BK Fórum - Kis tavacska

A ház ajtaja kicsapódott, én pedig dühösen törtettem ki az utcára. Vissza se néztem, mikor Zója kijött utánam, pedig valamit kiáltott. Nem túlzottan tudott izgatni, amellett, amit most mondott. Fel akart vinni minket a kastélyba, bentlakónak. Őrültség.
A kis tavacska felé vettem az irányt - mit sem törődtem a rám szegeződő tekintetekkel és az ijedtükben félrehúzódó emberekkel. Nem tudtam, hogy azért húzódtak-e el, mert őrültnek tartanak, vagy azért, mert jóformán mindenkit feldöntöttem volna, aki az utamba került, de nem foglalkoztam vele.
Mikor odaértem a tóhoz - ahol szerencsére egy árva lelket sem láttam -, rögtön egy fa alá ültem be, magamban pedig ezen kattogtam. Nem hiszem el, hogy Zója lehet ekkora barom. Máté idegösszeomlást kapna a rengeteg diák között. Igaz, valószínűleg én lennék odabent a legtöbbször a felszínen, és ennek nyilvánvalóan nagyon örülnék, de semmi kedvem a kastélyhoz. Akkor nekem kéne tanulnom is, és különben sem szeretem az embereket; nincs kedvem minden nap százat látni belőlük. Nem akarok nyitni feléjük, erre pedig az a legegyszerűbb mód, hogy itt vagyok, lent a faluban. Különben is, ha fölkerülnék, és mondjuk a gyáva Navinések, vagy az idióta Eridonosok, netán az okoskodó Levitások közé kerülnék, ott nem sok diáknak lenne maradása. A Rellonosok közt tudnék egyedül ellavírozni, de attól meg Máté kapna sokkot. Őt nem lehet beengedni közéjük. Mármint - könyörgöm, Máté, és a Rellonosok? Garantált a szívroham. És akkor nem csak Máté döglik meg, hanem én is.
Magamban még sokáig ócsároltam Zóját, közben pedig majd' kisült a szemem a lenyugvó Nap sugaraitól. Egy idő után abbahagytam a nő szidását, és csak bámultam magam elé, nem igazán gondoltam semmire. Nem nagyon akartam elmélkedni... az inkább Máté asztala.