Amira

 Néha igencsak fura dolgok történnek, nem a világban, hanem velem. Fura, és megmagyarázhatatlan. Ködös, kérdésekkel teli emlékek, amik.. nekem igencsak ismeretlenek, és idegenek. Egy ideje kattog rajta az agyam, ha épp ott kötök ki, hogy ezeket elemezgessem, de szerencsére, eddig nagyon jól sikerült lefoglalni a gondolataimat mással, nem sokszor törtek rám a képek, így, nem is idegeskedtem halálra magam. Lehet, hogy kicsivel komolyabban kellene vennem a dolgot, de nem ment, és nem is akarom. Egy ideje odabent nem működnek jól a dolgok, katyvasz és káosz uralkodik, amin változtatni nem akarok. Marad ez a felállás, az óvatosság, és a gondolatmenetek kuszasága, egyszer biztos elmúlik mind, és arra ébredek, hogy minden olyan, mint régen.
Ennek örömére egy nagy bögre kávé, és egy hasonlóan nagy adag reggeli mellett kiagyaltam, hogy ma séta nap van, hogy amíg még nem havazik, és nem táncolnak odakint a pingvinek a jegesmedvékkel, ki kell merészkedni. A rövidnadrág persze már tabu, ahogy a trikó is, előkerült a szekrényből a kopott, térdénél szakadt farmer, egy egyszerű zöld póló, és egy szürke pulóver. Ezeket húztam magamra evés után, pakoltam a zsebembe a pálcám, és némi cukrot, ha nagyon unnám a babérokat, és megindultam kifelé. A tömeg még nem jelentkezett, nyilván még csak most törlik ki a csipát a szemükből, amivel semmi gond, hisz én sem szeretek korán felkelve kukorékolni. Egy kisebb ásítással léptem ki a bejárati ajtón, tekintettem körbe az őszies tájon, és megindultam egyenest a birtok vége felé, a faluba vezető út felé. Nem volt konkrét tervem, csak pár, kósza ötletféleségem, amik, úgy-ahogy, de megfelelő volt ahhoz, hogy elmenjenek valaminek. Lassan elértem a Tisztásig, ami pont nem volt tervben, de pont megfelelt az amúgy nem válogatós fejemnek. Újabb ásítással léptem a tisztás gyepére,elmélázva tekintettem körbe, amikor ismerős hajkorona villant meg az egyik, tőlem nem messzire eső padon. Szusszanva egy aprót, mindenféle elfutással, bujdosással mentes gondolattal indultam meg felé, miután kellően hezitáltam, és csendben, minden szó nélkül leültem mellé, mintha csak engem várt volna.
- Most egész kellemes az idő - nyögtem be pár pillanat múlva az amúgy teljesen ide nem illő kezdésemet, megtörve a csendet, jelezve, hogy nem vitte el a cica a nyelvem, és hajlandó vagyok vele szóba elegyedni. Mert hát, mi okom is lehetne a nemre? Arra sosincs.