Révaym

 Elfogadom a karját ott a boltnál és együtt indulunk sétánkra. Miközben jobbommal az oldalához simulok, balomban a törékeny mámorpipacsot tartom és nézegetem elgondolkozva. Vajon miért kaptam meg tőle? Mit szeretett volna jelezni vele? Tudja-e egyáltalán, hogy mire is képes ez a törékeny virág? Az amortencia varázsa, a szépség és szerelem esszenciája lengi körbe azt akinél van. Érzem az erejét, a tüzet ami az ujjaimat átjárja, az illatot ami körbeleng általa. Ő is érzi? Lépteink andalgók, csevegésünk elhal és csak sétálunk csendben egymás mellett.
 Észre sem veszem, hogy végül a tóparton kötünk ki. Ha neki is megfelel egy nyitott támlájú padon helyezkedünk el, én- hűen önmagamhoz- lovaglóülésben, hogy ne elnézzünk a messzeségbe, persze ő maradhat így is. Tovább forgatom magam előtt a virágot, nézem, figyelem hol a szirmokat, hol azt, akitől kaptam őket. Révaym olyan felszabadult most, olyan békésnek tűnik. Jól esik, hogy mindezt én váltom ki belőle, legalábbis bízom benne, hogy én és nem a növény mágiája. Csodás csalás, mégis valótlan bájolás volna és így elvenné önbizalmamat. De ha jobban belegondolok már előtte megtaláltuk egymást, tehát...

- Mond mire vágysz most? Mit szeretnél ebben a pillanatban?

 Félve teszem fel a kérdést, s közben fahéjszín íriszemet végig arcán tartom, ha szemben ül velem akkor a szemébe próbálom fonni pillantásomat, amint ajkamat elhagyják a szavak, ha nem, úgy pilláit fürkészem. Várom, hogyan reagál, hogy mit felel, hogy játszik-e az érzéseivel, vagy a szavakkal. Nem vagyok csalhatatlan emberismerő, de azt hiszem egészen jól eligazodom az ő bonyolult és izgalmas észjárásán, így most magamban felállítok néhány lehetséges választörzset, amit a valósággal megtölthet.

Révaym

 Beszédes szemei többet mondtak most szavainál, amiket kiejtett ajkán csak féligazságoknak hatottak, de igazságok voltak persze. Ültünk egymással nagyjából szemben egy padon, kinn a tónál és ő időt kért. Megértem, nincs ideje a lányára, magára sem, ha onnan nézzük, hogy a magánembert alig ismerik. Nem jut ideje ismeretségeket kötni, s így keveseknek adatik meg, hogy a színfalak mögé lássanak. Nekem sikerült, azt hiszem bepillantást nyernem, de persze megvan ennek is a maga története. Mikor és hogyan alakult ez így, már nem is fontos talán. Csak a most számít és a jelen, a pillanat.

- Bár adhatnék neked időt...Varázsló vagyok, de ehhez sajnos kevés az erőm és ezen nem tudok változtatni. A lányod megérti, az idő amit vele töltesz nagy kincs. Az ajándékod, amit választottunk is segít ebben.

 Mondom, és közben észreveszem, hogy úgy néz rám, mintha kérdései lennének, de nem szól hozzám igazából egy szót sem, csak olvasni enged a gondolataiban. Mit mondhatnék, hogyan felelhetnék a kérdéseire, hogy én mire vágyom. Egek ez a kérdés annyi emléket idéz fel bennem. Fájót és kedveset egyaránt. Válaszom csak féligazság lehet, ahogy az övé volt az előbb.

- Én csak nyugalomra vágyom. Mert másban már rég nem reménykedhetek.  

 Az utolsó pár szót igazából szinte suttogom, mert nem szeretném elrontani ezt a kellemes hangulatot, ami kialakult köztünk. Tehát veszek egy mély levegőt és belemerülök a köztünk beállt csend néma, puha szövetébe. Nézem őt és gondolkozom, azon ami az eltelt évek alatt történt, ami ide vezetett.

Révaym

 Kellemetlenül érezheti magát, mert kicsit többet mutatott meg magából, mint azt szerette volna. Ezt látom rajta, persze el nem mondaná mert azzal is még jobban megnyílna. Valahogy sejtettem, hogy a sok hirtelen változás nehezen lesz emészthető számára, és számomra sem. Ádám óta ő az első valóban komoly...hmm mi is ez...viszonyom...kapcsolatom...a státusz talán nem is olyan lényeges.

- Tudom, hogy megállod, efelől kétségem sincs. De jó volna néha ilyen varázserővel is rendelkezni, nem? Amit látsz a szememben az viszont csak pillanatnyi elkomorulás a múlton, ilyen vagyok, de hidd el jó most itt, veled. Ha ki nem is mondod sem bánom, mert érzem ez kölcsönös. És köszönöm, hogy számíthatok rád. Te is rám, ugye tudod?

 Reagálok szavaira. Persze, hogy nem én fogom megoldani a gondjait, ahogy ő sem az enyémet. Annyit tehetünk, hogy megértőek vagyunk és a magunk módján szeretjük a másikat.

- Félre az agyalással! Mit szólnál hozzá, ha összedobnék valamit nálam. Kezd hideg is lenni, és éhes is vagyok. Te nem?

 Kérdezem immár mosolyogva. A múlt csak múlt a jövő még titok a jelen a fontos amiben most vagyok. Várakozón fürkészem arcát és remélem eszik velem.

Révaym

 Vállamon zakójával kéz a kézben sétálni kezdünk visszafelé a városba. Először nehezen állt rá, hogy én főzzek, mert kímélni szeretett volna, ami nagyon jól esett, de végül rálett a dologra. Nekem az éttermi étkezés inkább feszengés mint kikapcsolódás, ezt persze nem mondtam el neki, ugyan minek fárasztottam volna ezzel a csacskasággal.

- Mit ennél? Fura, de azt tudom milyen követ vegyünk a lányodnak, de azt nem, hogy te miket szeretsz például enni. Alig tudok rólad! Valentinról valamit. Ezen javítanunk kellene, mi a véleményed?

 Nézek fel rá kicsit szégyenlősen, mert én nem az újságok által bemutatott megközelíthetetlen színművészt látom itt most magam mellett, hanem egy férfit akivel rövid ideje vagyok és még alig ismerem. Persze ez azt gondolom kölcsönös, azzal a különbséggel, hogy én eddig csak az Iskola lapjában voltam. Legutóbb például a korom miatt...ha tudnák, amit nemrég én megtudtam. Egek, ez a kis dolog annyi mindent megmagyaráz és csak most, ennyi év után derült rá fény. Ha úgy adódik, majd elmesélem neki is.