Kinsey

Megint kiszabadultam éjszaka. Muszáj volt.
Amikor már mindenki elcsendesedett a Rellonban –volt, aki azért, mert elaludt, mások azért, mert a gyengélkedő felé vonszolták magukat– elindultam a falu felé. Hosszú ideje gondolkoztam már rajta, hogy oda kellene költöznöm. Na, nem mintha gyűlöltem volna a kastélyban élni, egyszerűen csak annyira megszoktam annak idején, amikor a bátyámmal osztozkodtunk a lakáson. Sokkal megnyugtatóbb volt, hogy nem vesznek körül emberek és nem mutogat mindenki a vámpírra. Akkor mehettem haza, amikor csak akartam, és akkor ittam, amikor nekem tetszett.
Nem féltem, hogy esetleg a prefektusok elkapnak. Már régen megtanultam kezelni őket. Halkan suhantam át a folyosókon és szinte észrevétlenül lopakodtam ki az ajtón, hogy azután egyenesen a tavacska felé vegyem az irányt.
Szerettem ilyenkor odakint járkálni. Senki elől sem kellett elrejtőznöm és nem kellett embertömegen keresztülnyomakodnom, hogy elérhessem a célomat. Ezúttal nem véletlenül indultam meg. A „nagyöreg” vámpírral való találkozás ráébresztett, hogy régen láttam Kinseyt. Találkoztunk ugyan egyszer, amikor még Angliában voltunk, de az csak egy futó beszélgetés volt, épp arra elég, hogy mindketten megtudhassuk, a másik még él.
Megfordult a fejemben, hogy bemenjek a boltba, de végül elvetettem az ötletet és miután körbenéztem az összes bolt kirakatát, a tavacska felé indultam. Leültem a partra és egy ideig csak néztem a vizet. Jó érzés volt egyedül lenni. Megnyugtatott és végre időt adtam magamnak, hogy gondolkozhassak.

Kinsey

Megint kiszabadultam éjszaka. Muszáj volt.
Amikor már mindenki elcsendesedett a Rellonban –volt, aki azért, mert elaludt, mások azért, mert a gyengélkedő felé vonszolták magukat– elindultam a falu felé. Hosszú ideje gondolkoztam már rajta, hogy oda kellene költöznöm. Na, nem mintha gyűlöltem volna a kastélyban élni, egyszerűen csak annyira megszoktam annak idején, amikor a bátyámmal osztozkodtunk a lakáson. Sokkal megnyugtatóbb volt, hogy nem vesznek körül emberek és nem mutogat mindenki a vámpírra. Akkor mehettem haza, amikor csak akartam, és akkor ittam, amikor nekem tetszett.
Nem féltem, hogy esetleg a prefektusok elkapnak. Már régen megtanultam kezelni őket. Halkan suhantam át a folyosókon és szinte észrevétlenül lopakodtam ki az ajtón, hogy azután egyenesen a tavacska felé vegyem az irányt.
Szerettem ilyenkor odakint járkálni. Senki elől sem kellett elrejtőznöm és nem kellett embertömegen keresztülnyomakodnom, hogy elérhessem a célomat. Ezúttal nem véletlenül indultam meg. A „nagyöreg” vámpírral való találkozás ráébresztett, hogy régen láttam Kinseyt. Találkoztunk ugyan egyszer, amikor még Angliában voltunk, de az csak egy futó beszélgetés volt, épp arra elég, hogy mindketten megtudhassuk, a másik még él.
Megfordult a fejemben, hogy bemenjek a boltba, de végül elvetettem az ötletet és miután körbenéztem az összes bolt kirakatát, a tavacska felé indultam. Leültem a partra és egy ideig csak néztem a vizet. Jó érzés volt egyedül lenni. Megnyugtatott és végre időt adtam magamnak, hogy gondolkozhassak.

