Kilt.




* Hűvöskés tavaszi délután van, a levegő kellemes, a virágok nyílásra készülnek, a fák apró pici leveleiket hajtják ki. Eris mégis állig bebugyolálva, fekete találját magára öltve halad a faluban egy könyvvel a kezében, arcába húzva a csuklyáját, aki ismeri, már messziről felismerheti a járásáról és az öltözködéséről. Semmi kedve se ismerős, se ismeretlen arcokkal összefutni itt, most ugyanis olvasni akar és egyedül, úgyhogy jobban teszi mindenki, ha meszire elkerüli. Gondolatai most leginkább a legújabb balhéjukon jár Ombozival, úgyhogy nem is figyel nagyon arra, hogy merre megy. Talán betér a Kísértetházba, bár a legutóbbi pókos akció óta nem szívesen merészkedne be oda. Amikor a nyugati szárnyi termeken agyal, akkor veszi észre, hogy már a falu szélénél jár, és szokatlanul bezöldült itt a táj. Egy pillanatra megáll, csak szemei járnak ide-oda, hogy feltérképezze, merre is lehet. Giccses környezet, amott egy kis tó kövekkel kirakva, két pad... talán erről a helyről beszéltek a felsőbb évesek, hogy milyen kis romantikus. Grimaszolni kezd, és kinyújtja a nyelvét. Az a baj ezzel a hellyel, hogy most lehet, hogy üres, de nemsokára biztos megtelik kézen fogva járkáló párocskákkal, úgyhogy le kellene hamarabb lépnie, vagy esetleg megzavarnák. A bokrok túl kicsik ahhoz, hogy berejtőzzön alájuk, úgyhogy maradnak a most üres padok. Óvatosan elindul az egyik felé, gyanakodó teintettel pislog körbe, hogy még véletlenül se lásson itt senkit, mikor pedig megnyugszik a hely ürességétől, elégedetten ül le. Így mondjuk jobban szemügyre veheti ezt a túl színes helyet. *
~ Jobb, mint a semmi. ~
* Gondolja, aztán végül kinyitja a Stephen King könyvét a legelső oldalon és belekezd az olvasásába. *

Kilt.




* Hűvöskés tavaszi délután van, a levegő kellemes, a virágok nyílásra készülnek, a fák apró pici leveleiket hajtják ki. Eris mégis állig bebugyolálva, fekete találját magára öltve halad a faluban egy könyvvel a kezében, arcába húzva a csuklyáját, aki ismeri, már messziről felismerheti a járásáról és az öltözködéséről. Semmi kedve se ismerős, se ismeretlen arcokkal összefutni itt, most ugyanis olvasni akar és egyedül, úgyhogy jobban teszi mindenki, ha meszire elkerüli. Gondolatai most leginkább a legújabb balhéjukon jár Ombozival, úgyhogy nem is figyel nagyon arra, hogy merre megy. Talán betér a Kísértetházba, bár a legutóbbi pókos akció óta nem szívesen merészkedne be oda. Amikor a nyugati szárnyi termeken agyal, akkor veszi észre, hogy már a falu szélénél jár, és szokatlanul bezöldült itt a táj. Egy pillanatra megáll, csak szemei járnak ide-oda, hogy feltérképezze, merre is lehet. Giccses környezet, amott egy kis tó kövekkel kirakva, két pad... talán erről a helyről beszéltek a felsőbb évesek, hogy milyen kis romantikus. Grimaszolni kezd, és kinyújtja a nyelvét. Az a baj ezzel a hellyel, hogy most lehet, hogy üres, de nemsokára biztos megtelik kézen fogva járkáló párocskákkal, úgyhogy le kellene hamarabb lépnie, vagy esetleg megzavarnák. A bokrok túl kicsik ahhoz, hogy berejtőzzön alájuk, úgyhogy maradnak a most üres padok. Óvatosan elindul az egyik felé, gyanakodó teintettel pislog körbe, hogy még véletlenül se lásson itt senkit, mikor pedig megnyugszik a hely ürességétől, elégedetten ül le. Így mondjuk jobban szemügyre veheti ezt a túl színes helyet. *
~ Jobb, mint a semmi. ~
* Gondolja, aztán végül kinyitja a Stephen King könyvét a legelső oldalon és belekezd az olvasásába. *

Eris.

talárhoz melegnek véltem az időt, így egy póló és egy farmer kollekciót vettem fel. Gondoltam lesétálok megnézem milyen a tó partja. Szépen gondozott résznek láttam, a fákon és a bokrokon madarak csiripeltek. Haladok a tóhoz, megnézném, hogy milyen a víz. Bandukolok, gondolatomban a természet szépségének adózok. Nem is veszem észre, de megbotlok az egyik fa, földből kicsit kiálló gyökerében. Elterülök, majd hirtelen felállok, körbenézek, ki látta. Senki nincs itt, kivéve egy fekete taláros személyt, amint valamit olvas. Leporolom magam, elindulok. Megint elgondolkodok és most a pad szélébe verem be a lábam, a fájdalomtól könny szökik a szemembe és a földre rogyok, kis híján lesodorva a padról az ismeretlent. Pechemre így is jócskán meglöktem. Ilyen a formám, a természet szépsége szinte mindig elveszi az eszem és sajnos emiatt nem egyszer galibába kerültem. Feltápászkodok, majd hozzá fordulok.

