágyról. Eljátszadozott egy gyümölcsözően gazdag veteményes képzeletével. Remek szórakozás a tanítások után.
Hanem aztán az összes többi levél is hajtásnak indult, díszes viseletbe öltöztetve az utca és a szomszédság fáit, bokrait. Az udvaron növekvő palánták fokozatosan veszítettek érdekességükből, végül teljesen megszokottá vált a szemnek, a léleknek pedig egyre nehezebben esett elképzelnie a téli pusztaságot. De ez mindig így van...
Attila egyre többet merészkedett ki kertjébe, bár szerencséjére legyen mondva, a ház körüli munkákat a tavalyi fagy előtt lezárni tudó embernek kevés tennivalója akadt. Még. - Kihasználva tehát az áldásként jött pihenőidőt, apró simításokat végzett. Lemosta az autót, felsepert, aztán eszébe jutott egy merész gondolat. Talán még nem volt itt a legmegfelelőbb ideje, de ellenállhatatlan késztetést érzett egy hasznos kitérőre a tavacska felé. Nem habozott, felkapta bőrkabátját és átmenetileg bezárta a házat.
A tavacskához mindig jólesően gyalogol ki, általában a reggeli futásai során téved arra. Ámde ezúttal ebéd is elmúlt, más cél vezérelte oda. Hamar a tóparti dzsumbuj szélén kötött ki, ahol hátul összekulcsolt kézzel, kissé előrehajolva kezdte a talajt szemlélni. Köveket, kavicsokat keresett, amelyeket dísztárgyként vihet haza. Nem mondanám ténylegesen lopásnak azt, amit művelt, ez inkább volt a pozitív céllal történő eltulajdonítás egyik szép példája. Milyen jól is mutatna egy-egy színesebb, ritkább darab a polcon, az ösvény mellett, vagy a fák tövében!

Krisztián

Az úr meglepően remek elfoglaltságot talált a kőfürkészésben. Vitathatatlan, hogy ha saját hasznára dolgozik az ember, lelkesedése hirtelen megugrik. A következő momentumban már meg is találta a számára megfelelő követ. Vöröses, termetes darab volt, a többitől szokatlanabb. Fogadni mert volna rá, hogy jó szolgálatot tesz majd a tanár úr otthonában.
A percek lassan teltek, ezalatt lépésenként haladt körbe a tó körül, hol közelebb, hol távolabb kerülve a víztükörtől. Sokszor megállt, hogy zsebébe süllyessze kezét, a környéket fürkéssze, vagy a természetet, de mivel teremtés nagyon nem mutatkozott arra, hamar folytatni kezdte.
Azaz, csak folytatta volna, ha nem pillant meg egy hirtelen felbukkanó pöttöm legényként, akit először nem tudott beazonosítani, de hamar leesett neki, hogy bizonyára egy lófráló előkészítősről van szó. Hogy miért nem a lányok locsolásával tölti idejét, s miért ugrabugrálhat teljes felügyelet nélkül egy számára még veszélyesnek is mondható tavacska közelében, azt nem tudta megmondani.
Egy darabig rezzenéstelenül nézte a jövevényt szeme sarkából. Próbált úgy tenni, mintha ő elmélyülten merengene valami komoly dolgon, miközben a vizet bámulja. A fiúcska azonban egyre csak közeledett, míg végül - Attila számára villámcsapásként - a lábai előtt nem termett.
Nem volt kedve keresgélőset játszani, így a hallás utáni pillanatban lenézett és közelebbről is szemügyre vette. Még mindig nem tudta, hogy melyik falusinak lehet ez kölke, rokona.
- Látlak. - kúszott végig egy értetlen mosoly az arcán, amit felvont szemöldökével nyomatékosított - Mi szél hozott erre? Látom majd kicsattansz az egészségtől... - jelentette ki elismeréskeltő hanglejtéssel. Bárcsak ő is ilyen bátor és energiabomba lett volna, mikor még annyi idős volt.