Nem számított ritka eseménynek az, hogy a nyitvatartási időn túl is bent maradt a ketyerekereskedésben. Sőt, ha éppen nem igyekezett haza valami (vagy valaki) miatt, akkor szívesen bevárta Kens-t egy éjszakai beszélgetésre. Esetleg egy néma, egymás mellett üldögélős bütykölésre. Kinsey ugyanúgy élvezte mindkettőt, főleg most, hogy eléggé kitanulta a rúnázás mesterségét ahhoz, hogy végre nagyobb mértékben besegítsen a közös projektjükbe a vámpírral. Meg is egyeztek, hogy másnap este nekiállnak a szerelésnek és rúnázásnak Adam házában. Emiatt aztán Matthew egészen jó hangulatban indult haza a Kins&Kens-ből. Még egy nagyobb kerülőt is bevállalt, hogy futólag megnézze azt a bizonyos házat, ahová másnap el kellett volna találnia. Nem sokan laktak az erdőben, de mivel neki amúgy is kedve szottyant egy éjszakai sétához, nem látott okot arra, hogy ne mérje fel előre a terepet. A kis tavacskához érve aztán egy pillanatra megtorpant. A lány háttal állt neki, de még a sötétben sem esett nehezére felismerni, és Kinsey biztos volt benne, hogy Katherine is érzékelte az ő jelenlétét. A kabátzsebébe dugott kézzel, nyugodtan közeledett a régi ismerőséhez.
- Megérte ezért a mesterséges tóért otthagyni a Temzét? - kérdezte, amint társa hallótávolságába ért. Egy kezén meg tudta volna számolni azokat az embereket, akik kedvéért hajlamos volt változtatni a programján, és az éjszaka közepén is szívesen társalgott velük a kis tavacska partján. Kath ezen emberek közé tartozott, még akkor is, ha Kinsey közülük őt ismerte a legkevésbé. A lány mindig is jó beszélgetőpartnernek bizonyult, és bár vámpírléte talán ellenérvnek számíthatott volna bizonyos esetekben, Matthew még mindig jobban tartott néha tulajdonostársa természetétől, mint az övétől.
- Do you mind? - érdeklődött, amint letelepedett a partra Katherine mellé. A kérdés csak afféle formalitás volt, hiszen időközben már elfoglalta a helyét, de ha erősen negatív választ kapott volna, akkor talán még Kinsey sem állt volna le hadakozni egy fiatal vámpírral. Annyira azért nem ragaszkodott a társasághoz, de ha már annak idején Londonban nem volt elég idejük kitárgyalni, mik történtek velük, most igazán bepótolhatták volna a lemaradásukat.

