Adam Kensington
Outfit



Most már nagyon eeelegeeem van mindenből. De még mennyire. Magányra vágyom, egyedül akarok lenni, hogy ki tudjam fújni a fáradt gőzt, tudjak nyugodtan gondolkodni, és ismét feltöltődni, hogy új erővel kezdhessek folytathassam a megszokott, néha kicsit zűrös életem. Valami nyugis hely kéne, és így estefelé a szabadban fogok leginkább nyugis helyet találni. Néhány órája már lement a nap, és lassan itt van a takarodó is, de engem most ez izgat a legkevésbé. Felkapok az éjjeliszekrényemről néhány lapot, és két darab szénceruzát, meg persze a rajztáblám, amiket nemes egyszerűséggel bedobok a táskámba, és halkan kiosonok a Levita toronyból, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Fogalmam sincs, hova akarok menni, csak azt tudom, hogy kell a friss levegő. Tekintetemmel végig a földet fixírozom, nem is nézek fel, csak megyek valamerre. Gyors, apró lépteimmel hamar hátrahagyom a kastély kapuját is, s az erdő felé veszem az irányt... Végül a Kis tavacskánál lyukadok ki, bár nem tudom hogyan, és miért pont ide, de ha már itt vagyok, és nincs itt senki más, itt maradok. Tökéletes... Leülök az egyik padra, mindkét lábam felhúzom, aztán csak nézem a víztükröt, ahogy megtörik rajta a Hold fénye. Néhány percig csendben bámulom a tavat, majd előkapom táskámból a lapokat, és a szénceruzát, s rajzolni kezdek. Előtte persze még a pálcám segítségével egy kis fényt varázsolok magamnak, hogy lássák is valamit. Szeretek szénnel dolgozni, szintre mindig azzal rajzolok. Most a tó lágyan fodrozódó felszínét örökítem meg, rajta egy pici, törékeny, táncoló tündérlánnyal. Gyors mozdulatokkal viszem fel a szént a lapra, és még egy kicsit remeg is a kezem, de nem attól, hogy fázom, csak egy kicsit ideges vagyok. Ennek eredménye pedig az, hogy eltörik a ceruza, s egy szép csíkot hagy maga után a papíron.
- Ne... Ne ne ne ne...! Csak ezt ne.... - Már csak ez hiányzott... És még radírt sem hoztam, pedig azzal többé-kevésbé el tudnám tüntetni a csíkot. De mivel nincs most itt radír, az ujjammal próbálok javítani a hibámon, közben pedig anyanyelvemen igen szép szavakat motyogok magam elé, a pálcámról meg szinte teljesen elfeledkezem, az kiesik a kezemből, halk puffanással érkezik a földre.