Krisztián

- A bácsi? - merengett el, ugyanis még szoknia kell ezt a fajta megszólítást. Általában a tegeződő, vagy a tanár úr kérem című alapfelállás közül kell válogatnia, a bácsizás, annak ritkasága miatt hajlamos megütnie a fülét. Nem olyan öreg még ő, de bizonyára gigantikus égimeszelő ennek a pöttömnek, így érthető okból véníti meg. Megbocsátotta.
- Valóban klassz hely - hajolt le kissé elismerően, aztán a következő mozdulatával megvakargatta a kisfiú fejét. Valahogy nem bírta megállni, hogy ne tegye meg, szereti a gyerekeket. Természetesen nem engedte túlságosan közel magához, nem az a fajta ember ő, aki a második percben már a legjobb barátjának gondol valakit. Egy gyerek esetében pedig fő feladat felkészíteni őket arra, hogy - bár bátor volt ugyan - de nem minden felnőtt viselkedik így, ha ifjonc társasága akad.
- Radits, nahát! - csapta össze a tenyerét - Ezek szerint Viktor a rokonod, ha nem tévedek - mutatott rá találgatóan. Egyből vidámabb lett a kellemes meglepetés megtörténte után. Arcára őszinte mosoly ült ki. A sors "ajándékának" tekintette a szerencsés alkalmat, melynek következtében összefuthatott a fiúval, Krisztiánnal.
- Engem Szikszai Attilának hívnak - mondta el hangosan, érthetően. Szíve szerint a keresztnevét árulta volna csak el, de ha ilyen kis illemtudó társasága akadt, nem sérthette meg. A srác még a kezét is odanyújtotta, amit csillogó szemekkel méltányolt, s viszonzott is rögvest. Látszik, hogy jó úton halad, már csak a felesleges energiáit kellene valami jótékony formában levezetni.
- Nem kérek, köszönöm! - utasította el egyhangúlag a felkínálást. Lehet, hogy nem vadidegen a fiú, de ha még jól is ismerné, akkor sem élne az ajánlattal. Előadást nem szándékozott tartani, inkább folytatni támadt kedve azt, amit elkezdett.
- Esetleg segítenél ritka és érdekes köveket, kavicsokat keresgélni itt a tavacska körül? Te közelebb vagy a földhöz, biztos jobb szemed van. A kertembe szeretnék néhányat díszítésként. - magyarázta.

Krisztián

Szóval Viktor kolléga öccsével fogott kezet. Megdöbbentő. De most, hogy jobban rápillant, hogy hasonlóságokat keressen, attól tart nem annyit talál, amennyit remélt. Viktort magasnak ismeri, ellenben Krisztián - tegyük hozzá, hogy remélhetőleg csak egyelőre - meg se közelíti.
Nem tudja, hogy a pubertáskor mennyire drasztikus változásokat fog produkálni a kisfiún, de elkönyvelte, hogy talán még van esélye bátyja nyomdokaiba lépni.
Rendkívül aranyosnak találta a tanár úr, hogy a fiú így ragaszkodik a testvéréhez. Jó volt hallani neki, aki egyke szülöttnek számít, és mára még agglegény is.
- Ismerem őt, szimpatikus alak. - árulta el neki, bár igazság szerint nem sokat beszélnek. Talán egy nyugodtabb pillanatában megemlíti majd ezt a találkozást, és esetleg beszélgetésbe elegyednek.
Hosszan tartó, de annál kellemesebb csend következett. Mindketten elindultak a partszegély mentén, hogy úgynevezett kincsekre bukkanjanak. Hamar érkeztek az elsők, egyenesen a fiútól, aki látszólag örömtelien adta kézbe. Tényleg jókat talált. Méretben és kinézetben is pompásan festettek, és illettek is a kertbe, bár az egyik talán a kandallón, ablakpárkányon mutatna jobban.
- Remek! Persze, hogy megfelelnek. - vágta rá habozás nélkül, majd a kapott köveket fogta és a zsebébe csúsztatta. Még csak nem is nyomta a térdét, ez örömteli.
Krisztiánnak váratlan ötlete támadt, utolsó kijelentése pedig most igazán megnevettette a tanár urat. Kezdi tényleg megkedvelni a kölyök dumáját.
- Ha gondolod, akár most is megtehetjük. Elég mára ennyi kő is. Nem akarom, hogy kitörjön a nyakad - vigyorodott el - Hova üljünk?  