Kinsey

A gondolataim villámsebesen cikáztak, és ha ember lettem volna, talán fel sem tudom venni a fonalat. Csakhogy nem voltam ember. Ez persze néha nagyon jól jött. Például, amikor megnéztem magamnak Konstantin kis barátnőit. Nem voltam benne biztos, hogy mindenről tudni akartam, amit láttam, de nem ez volt a lényeg.
A lényeg, hogy okosabb legyél, mint mindenki más. Ebben a helyzetben pedig én voltam a legokosabb. Én mindent tudtam róluk, ők semmit rólam. Elvégre, hogy máshogy lehetne a legjobban megismerni a vetélytársnőket?
Összefűztem magam előtt a karjaimat. Nem fáztam, elvégre a testhőmérsékletem lényegesen alacsonyabb volt az átlagénál, egyszerűen csak megnyugtató volt egy rövidke időre ennyire emberinek tűnni. Így is elég sokan rám sütötték a szociopata és/vagy pszichopata bélyeget az elmúlt évek során, hát itt volt az ideje, hogy cseppet normálisnak tűnjek.
Hallottam a szívverését és a lélegzetvételeit.
Már azelőtt hallottam, hogy a léptei feltűntek volna, majd mikor megszólalt felemeltem kissé a fejemet, de nem fordultam azonnal felé. Végigpillantottam a tavon és felsóhajtottam.
-Egyszer minden véget ér, nem igaz? –mosolyodtam el halványan.
Igaza volt, nem szívesen cseréltem fel Londont ezzel a hellyel, de annyi mindent elkövettem az elmúlt egy évben, hogy éppen itt volt az ideje továbbállni. Valójában megpróbáltam én elvegyülni… egy ideig. Utána megfordult a fejemben a névváltoztatás, és hogy visszafestem a hajam vörösre vagy szőkére. Szóval inkább visszajöttem.
Intettem, hogy nyugodtan üljön csak le mellém. Jól esett angol szavakat hallani. Ez az egy év eléggé megtépázta a magyar nyelvismereteimet és nagyon is hozzászoktam az angolhoz.
-Gondoltam rá, hogy elhívlak egy vacsorára, de sajnos nem egyezne az ízlésünk. –villantottam meg végre felé pillantva egy féloldalas mosolyt. –Mit kerestél Angliában?
Régen láttam már Kinseyt, mivel a legutóbbi kis találkánk nem számít valódi beszélgetésnek. Nem ismertem igazán, nem annyira, amennyire szerettem volna, elvégre igazán érdekes partner volt. Kíváncsivá tett már az első alkalommal, amikor összefutottam vele. Volt benne valami különleges, amit szinte senki másban nem fedeztem fel, mióta a kastélyba jöttem és nem mellesleg, most épp arra volt szükségem, hogy elterelje valaki a figyelmemet.

Régi ismerőse sokkal hamarabb érzékelte a jelenlétét, mint hogy Kinsey megszólalt volna, és ezzel a viselkedéselemző tisztában is volt. Éppen ezért nem érezte szükségét a köszönésnek. Igazából nem is emlékezett olyan alkalomra, amikor ne egyből a beszélgetés közepébe vágtak volna Katherine-nel.
- Halhatatlanként én azért ezt nem jelenteném ki ilyen könnyen - szólt, és helyet foglalt a lány mellett a parton. Egy kis ideig némán ültek egymás mellett. Matthew figyelte, hogyan tükröződtek a halvány fények a falu határából és a kissé felhős égboltról a tó vizén. Aztán Kath megtörte a csendet egy vámpíros poénnal, amely magában foglalt egy esetleges vacsorameghívást is. Azt a meghívást, amit Kinsey még a legutóbbi bagolyköves találkozásukkor kapott a lánytól. A viselkedéselemző arcán rövid mosoly futott át, amely Anglia említésére el is tűnt.
- Lehet, hogy ez most sokkolni fog, de onnan származom - válaszolta szokásos szarkazmusával. - És nem te vagy az egyetlen, aki néha hazatérhet a szülővárosába. Bár szerintem neked érdekesebb sztorid van hozzá, mint nekem.
Sokatmondóan megemelte az egyik szemöldökét. Nem állt szándékában faggatózásba kezdeni, de ezzel tudtára adta a másiknak, hogy ha lett volna mesélnivalója, akkor ő voltaképpen ráért meghallgatni. Lassan úgyis szokásává vált alvás helyett éjszakánként beszélgetni egy jót a vámpírismerőseivel. Kinsey beszívta az éjszakai, hűvös levegőt, és változtatott kicsit az ülőhelyzetén. Egyre biztosabb lett benne, hogy egy ilyen hétköznap estén úgysem lett volna semmi jobb dolga otthon, mint itt, a tóparton a régen látott ismerőse (?) mellett.

