Kristóf ♥;;

Hűvös van, de már tavaszias az idő, sétához kellemes.
Nagyon kemény pár nap van a háta mögött. Nem azért, mert annyira dolgozott, vagy tanult volna, mert szinte a legtöbb dolgát a háttérbe szorította. Lehet nem túl szimpatikus dolog, de még a prefektusi mivoltát is. Gréta nénivel azért beszélt, mint tanársegéd, de ezen, és a csapatkapitányságon kívül semmire nem volt hajlandó. Kicsit kedvét szegte, jó, nem is kicsit, az első mérkőzésük, mint mindig, erre a meccsre is úgy állt ki, hogy nyerni szeretne. A csapatára nem lehet panasza, bármilyen bakik is csúsztak be, mindenki a szívét-lelkét kitette a pályára, és úgy küzdött, mint soha. Adri rettentően ügyes volt, nem egy gólban volt benne a keze, Rufus és Adél, akik csereként jöttek támogatni, úgy vetették bele magukat, mintha mindig is azt csinálták volna. Egy szó, mint száz, nagyon büszke rájuk.
Ezúttal nem töltötte a gyengélkedőn az idejét, még a meccs után, rögtön lement a sérültjeikhez, Nerellával tudott egyedül beszélni, a lány rendben volt ahhoz képest, amit a vastól kapott, ám aggodalma inkább Kristóf és Zsombor felé volt nagy. Mindkét csapattagról tudja, hogy állnak hozzá a dolgokhoz. A két ember közül, mégis előbbi miatt aggódót. Nem ismer még egy olyan embert, aki ennyire tapasztalt lenne, ennyire odatenné magát mindig, ekkora akaraterő lenne benne, azután pedig, hogy a cikesz nem nála, hanem Lucus barátnőjénél kötött ki, biztos volt benne, hogy nem viseli jól, de fogalma sem volt, hogyan kéne vele beszélnie. Ült az ágya mellett, még az pihent a gyengélkedőn. Majd elhagyta, és napokra eltűnt a lány a szemek elől. Dolgozott. Már előre azon, mit kellene, min lehetne javítania a következő meccsre. A keze már rendben volt, szóval tényleg egészségesnek mondhatta magát. Csak a gondolkodás, és azok az érzelmi zavarai nem szűntek. Ki kellett szellőztesse a fejét, így úgy döntött, olyan helyre megy, ahol ilyenkor, korán reggel még senki sincs. Május elseje van, a munka ünnepe, a boltok is zárva, amik mellett elballagott lefelé jövet. Pár kirakaton elidőzött, de gondolataiban végig más dolgok jártak. A tavacskához érve, vett egy friss, mély levegőt. Majd leguggolt egy kőért, hogy megkacsáztassa azt a víztükrön. Ekkor figyelt fel nem messze a munkálkodó alakra. Felismerte. Egyszerre örült és rémült meg attól, hogy odamenjen. De miért is? Mert érezte, tudta, hogy a fiúban is kavarognak az események következményei. Igyekezte kizárni, de nem tudta azt, amit a másik érzett. Miközben közelebb lépdelt, tisztes távolból kezdett el integetni, hátha felnéz a papírról, ám mikor odaért, rá is köszönt.
- Szia. Jobban vagy már? - Ez egy kifejezetten béna kérdés ebben a helyzetben. – Sajnálom a meccset…
Ez nem szánakozás, ez inkább valami bocsánatkérés akart lenni. Mikor lejött a pályáról elgondolkodott azon, hogy talán ő vezeti rosszul ezt a bandát, és még sokat kell tanulnia. ezért is örül annyira, hogy így is, hogy már csak helyettes, büszkén ölti magára Kristóf is a csapattalárt.

Kristóf ♥;;

Hűvös van, de már tavaszias az idő, sétához kellemes.
Bolondság lett volna azt hinnie, hogy mert korán van, egyes egyedül elbújhat a világ elől, jó, igazából ez nem is volt terve, csak a nyugalom, amibe azért nem zavarna be a társaság. Ő eléggé szociális típus, a többi testvéréhez, meg a legtöbb navinéshez képest, bár sokkal nehezebb az, hogy kivel is. Kell egy bizonyos fokú bizalom és nyitottság az illetőhöz, ami most igen is megvan. Ahogy a művészkedő fiún végigsiklott a tekintete, akaratlanul kúszott huncut mosoly a szája sarkába. Nagyon régen rajzolt már, hiányzik is neki, de mostanában se ideje, se ihlete nem volt. Nem jött az a múzsacsók. Kezeit zsebre dugva figyelte helyettesét és annak szavait.
- Nem akartalak ám megzavarni. – az illem mindig utólag diktál nála, de legalább jelen van. – Igen, mindenki kicsit letört, mint a bili füle. De nagyot küzdöttek, Adél és a hajtók is fantasztikusan küzdöttek, ahogy te is Ashleyvel, még a gurkó után is…
Hangja picit elhalkul a végére, mintha elfogyott volna a levegője, de nem így van, csak rossz visszaemlékezni utóbbi esetre, mikor is eltalálta egy őt, akire elvileg Lucának kellett volna figyelnie. Elsőre még sikerült is neki, de aztán eltévesztette.
- Hogy miért? Mert mégis csak én küldtelek ki benneteket, én kértem Rellát, hogy vállalja az első meccset ő, és a gyengélkedőn kötött ki. Aztán itt vagy te, azt a gurkót is nagyon benéztem… Nem fogok mártirkodni, de azt sem hagyom, hogy te magadba zuhanj emiatt. Érzem, hogy neked is rossz, de ugyan annyira az én hibám is, mint a tiéd.
Végigmondva, végig a tekintetét kereste, majd a padra ült, lábait felhúzva és átkarolva azokat. Alapvetően hamar átragad rá az, ha valaki nagyon vidám, vagy ellenkezőleg szomorú, letargikus. Itt viszont, már ezzel - a két darabka kis mondattal - sokkal jobb a lelkecskéjének. Érzi, hogy a szükséges pihenés kezd a javára válni, mert nem csak szellemileg, de minden tekintetben jobb most itt, mint járőrözve valamelyik este kitölteni ezt egy szabályszegő Rellonoson. Na, nem mintha nem tenné szívesen.
- Igazad lehet. – Mondott volna mást is, de érti benne a logikát, és egyáltalán nem tudna, meg nem is akarna belekötni. Kettőjük közül nem Lucánál van a tapasztalat, és mint elég nyilvánvaló a bizalma és tisztelete, meg sem kérdőjelezné a cikeszhajkurászó szavait.
- Kristóf, nagyon örülök neki, hogy a nagy csapatod ellenére itt is maradtál, velünk is játszol.
Biztos benne, legalábbis reménykedik, hogy az, hogy ennyire a szívén viseli még mindig, annak a jele, hogy érdekli őt a csapat, az eredmény, a teljesítmény, vagy akár Luca. Szüksége van még rá, hogy valakire támaszkodjon. Mikor a kapitányságot megkapta, habozás nélkül kereste fel Kristófot, először arra gondolt, hogy sírva felmond és visszaadja azt a nyomorult jelvényt, mert ő úgy sem képes rá, de mire oda került a sor, rájött, hogy képtelen bármit feladni, ha nem sikerül, akkor is megy tovább és újra próbálkozik.
- Amira nagyon mérges volt, hogy megint így végződött?