Návay Viktor


Minden olyan csendes volt, és sötét. Másnak ez biztosan ijesztő lett volna, vagy netán kellemetlen érzést váltott volna ki belőle, de én más vagyok, így ez az egész számomra nagyon megnyugtató volt. Az idő igencsak lehűlt, annak ellenére, hogy rendesen felöltöztem, és odafigyeltem, így is éreztem, hogy fázom kicsit.
Alig üldögélhettem odakint 10 perce, mikor lépteket hallottam magam mögül. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, azonnal az ugrott be, hogy itt is van az a bizonyos baltás gyilkos, de mikor már mellettem állt, és meg is szólalt, ez a gondolat hamar elillant. Egy kettőt pislognom kellett, hogy a látottak eljussanak az agyamig, majd mikor ez megtörtént, arcomon egy széles mosoly jelent meg.
- Viktor? Azta, micsoda meglepetés! Kerestem a szavakat, mivel egyáltalán nem számítottam rá, hogy valaha még fogom látni a fiút, és főleg nem arra, hogy pont itt. Mindig úgy járkáltam az utcákon, hogy mikor ránéztem bizonyos emberekre, tudtam, hogy valószínűleg már soha többet nem látom őket, de nem is nagyon jegyzem meg őket. Érdekes gondolkodásmódom van. Viktorral még Pesten találkoztam, mikor már egyedül voltam, és elindultam egy kisebb esti sétára. Igen, ott is szinte ugyanezt csináltam. Nálam ez az esti séta dolog amolyan rituálénak is mondható. Sokkal jobban alszom utána, így hát ha valamilyen okból ki kell hagynom, azt nem szoktam szeretni. A fiú azonnal kérdésekkel kezdett el bombázni, én kicsit helyre raktam magamat, hiszen elég érdekesen nézhettem ki ott a fűben összegömbölyödve, majd felsóhajtottam, és ismét elmosolyodtam.
- Igen, pár napja érkeztem, itt lakom a faluban, nem messze. Válaszoltam, ami mögött talán ott lapult egy kis büszkeség. Igen, ha jobban belegondolok nagyon jó érzés, és büszke vagyok arra, hogy van egy saját házam, és teljesen önálló lehetek.
- Remekül vagyok! Bár kicsit még bizonytalan is. Ki kell ismernem magamat a környéken, illetve majd a kastélyban is. Mondtam, majd vállat vontam, ezzel is jelezve, hogy talán képes leszek majd megbirkózni vele, de ha még sem, akkor valószínűleg így jártam. Pár másodpercnyi csend következett, én ezt kihasználtam arra, hogy alaposabban is végignézzek a fiún. Nem sokat változott, bár igaz, nem is sok idő telt el azóta. Kedveltem, szimpatikusnak tűnt már akkor is, így be kell valljam, megkönnyebbülést is éreztem, hiszen ha itt találkoztunk, akkor neki is biztosan van valami köze a kastélyhoz vagy a faluhoz. Nem leszek egyedül, vagyis..nem kell előre sietnem, de legalább lehet, hogy lesz egy ember, akivel néha elbeszélgethetek.
- Na és veled miújság? Mesélj! Szólítottam fel, egy kisebb izgatottsággal a hangomban. Kíváncsi voltam mi történt vele ezalatt az elmúlt napok alatt, és, hogy ő vajon mit kereshet errefelé. Igaz a mondás, tényleg baromi kicsi ez a világ.

Návay Viktor


Az arcomról nehezen lehetett volna lehervasztani a mosolyt, tényleg kellemes meglepetésként ért a fiú felbukkanása. Gondolataim azonnal visszapörögtek pár nappal ezelőttre, mikor először találkoztunk, és elbeszélgettünk. Viktor hamar helyet foglalt mellettem a fűben, majd szinte majdnem úgy ahogy én, ő is kényelembe helyezte magát. Lehet mondjuk jobb ötlet lett volna az egyik padra ülni, de én már csak ilyen vagyok. Nem vagyok kibékülve az egyszerű dolgokkal, nekem mindig a nehezebb utat kell választanom. Persze ezzel sokszor nem járok jól, de már megszoktam. Magam mellé pillantottam, mikor újra meghallottam a fiú hangját, és ismét kérdezősködni kezdett.
- Igen tetszik, nem bántam meg, hogy ide jöttem. Hát...Mondanám, hogy majd körbe vezetlek, de nem hiszem, hogy jó idegenvezetőd lennék, ezzel a 4 napi ismeretséggel, amit a faluval kötöttem. Mondatom után halkan elnevettem magamat. Szívesen segítettem volna neki abban, hogy jobban megismerje a falut, de így, hogy még én sem vagyok sok mindennel tisztában, nem mertem belevágni. Mikor szóba került a kastély, Viktor szeme mintha felcsillant volna, és azonnal feltette következő kérdését. Én egy pár másodpercig csak mosolyogva néztem rá, majd rájöttem, hogy válaszolnom is kellene. Visszaráztam magamat, majd megszólaltam.
- Igen, mint mestertanonc vagyok itt. Válaszoltam, majd vállat vontam. Sokak furcsán néznek rám, mikor azt mondom nekik, hogy Londonból jöttem ide, Magyarországra tanulni. Nem mindig van olyan sok lehetőség odakint, és bármennyire meglepő, én tanulni szerettem volna, abban a témában, ami igazán érdekel. Kissé ideges is vagyok néha, hogyha arra gondolok, milyen nehéz dolgom lesz, de állok elébe!
- Aurorképzés? Ejjha! Akkor nem vagyok egyedül azzal, hogy nem tudom mit, és hogyan csináljak, és hozzá kell még szoknom pár dologhoz. Mondtam, és egy kis megkönnyebbülést éreztem, hogy ő is hasonló helyzetben van, bár ezt ki is tudom használni. Legalább tudjuk majd segíteni egymást, ha szükséges.
Pár perc csend állt be közöttünk, én mindezalatt körülnéztem. Még mindig sehol egy lélek sem, rajtunk kívül, viszont a víz még mindig gyönyörű volt. A szabadban valahogy a csillagok is sokkal szebbnek tűnnek, mintha csak kinéznék az ablakon. A tóban néha hallani lehetett a békák hangját, bár csak egészen távolról. A fiú hangja törte meg ezt a csendet, fejemet azonnal feléje kaptam, és figyeltem.
- Igazából most vagyok itt először, de nagyon elnyerte a tetszésemet. Biztosan vissza fogok még jönni. Te voltál már itt? Kérdeztem vissza kíváncsiságból. A hőmérséklet egyre jobban csökkent, egy kis szellő is elkezdett fújdogálni. Kabátom cipzárját feljebb húztam, karommal pedig átfogtam magamat. Miért van ilyen hideg?