Adam Kensington
Outfit



Most már nagyon eeelegeeem van mindenből. De még mennyire. Magányra vágyom, egyedül akarok lenni, hogy ki tudjam fújni a fáradt gőzt, tudjak nyugodtan gondolkodni, és ismét feltöltődni, hogy új erővel kezdhessek folytathassam a megszokott, néha kicsit zűrös életem. Valami nyugis hely kéne, és így estefelé a szabadban fogok leginkább nyugis helyet találni. Néhány órája már lement a nap, és lassan itt van a takarodó is, de engem most ez izgat a legkevésbé. Felkapok az éjjeliszekrényemről néhány lapot, és két darab szénceruzát, meg persze a rajztáblám, amiket nemes egyszerűséggel bedobok a táskámba, és halkan kiosonok a Levita toronyból, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Fogalmam sincs, hova akarok menni, csak azt tudom, hogy kell a friss levegő. Tekintetemmel végig a földet fixírozom, nem is nézek fel, csak megyek valamerre. Gyors, apró lépteimmel hamar hátrahagyom a kastély kapuját is, s az erdő felé veszem az irányt... Végül a Kis tavacskánál lyukadok ki, bár nem tudom hogyan, és miért pont ide, de ha már itt vagyok, és nincs itt senki más, itt maradok. Tökéletes... Leülök az egyik padra, mindkét lábam felhúzom, aztán csak nézem a víztükröt, ahogy megtörik rajta a Hold fénye. Néhány percig csendben bámulom a tavat, majd előkapom táskámból a lapokat, és a szénceruzát, s rajzolni kezdek. Előtte persze még a pálcám segítségével egy kis fényt varázsolok magamnak, hogy lássák is valamit. Szeretek szénnel dolgozni, szintre mindig azzal rajzolok. Most a tó lágyan fodrozódó felszínét örökítem meg, rajta egy pici, törékeny, táncoló tündérlánnyal. Gyors mozdulatokkal viszem fel a szént a lapra, és még egy kicsit remeg is a kezem, de nem attól, hogy fázom, csak egy kicsit ideges vagyok. Ennek eredménye pedig az, hogy eltörik a ceruza, s egy szép csíkot hagy maga után a papíron.
- Ne... Ne ne ne ne...! Csak ezt ne.... - Már csak ez hiányzott... És még radírt sem hoztam, pedig azzal többé-kevésbé el tudnám tüntetni a csíkot. De mivel nincs most itt radír, az ujjammal próbálok javítani a hibámon, közben pedig anyanyelvemen igen szép szavakat motyogok magam elé, a pálcámról meg szinte teljesen elfeledkezem, az kiesik a kezemből, halk puffanással érkezik a földre.

###

Adam Kensington


Elegem van mindenből... De tényleg szó szerint mindenből. A tanulásból, a kviddicsből, az emberekből, és legfőképp az apámból. Csak egy nyugodt, békés helyre vágyom, ahol ki tudom pihenni magam, esetleg kitombolni, hogy eltávozzon belőlem ez a sok stressz. Például egy lakatlan sziget tökéletes lenne. Egy sziget, ahol csak én vagyok, a végeláthatatlan tengerrel körülvéve, hófehér homokkal a parton, és pálmafákkal. Ahh... Tökéletes lenne. Ja igen, és egy maki is kéne oda, mert az olyan kis cuki...
De most be kell érnem a tavacskával, ami azért nem semmi, tekintve, hogy nincs itt senki. Miért is lenne? Este van, ilyenkor a többség nem merészkedik ki, túlságosan félnek, hogy lebuknak, és büntetést kapnak. De persze vannak kivételek, én viszont ma még ilyennek nem találkoztam, bár az igazat megvallva nem is akarok. Elkezdek rajzolni, hátha attól kicsit lenyugodnak a gondolataim, mert ha lerajzolhatom, megörökíthetem mindazt a zűrt, ami a fejemben tombol általában kicsit nyugodtabban tudok gondolkodni. De ez most nem igazán akar összejönni, a tetejében még kettétörik a szénceruza, s ahogy esik le egy szép kis csíkot hagy maga után, és nincs nálam radír, így az ujjammal próbálom helyrehozni a kárt. Annyira belefeledkezem, hogy fel sem tűnik, időközben kiesett a kezemből a pálcám, és társaságom is akadt. Csak akkor eszmélek rá minderre, mikor valaki az orrom elé dugja a tölgyfa botot. Kicsit összerezzenek az ijedtségtől, de épp csak alig észrevehetően, majd felnézek a társaságomra.
- Hogy... Mi? - homlokomat ráncolva, kissé értetlenül nézek a férfira. Fiú...? Ja hogy az... Az milyen rég is volt, szinte már teljesen elfelejtettem, hogy voltam fiú is... Ezek az emlékkel együtt felszínre bukkan a férfival való találkozás emléke is.
- Ja hogy... Izé... Sajnálom az akkori viselkedésem... Kicsit hülyén viselkedtem, pedig én nem olyan vagyok... Vagyis izé... Szóval sajnálom... - Emlékszem, akkor kicsit hülye voltam, és.. szóval na... Nem szépítem, nagyon hülye voltam.

