A falu határa után kell még sétálni egy keveset, hogy az ember elérjen ide, de határozottan megéri. Mindenütt fák találhatók a tó közelében, festői sétálóhellyé változtatva a környéket. A parkban elszórva padok találhatóak, amelyek télen is melegek és hívogatóak a rájuk szórt bűbájoknak köszönhetően. A kellemes környezet tökéletesen alkalmas, ha olvasni, pihenni vagy beszélgetni szeretne az ember. A tavacska körülbelül olyan negyven perces sétával körbeérhető, attól függően, az adott ember sétatempója mennyire kényelmes. Éjjel apró fénypontok segítik a tájékozódást az erre járóknak igazán romantikussá változtatva a környezetet. A víz hirtelen mélyül, de bizonyos helyeken alkalmas a strandolásra, itt gyakran látni a nyáron pancsoló diákokat is.

Gyerekként mindig azt tanítják, hogy a sírás nem old meg semmit. Node az is igaz a sírásról, ha egyszer elkezded, nagyon nehéz abbahagyni. Különösen igaz ez a könyvét gyászoló kis Alex-re. Tetszik tudni az imént épp nekiütköztek, de ez őt jelen pillanatban fikarcnyit sem érdekelte. Sem a sár az orra hegyén, sem a most már eléggé fájó térdével, vagy a kissé fűfoltos felsőjével. Még azzal a lánnyal sem (idő közben kiderült, hogy lány az illető) a ki pedig nagyon is törődött vele. A porcelánbőrű kis arcát a karjába temető Alex csak akkor riadt föl (de akkor nagyon) amikor letarolója megsimogatta a karját és vizsgálni kezdte. Hősünknél egyből visszakapcsolt a személyes tér ("aura", ha úgy tetszik) és egyből az ellenkező irányba mászott, lesöpörve magáról a nem kívánt karokat, majd mikor a hátrálás után megtörölte az arcát a könnyektől és a kosztól, látta, hogy a karambol-kreátor egy egész miniatűr kórházat cipelt magával, egy ideig furcsállva és erősen szipogva nézte a gyógyszer pikniket, de rövid idő múlva felpattant, ezt a lépését pedig egy erős felszisszenés követte, lenézett és ekkor látta, hogy igencsak felhorzsolta a térdeit, de mind ez most nem számított. Csak vissza akart menni a kastélyba, a szobájába és a párnáját ölelgetve tanakodni, hogy mi tévő legyen, meg is indult nagy sebbel-lobbal, faképnél hagyva az őt letaroló lányt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=409&post=723124#post723124][b]Alex T. Rainbow - 2018.05.13. 00:38[/b][/url]

Gyerekként mindig azt tanítják, hogy a sírás nem old meg semmit. Node az is igaz a sírásról, ha egyszer elkezded, nagyon nehéz abbahagyni. Különösen igaz ez a könyvét gyászoló kis Alex-re. Tetszik tudni az imént épp nekiütköztek, de ez őt jelen pillanatban fikarcnyit sem érdekelte. Sem a sár az orra hegyén, sem a most már eléggé fájó térdével, vagy a kissé fűfoltos felsőjével. Még azzal a lánnyal sem (idő közben kiderült, hogy lány az illető) a ki pedig nagyon is törődött vele. A porcelánbőrű kis arcát a karjába temető Alex csak akkor riadt föl (de akkor nagyon) amikor letarolója megsimogatta a karját és vizsgálni kezdte. Hősünknél egyből visszakapcsolt a személyes tér ("aura", ha úgy tetszik) és egyből az ellenkező irányba mászott, lesöpörve magáról a nem kívánt karokat, majd mikor a hátrálás után megtörölte az arcát a könnyektől és a kosztól, látta, hogy a karambol-kreátor egy egész miniatűr kórházat cipelt magával, egy ideig furcsállva és erősen szipogva nézte a gyógyszer pikniket, de rövid idő múlva felpattant, ezt a lépését pedig egy erős felszisszenés követte, lenézett és ekkor látta, hogy igencsak felhorzsolta a térdeit, de mind ez most nem számított. Csak vissza akart menni a kastélyba, a szobájába és a párnáját ölelgetve tanakodni, hogy mi tévő legyen, meg is indult nagy sebbel-lobbal, faképnél hagyva az őt letaroló lányt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=409&post=723145#post723145][b]Slivovics Lily - 2018.05.13. 11:45[/b][/url]