Megnyugtató volt tudni, hogy sokkal hamarabb kiszúrnám, ha valaki le akarná csapolni a véremet, mint hogy az illető csak eljutna arra a gondolatra, hogy esetleg ez nem biztonságos. Mégiscsak vannak a vámpírságnak előnyei, nem igaz? Bár, ha a tényekre akarunk szorítkozni, akkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a vércsapolásnak az oka éppen a vámpír mivoltom lenne.
Halványan elmosolyodtam Kinsey kijelentésével és igazat kellett adnom neki. Az én állapotomban igazán felelőtlen olyan kijelentéseket tennem, miszerint mindennek véget kell érnie. Elbámultam a tavacska irányába és hagytam, hogy egy pillanatra átjárjanak az érzések. Megnyugtató volt, hogy nem kell egyedül lennem, és hogy ismételten itthon vagyok. Már ha ezt a helyet tényleg nevezhetem otthonomnak. Ha jobban belegondolok, itt több fájdalommal és szenvedéssel volt dolgom, mint eddig bárhol, ez pedig igen nagy szó, tekintetbe véve, hogy Angliában konkrétan megkínoztak.
-Pedig kezdtem azt hinni, hogy csak nekem osztottak beszállókártyát. –feleltem hasonló stílusban, majd felsóhajtottam, jelezvén, hogy megadom magamat. –Érdekesebb? Valójában éppen valakit el kellett tennem láb alól. Egy vámpírt, csak éppen a minisztérium valahogyan a nyomomra bukkant és eltölthettem néhány vidám percet egy tiszttel, aki nem csak kérdéseket akart feltenni nekem.
Nem tudom, miért is öntöttem ki hirtelen így a szívemet Kinseynek. Komolyan úgy éreztem, hogy kezdek teljesen megkattanni, elvégre egy vámpír mikor meséli el egy embernek, hogy a csodálatos hazájában nem családlátogatás céljából járt, mindössze megmutatta egy vámpírnak közelebbről, hogy mire képes a karó, és hogy egy bizonyos művelet után már igencsak nehéz ismét összeszednie magát.
-Szóval, komolyan csak látogatóba mentél haza? –vontam fel a szemöldökömet. –Valahogy nem nézném ki belőled azt a látogatós típust… -megrántottam a vállamat és csendbe burkolóztam, hagyván, hogy beszéljen, ha ő is akarja.

A vámpírlány mellett üldögélve bámulta a vízfelszínt. Ez a helyzet talán másokra nem hatott volna olyan megnyugtatóan, mint Kinsey-re, de jelenleg ő igazán nem érezte úgy, hogy aggódnia kellett volna a biztonsága miatt. Egy félmosollyal fogadta Kath szarkasztikus visszavágóját, majd tűnődve hallgatta további szavait. Eléggé morbid dolgokról beszélt a lány, azonban megfogalmazásából fakadóan Matthew gondolatai kissé elkalandoztak a végére. Szóval néhány vidám perc egy olyan tiszttel, aki állítólag nem csak kérdezősködni akart (és akin valószínűleg egyenruha is volt)... Nem. Nem, most Katherine szomorú sorsáról volt szó.
- Nem látszik rajtad, hogy ez olyan mélységesen megviselt volna - felelt végül Kinsey. Ez a megszólalása olyan közel állt egy dicsérethez, amilyen közel csak lehetett, kettejük kapcsolatát figyelembe véve. Aztán visszaterelődött a szó az ő látogatására Londonba, és Kath kérdésére végül Matthew is beadta a derekát.
- Azért rá lehet venni egy-egy hosszabb látogatásra, ha azt mondják, anyám haldoklik - válaszolta egy, a lányéhoz hasonló vállvonással. Belegondolva mondjuk nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy mindketten ilyen könnyedén beszéltek az esetlegesen traumatikus angliai élményeikről.
- Úgy látszik, mindketten nagyon jó okokból járunk haza - jegyezte meg somolyogva. - Te most visszajöttél a Bagolykőre tanulni?
Nyilvánvaló volt, hogy a vámpír nem az ő két szép szeméért tért vissza Bogolyfalvára. Bár azt a viselkedéselemző nem zárhatta ki, hogy akadt a környéken más olyan személy, akiért szívesen lecserélte a lány a brit tájakat a kis tavacskára.