Krisztián

A zsebében nyugvó kavicsok és a pöttöm Krisztián társaságában indul meg egy nagyobbacska fa irányába, bár inkább utóbbi akaratos kézen fogva huzigálása hatására teszi ezt meg.
- Nekem jó. Nem sietünk sehová! - jelentette ki egy fáradt sóhaj után, ahogy szemeivel tetőtől talpig végigfutott a gyökérzettől a lombkoronákig, amik egyébként már nyugtató zöld színűen pompáztak.
A fiú a biztonságérzet reményében ösztönösen a tanár úr keze felé nyúlt, teljesen úgy, mintha Attila valami bátyó szerepet töltene be, pedig hangsúlyozom, nem ismerték még olyan jól egymást. Szinte csak most, percekkel ezelőtt találkoztak először.
Nem tehette meg, hogy ebből ügyet csinálva ellöki magától, de feszengett a gondolattól, hogy más esetleg így meglátja, és még rosszat feltételez róla. Nem emberrabló ő, csak cukorból van a szíve, régóta szeretne már egy párt maga mellé, de a gyereknevelésen még nem gondolkodott - annyit, mint kellene. A szülei azt mondanák, nőtlen marad élete végéig. Talán ez az életvitel rá is húzható a múltjára, számtalan okot lehetne találni, hogy miért nem volt tartós kapcsolata még senkivel. A tanár úr eddig sosem érezte úgy, hogy itt az ideje a családalapításnak. Ne is erőltessük... Jön az magától, ahogy ő azt vallja.
- Nem kell bocsánatot kérned - magyarázkodott - De nem mindenki nézi ezt jó szemmel - hajolt kicsit közelebb, hogy megértesse vele.
Ő is sajnálta, hogy csak ennyi tellett tőle. Nehogy azt higgyétek, hogy a felnőttek sose jönnek zavarba...
Lekuporodott egy fához, majd kezeit hátul megtámasztva kinyújtotta lábait. A tavacskára nézett, bámulta a víztükröt és a környéket. Még mindig sehol senki. A parton nyugvó kavicsok innen nagyon picikék voltak, biztos volt benne, hogy még Krisztiánnak is nehezen menne a kutatás. Jó, hogy abbahagyták.
- Nono, csak lassan a testtel! Mi ez a kérdésáradat? - pillantott a testével bácsi felé forduló lurkó felé - A kedvenc színem... talán a gesztenye. Nem tudom, sok színt szeretek. -töprengett el, amíg a távolba meredve az állát vakargatta - Én már nem vagyok abban a korban, hogy játsszak. Nekem a tanítás a játék - mondta egy kissé kínosra sikeredett mosollyal, de mit lehet tenni, furcsa kérdések voltak ezek, ezer éve kérdeztek tőle ilyeneket. - Ételből is rengeteg dolgokat szeretek, olyanokat is, amiket te. Attól függ, mihez van éppen kedvem és étvágyam. És neked?

Krisztián

Felvont szemöldökkel pillantott le a fiúra. Ezentúl óvatosabban kell megjegyzéseket tennie, Krisztián ugyanis mindenben talál valamit, amibe nem nyugodhat bele. Ezt kikerülvén egy ideig néma csendben és komor tekintettel haladt tovább, mintha nem is hallotta volna az előbbi hangokat. Csak később kezdett bele a válaszba, akkor is erősen sugallva, hogy ejthetnék a témát, és beszélgethetnének sokkal jobb dolgokról is.
- Sokan... A kíváncsiskodó, kötekedő és rossz természetű emberek, akik mindenben a negatívat akarják látni. - nyelt egy nagyot, majd kiegyenesedett tartásával az ő részéről már lezártnak tekintette a témát.
Mikor már a fa tövében ültek, és túlélte a valóságos kérdéshadjáratot, viszont is érdeklődhetett, hogy mi a helyzet a srácnál.
- Az égbolt színe tényleg szép... - erősítette meg egy halvány mosollyal egyetemben - A Twister pedig tényleg egy nagy ötlet. Rég játszottam utoljára, de nem is nekem való már.
A tanár úrnak számtalan emléke él még az eseményekkel teli gyerekkorból. Múltja azért is színes, mert keveredett benne a muglikkal és az aranyvérűekkel eltöltött idő. Mindkettő környezethez keményen alkalmazkodnia kellett, meg is tanult illedelmesen viselkedni és hozzáállni ezekhez az emberekhez. Így, ha még nem vált volna elég világossá, az összes társasjátékot volt már szerencséje kipróbálnia, külön köszönet érte a megszállott baráti köreinek, akik egy-egy hosszú hétvége alkalmával összeverbuválták a csapatot, és késő estig dobálták a kockákat, húzkodták a kártyákat, vagy lépkedtek a bábukkal.
Viktor főzési jártasságára tett megjegyzést elengedi a füle mellett, szívét jó érzéssel tölti el, hogy személyét egyébként ismerősei jó szakácsnak titulálják. A férfi-konyhaművészek között általában dobogós Attila ugyanis még a konyhában is könnyen utat talál. Itt is meg kell jegyezni, hogy mindkét világ - sőt, az idegen országok receptjeit és gasztronómiai szokásait figyelembe véve!
- Hogy mi? - kérdezett vissza a váratlan kérdés hirtelen érkezésére, hogy időt nyerhessen - Nem, nem szoktam. Én már mese nélkül is elalszom egy szempillantás alatt. Az igazi nagyfiúknál már különben sem szokás ez. - jegyzi meg fiatalos vigyorral -
- Szeretsz itt lakni? - fordult jobban felé - Mi jót szoktál csinálni? Barátaid vannak az iskolában? Tényleg, jó tanuló vagy?
Ha már ilyen jól belejöttek a beszélgetésbe, miért ne tehetné fel ezeket a kérdéseket?