Adam



Idegességem szinte kézzel tapintható, úgy látszik, minden negatív érzelem, stressz, amit az elmúlt hetekben próbáltam elfolytani, jó mélyre elásni, most akar felszínre törni, kitörni belőlem. Pedig én úgy gondoltam, hogy a veszekedéseimmel az apámmal az a stressz eltűnik belőlem, de nem. Épp ellenkezőleg, és ez nagyon idegesít. Miért kell nekünk mindig ezt csinálnunk? És miért nem tudunk úgy viselkedni egymással, mintha tényleg apa és lánya lennénk. Persze minden családban vannak viták, de koránt sem annyi, mint nálunk. Nem bírjuk ki egyetlen találkozásunkat sem vita nélkül, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Ő olyan... Olyan önimádő, önfejű, és makacs, pont... Szóval pont mint én. Azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok önimádó. De Ő...Szörnyű.
A felgyülemlett stresszt éjszakai sétával, egy kis friss levegővel, és egy csipetnyi kreatívkodással vezetem le. Társaságra nem vágyom, de miért is ne, pont akkor jönnek, mikor az ember nem akarja. Én meg vagyok olyan nagylelkű - igazából csak gyáva szerintem - hogy nem küldöm őket el azon nyomban. A férfi azonnal egy olyan emléket ébreszt fel bennem, amitől kicsit kínosan éreznem magam. Tény és való, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Azonban a vámpíron jelét sem látom, hogy hülyének nézne, vagy bármi ilyen, mintha az a dolog a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna. Na mindegy is.
Tudom, hogy nincs rajtam egyéb, csak egy jó vastag pulcsi, ezért nagy az esélye, hogy megfázom, de ez most egyáltalán nem érdekel. Egy kis meghűlés kit érdekel? Nem halok bele.
- Nem... Nem fázom... Talán csak egy picit - válaszolok neki, s közben hátradőlök, bal karomat pedig a másikkal megdörzsölöm. Törökülésbe helyezkedem a padon, rajzom pedig az ölembe helyezem, így már Adam is jobban láthatja, jobban szemügyre veheti, ha akarja.
- Nem szeretne leülni? Van még hely a padon, és kényelmesebb, mintha ott állna - És a nyakam se fog megfájdulni. Teszem hozzá magamban, majd egy halovány félmosolyt is próbálok az arcomra varázsolni több, kevesebb sikerrel.

Adam Kensington
//Bocsi, hogy ennyire megvárattalak >_<//



Mit nekem egy kis megfázás? Nem különösebben izgat, ha néhány nap az ágyat kell nyomnom, mert lebetegedek. Bár ahogy magamat ismerem, még betegen sem egész nap az ágyban gubbasztanék. Sőt, talán még az órákra is bejárnék... Talán... Szóval nem igazán izgat, hogy lebetegszem-e vagy sem, jelenleg nem fázom, és csak ez számít. Innentől a téma le van zárva részemről. És ahogy látom a vámpír sem foglalkozik tovább a témával.
Nem akar zavarni... És nem is zavar. Persze, tényleg azért jöttem ki ide, mert egyedül akartam lenni, sokszor van ilyen mostanában, de időről időre rá kell jönnöm, hogy ez nem jó... A magány semmire, semmikor nem jó megoldás, attól általában nem lesz jobb, ha egyedül van az ember. Néha persze pont az segít, de van, amikor az a legjobb, ha kibeszélhetsz magadból mindent, és van aki meg is hallgat. Talán most pont ennek jött el az ideje.
- Nem zavar. Maradjon nyugodtan - arcomra egy halvány mosoly ül ki, miután kiszalad a számon ez a két mondat. közben végig a vámpírra nézek.
- Öhm... Kérdezhetek valamit? Lehet, hogy hülye kérdés lesz, mert Maga valószínűleg már régóta él. De... Emlékszik még a családjára? - Kíváncsi tekintettel fürkészem a férfi arcát, hangomban csak a kíváncsiság érződik. Tényleg érdekel, bár pontosan nem tudom miért, csak tudni szeretném. Az a fránya kíváncsiság...