 Elnézését kérem, amiért meglöktem. Nem vettem észre a padot, a tó vizét néztem, így magát is meglöktem. Remélem nem haragszik. Kilt Zoltán vagyok, ide járok iskolába, a Levita házba.

Hirtelen ráeszmélek, hogy valami rossz fog még ebből kisülni, de nem tudok neki hátat fordítani, legalábbis addig nem, amíg valami reakciót nem csikartam ki "áldozatomból". Kicsit remegve az izgalomtól és ilyen stresszhelyzetben pár csepp izzadságcsepp gördül le homlokomon.

Kilt.


* A könyve lapjai szépen fogynak, szinte falja az oldalakat, bár annyira ez a kötet nem izgalmas még így az elején. Sokszor ez van, de jobb túl lenni a nyögvenyelős részeken, hogy az ember mihamarabb odajusson a lényeghez. Ahhoz a ponthoz, ami a könyv hátulján is említve van. Valahol, az ötvenedik oldal környékén kezd beindulni a sztori, említést tesznek egy kísértet járta házról, utalnak arra, hogy odabent öngyilkosság is történt, és, hogy a főszereplő mindezt látta is. Eris egy kicsit elmélázik azon, hogy itt, a faluban is van egy elhagyatott ház... talán ott is történt egy hasonló eset? Legközelebb meg fogja nézni a könyvtárban, hátha van arról a helyről valamilyen feljegyzés. Ajkai néha megmozdulnak, szavakat formálnak, így csak akkor lehet látni, amikor nagyon komolyan tanul, most mégis, leginkább csak azért viselkedik így, mert leköti ez a regény. A nagy izgalom közepette észre sem veszi, hogy egy alak felé közelít, no meg, hogy párszor elbukik szinte a saját lábában. Csak akkor tűnik fel az ismeretlen, amikor majdnemhogy az ölében landol a másik, ekkor riadtan, vicsorogva pillant fel a sötét szemű lány. Az illető elnézést kér, mentegetőzik, és még be is mutatkozik. *
- És ez ki a fenét érdekel? * Morog vissza Kiltre a lány, bár ahogy végigpillant rajta, a bénázásából inkább Navinésnek gondolná. Megint megzavarták az olvasásban, mindig ez van. Milyen jól sejtette, szinte megérezte, hogy alighogy idejön, máris a nyakában lesz valaki. *
- Húzz el innen. Takarod a fényt. * Gúnyolódik és egy picit felmutatja a könyvét, hogy értse a fiú, mire gondol. Nem, nem akar most senkivel beszélni. Mi a fenéért kellett neki kijönnie ma a friss levegőre? Miért nem tudott odalent maradni a pincében? *

Eris.

Hallom amint dörmögi a szavakat. Igaza van. Kit érdekel, jogos. Én bénázok. Tényleg el kellett volna mennem. Csodás, ismét magamra haragítottam valakit. Mindig ez van. Takarom még a fényt is. Összehúzva magam, elindulok, mert ha még egy fél percig maradok is, lehet, hogy még rosszabbra fordul a helyzet. Elindulok hát a tó partja felé, kínosan ügyelve, hogy ne csapjak zajt, meg lehetőleg ne essek hasra.
Odaérvén a tóhoz, leülök a partra és egy bottal, mely mellettem hevert a földön, elkezdem halkan piszkálni a tavat. Ahogy a víz tükörsima felülete fodrozódik, azt látom, hogy a táj tükörképe remeg. Pont úgy, olyan mint a lelkem, az imént történt affér miatt. Néha hátra sandítok, figyelvén a lányt. Felismertem a hangjából, hogy lány volt. Remek, ha ezt megtudják, hogy kis híján egy lányra estem, még ha véletlen is volt, ebből akkora patália lesz. Azt fogják hinni nyomulok. Pedig az az átkozott nem odafigyelésem. Szívem szerint odamennék, kiengesztelném, de nem merek. Nem akarom még jobban magamra haragítani.
Ahogy ülök, egyszer egy kicsit hangosat sóhajtok. Körbe is nézek, miközben a számra tapasztom a kezem. Nem akarom, hogy meghallja és még ezzel is zavarjam.
Visszafordulok a vízhez. Magam nézem az ismét tükörsima felületen.
Büszke lehet magadra. Nézd meg mit teszel. Azt hiszed jó vagy, de nézd csak meg. Ismét galibát okoztál. Ennek is te vagy az oka. A vizsgáid is mint éppen, hogy sikerültek. Te szerencsétlen.
Korholtam magam végig gondolatban.
Felhúzom térdeim, karom rárakom a térdekre, fejem pedig a karomra, majd becsukom a szemem és elgondolkodok. Majd elnyom az álom.