Keiko

Amanda kétségbeesetten szaladgált a szobában, mivel nem találta a fülbevalóját, ami tegnap a fülében volt. Biztosan elveszett, ugyanis csak a fél pár van meg belőle, és nincsenek olyan emberek, akik külön helyen tartják egy pár fülbevaló feleit.  ~De hát akkor hol lehet?~ kérdezi magától tanácstalanul, de fáradhatatlanul keres, kutat, túr fel, szóval mondani sem kell, hogy a szoba sem a legszemetgyönyörködtetőbb állapotában van… Már legalább fél órája keresi, és mindenhol, hangsúlyozom mindenhol megnézte a szobájában, minden egyes négyzetmilliméteren. ~De ha nincs itt, akkor vajon hol van?~ teszi fel magának a logikus kérdést, és rögtön sorra veszi a helyeket, amelyeken a fülbevaló viselése közben megfordult. Egy pillanat nem telik bele, már a folyosón járőrözik, és olyan alapossággal néz be minden szobor mögé, amit még egy sebész is megirigyelne. Sehol semmi. Hol lehet még?
Naná, hogy pont tegnap kellett kimennie a kis tóhoz, hogy ott süttesse a hasát. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak a réten lett volna tegnap, de nem, semmi sem lehet egyszerű! Így ismét ki kell látogatni a kis tavacskához. Amanda ezdett végérvényesen elkenődni. Képtelenség, hogy megtalálná, de mindent meg kell próbálni, mert ha nem, akkor egész életében azon filózna, hogy miért nem tette meg.
Az odavezető utat kétszerannyi időbe tellett megtennie, mint rendesen, ugyanis végig kellett vizsgálnia ezt az utat is. Sokan csodálkozva néztek rá, miért megy behajlított háttal, és miért kotor az út menti fűben. Talán mindenki hülyének nézte, de ez ő most fikarcnyira sem érdekelte. ~ Amikor ideértem, odamentem a tóhoz, ~ idézte fel magában az útvonalat, miközben lement a tóhoz, ~ és utána leültem körülbelül oda ~ saccolta be a helyet, ahol jelenleg egy lány önfeledten, és biztosan nem elveszett fülbevalók miatt szomorúan gitározgatott. Talán nem volt teljesen tiszta minden hang, de Amanda egyáltalán nem abszolút hallásáról volt híres, így nem is igazán érdekelte. ~ Remek, íme még egy ember, aki hülyének nézhet ~ gondolta kedvtelenül, és még mindig a fűszálak között vizslatva elindult a lány felé. Most sem koronázta siker a keresgélést.
 - Öhm, szia. – szólította meg bátortalanul Amanda a lányt, miután felegyenesedett. Biztos volt benne, hogy udvariatlan dolog megszakítani a szám közepén, de ez az ügy nem tűr halasztást. – Először is bocsi, amiért kizökkentettelek a gitározásból, de tegnap valahol errefelé elhagytam a fülbevalómat. Esetleg nem állnál fel egy pillanatra, hogy megnézhessem alattad? – kérdezte Amanda esdekelve. – Utána pedig végigkutatom a környezetedet is, ne haragudj, ha zavarlak. – egy félénk, bocsánatkérő mosolyt küldött a lány felé, hogy megértesse vele, nem akarja idegesíteni, de ő el tud menni máshova gitározni, ő maga viszont nem mehet máshova keresni, mert nem akárhol hagyta el, még ha elég tág is a helyszínek köre.

Keiko

Ki találta ki, a fülbevalókat? És vajon mennyit kaszált vele? És miért nem kasznizták be a „mellékhatások” miatt?
Ha Amanda ismerte volna a fülbevaló feltalálóját, akkor az most biztos nem számíthatna semmi jóra. De legalább valaki (valaki valaki: Amanda) jól megmondaná neki ami biztos nem csak egy lányban fogalmazódott meg az évek folyamán. Hogy inkább maradt volna csöndben, ahelyett, hogy két ugyanolyan apró bigyót alkot, amiket olyan könnyű elveszíteni.
 - Ne haragudj! – ismétli Amanda bűnbánóan az ismeretlen lány arckifejezése láttán. A szemei felnyársalásra készen villannak Amanda arcába, hogy majd kiszúrják a szemét. De most nem fog ezen keseregni, és azért lássuk be: nem akkora tragédia, hogy vége a zenedélutánnak, ezt a gitározgatást akármikor lehet folytatni, de egy fülbevalót a földön akármelyik pillanatban berúghatnak az út menti bokorba, úgyhogy ok nélkül húzza fel magát a primadonna.
Szerencsére mégsem olyan kiállhatatlan, amilyennek az előbb tekintete mutatta, hamar észbe kap, és benyomja a gitárt a helyére, felpattan és segítőkészen álldogál. Ahogy figyeli, amint Amanda hogy kutatja a füvet, ahol az imént még ő zenélgetett, felajánlja segítségét.
 - Tényleg? – Amanda meglepett arccal egyenesedik ki. – Azt mondtad, hogy segítenél? – a vonásai kezdenek átrendeződni hálássá. Ez újabb adag kitartással tölti el, és valljuk be, nem sok kellett, hogy kifogyjon belőle. ~ Nocsak, pedig az előbb még meg akart volna ölni a szemeivel! Micsoda pálfordulás. ~ Pár másodpercig némán fürkészi a lány arcát, hátha csak blöfföl, de meglehetősen őszintének tűnik. Amanda úgy áll, mint aki a nevét is elfelejtette hirtelenjében. Bizony, az ő agyából egy-egy váratlan fordulat mindent ki tud törölni. Nem kellene azonban sokat kételkedni, még a végén megsértődik a művésznő, és nem segít. ~Pedig arra nagy szükség lenne.~
 - Na jó, hát akkor ilyen picike, szóval nem lógós fülbevaló, fémszínű, és egy lovacskát ábrázol. – félig becsukott szemmel mutatóujja és hüvelykujja közötti egy centiméteres távolságot mutat a lánynak. – Kábé ekkora. – hadarja el, majd ismét lebukik a fűtengerbe.
 - Tudod, nagyon szeretem ezt a fülbevalót, nagyon szomorú lennék, ha tényleg nem lenne meg. – dünnyögi a füveknek halkan.