Nem számított ritka eseménynek az, hogy a nyitvatartási időn túl is bent maradt a ketyerekereskedésben. Sőt, ha éppen nem igyekezett haza valami (vagy valaki) miatt, akkor szívesen bevárta Kens-t egy éjszakai beszélgetésre. Esetleg egy néma, egymás mellett üldögélős bütykölésre. Kinsey ugyanúgy élvezte mindkettőt, főleg most, hogy eléggé kitanulta a rúnázás mesterségét ahhoz, hogy végre nagyobb mértékben besegítsen a közös projektjükbe a vámpírral. Meg is egyeztek, hogy másnap este nekiállnak a szerelésnek és rúnázásnak Adam házában. Emiatt aztán Matthew egészen jó hangulatban indult haza a Kins&Kens-ből. Még egy nagyobb kerülőt is bevállalt, hogy futólag megnézze azt a bizonyos házat, ahová másnap el kellett volna találnia. Nem sokan laktak az erdőben, de mivel neki amúgy is kedve szottyant egy éjszakai sétához, nem látott okot arra, hogy ne mérje fel előre a terepet. A kis tavacskához érve aztán egy pillanatra megtorpant. A lány háttal állt neki, de még a sötétben sem esett nehezére felismerni, és Kinsey biztos volt benne, hogy Katherine is érzékelte az ő jelenlétét. A kabátzsebébe dugott kézzel, nyugodtan közeledett a régi ismerőséhez.
- Megérte ezért a mesterséges tóért otthagyni a Temzét? - kérdezte, amint társa hallótávolságába ért. Egy kezén meg tudta volna számolni azokat az embereket, akik kedvéért hajlamos volt változtatni a programján, és az éjszaka közepén is szívesen társalgott velük a kis tavacska partján. Kath ezen emberek közé tartozott, még akkor is, ha Kinsey közülük őt ismerte a legkevésbé. A lány mindig is jó beszélgetőpartnernek bizonyult, és bár vámpírléte talán ellenérvnek számíthatott volna bizonyos esetekben, Matthew még mindig jobban tartott néha tulajdonostársa természetétől, mint az övétől.
- Do you mind? - érdeklődött, amint letelepedett a partra Katherine mellé. A kérdés csak afféle formalitás volt, hiszen időközben már elfoglalta a helyét, de ha erősen negatív választ kapott volna, akkor talán még Kinsey sem állt volna le hadakozni egy fiatal vámpírral. Annyira azért nem ragaszkodott a társasághoz, de ha már annak idején Londonban nem volt elég idejük kitárgyalni, mik történtek velük, most igazán bepótolhatták volna a lemaradásukat.

Régi ismerőse sokkal hamarabb érzékelte a jelenlétét, mint hogy Kinsey megszólalt volna, és ezzel a viselkedéselemző tisztában is volt. Éppen ezért nem érezte szükségét a köszönésnek. Igazából nem is emlékezett olyan alkalomra, amikor ne egyből a beszélgetés közepébe vágtak volna Katherine-nel.
- Halhatatlanként én azért ezt nem jelenteném ki ilyen könnyen - szólt, és helyet foglalt a lány mellett a parton. Egy kis ideig némán ültek egymás mellett. Matthew figyelte, hogyan tükröződtek a halvány fények a falu határából és a kissé felhős égboltról a tó vizén. Aztán Kath megtörte a csendet egy vámpíros poénnal, amely magában foglalt egy esetleges vacsorameghívást is. Azt a meghívást, amit Kinsey még a legutóbbi bagolyköves találkozásukkor kapott a lánytól. A viselkedéselemző arcán rövid mosoly futott át, amely Anglia említésére el is tűnt.
- Lehet, hogy ez most sokkolni fog, de onnan származom - válaszolta szokásos szarkazmusával. - És nem te vagy az egyetlen, aki néha hazatérhet a szülővárosába. Bár szerintem neked érdekesebb sztorid van hozzá, mint nekem.
Sokatmondóan megemelte az egyik szemöldökét. Nem állt szándékában faggatózásba kezdeni, de ezzel tudtára adta a másiknak, hogy ha lett volna mesélnivalója, akkor ő voltaképpen ráért meghallgatni. Lassan úgyis szokásává vált alvás helyett éjszakánként beszélgetni egy jót a vámpírismerőseivel. Kinsey beszívta az éjszakai, hűvös levegőt, és változtatott kicsit az ülőhelyzetén. Egyre biztosabb lett benne, hogy egy ilyen hétköznap estén úgysem lett volna semmi jobb dolga otthon, mint itt, a tóparton a régen látott ismerőse (?) mellett.

A vámpírlány mellett üldögélve bámulta a vízfelszínt. Ez a helyzet talán másokra nem hatott volna olyan megnyugtatóan, mint Kinsey-re, de jelenleg ő igazán nem érezte úgy, hogy aggódnia kellett volna a biztonsága miatt. Egy félmosollyal fogadta Kath szarkasztikus visszavágóját, majd tűnődve hallgatta további szavait. Eléggé morbid dolgokról beszélt a lány, azonban megfogalmazásából fakadóan Matthew gondolatai kissé elkalandoztak a végére. Szóval néhány vidám perc egy olyan tiszttel, aki állítólag nem csak kérdezősködni akart (és akin valószínűleg egyenruha is volt)... Nem. Nem, most Katherine szomorú sorsáról volt szó.
- Nem látszik rajtad, hogy ez olyan mélységesen megviselt volna - felelt végül Kinsey. Ez a megszólalása olyan közel állt egy dicsérethez, amilyen közel csak lehetett, kettejük kapcsolatát figyelembe véve. Aztán visszaterelődött a szó az ő látogatására Londonba, és Kath kérdésére végül Matthew is beadta a derekát.
- Azért rá lehet venni egy-egy hosszabb látogatásra, ha azt mondják, anyám haldoklik - válaszolta egy, a lányéhoz hasonló vállvonással. Belegondolva mondjuk nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy mindketten ilyen könnyedén beszéltek az esetlegesen traumatikus angliai élményeikről.
- Úgy látszik, mindketten nagyon jó okokból járunk haza - jegyezte meg somolyogva. - Te most visszajöttél a Bagolykőre tanulni?
Nyilvánvaló volt, hogy a vámpír nem az ő két szép szeméért tért vissza Bogolyfalvára. Bár azt a viselkedéselemző nem zárhatta ki, hogy akadt a környéken más olyan személy, akiért szívesen lecserélte a lány a brit tájakat a kis tavacskára.