Návay Viktor


Kellemesen éreztem magamat, mikor beszélgettünk Viktorral, néha még arról is megfeledkeztem, hogy milyen hideg is van, és, hogy mennyire fázom.
Mondatán halkan felnevettem, majd vállba boxoltam kicsit. Ez olyan fiús mozdulat volt, de sajnos sokszor csinálok ilyet, annak ellenére, hogy tagadhatatlanul is lány vagyok. Csak nem veszi rossz néven.
- Hát, ha már profi vagyok a faluból, akkor állok rendelkezésedre, ezer örömmel! Mondtam, majd kacsintottam egyet. Kezdtem érezni azt, hogy ellazulok mellette. Ha új emberekkel találkozom, először mindig kissé feszült vagyok, nem tudom melyik oldalam kell mutatnom, de mivel vele már korábban is beszélgettem, ezért érzem, hogy lassan minden oldalamat látni fogja. De azért nem szaladok előre, nem kell lelőni előre a poénokat. Még én is tartogathatok meglepetéseket, néha még saját magam számára is. Fura vagyok.
- 7 pecsétes titok. Mondtam, és kíváncsiságból az arcára sandítottam, hogy kifigyeljem a reakcióját, majd ismét elmosolyodtam, és megadtam magamat.
- Varázspszichológiát tanulok. Mondtam, agyam pedig azonnal azon kezdett el kattogni a szó hallatán, hogy még is miért foglalkozom én ezzel? Mindig is szerettem segíteni az embereken, mindenkinek szó szerint én voltam a lelki szemetesládája, mert elméletileg jó tanácsokat tudtam adni. Ezzel sose volt semmi bajom, igazából élveztem is, úgyhogy nem sok idő kellett ahhoz, hogy eldöntsem milyen szakra is szeretnék tovább menni.
- A fiúk általában későn érő típusok, bár első ránézésre te olyan..intelligensnek tűnsz, szóval akkor nem tévedtem. Mikor fejemben visszajátszódott ez a mondat, kissé butának éreztem magamat. Egyáltalán nem hangzott értelmesen, de most már mindegy. Igyekeztem terelni a témát, köhécseltem egy kicsit.
Ismét egy rövid csend következett be, amit ismét Viktor hangja tört meg. Mondata hallatán meglepődve pillantottam rá, gondolom először nem érthette miért.
- Azt hittem ezzel csak én vagyok így! Imádom az esti sétákat, mindig jobban alszom tőlük. Ismertem be, de lelkemben még mindig éreztem azt az izgatott meglepődést. Nem egy nagy dolog ez, de azt hittem, hogy csak nekem szokott ez segíteni az alvásban. Amúgy is olyan típus vagyok, akinek este kezd el nagyon járni az agya, így nehezen szoktam elaludni, de ha kimegyek pár percre, akkor már is sokkal könnyebb lesz minden.
Pár perc elteltével éreztem, ahogyan a fiú feláll mellőlem, így kissé magasabbra kellett emelnem a fejemet, hogy ránézhessek. Ő is elkezdett fázni, és már mehetnékje van. Elmosolyodtam, majd nagy nehezen én is feltápászkodtam a földről, és leporoltam magamat, biztos ami biztos.
- Igazából mindjárt megfagyok, úgyhogy benne vagyok! Mondtam, majd megint elnevettem magamat. Milyen kis vidám kedvemben vagyok! Bár nem kellene majdnem minden egyes mondatom után röhögcsélnem. Szegény fiú, tényleg azt fogja hinni, hogy dilis vagyok.
- Merre menjünk? Vagy csak induljunk el arra, amerre visz minket a lábunk? Érdeklődtem, majd kezemet beledugtam a kabátom zsebébe, és vártam a válaszára. Lehet lassan haza is kellene majd mennem, Lucyt sosem hagytam még egyedül ilyen sokáig. Azt is kinézem ebből a kis macskából, hogy mire hazaérek már széttépte a kanapémat. Bár, maradjunk csak pozitívak, és reméljük, hogy még mindig békésen alszik.

Adam Kensington
Outfit



Most már nagyon eeelegeeem van mindenből. De még mennyire. Magányra vágyom, egyedül akarok lenni, hogy ki tudjam fújni a fáradt gőzt, tudjak nyugodtan gondolkodni, és ismét feltöltődni, hogy új erővel kezdhessek folytathassam a megszokott, néha kicsit zűrös életem. Valami nyugis hely kéne, és így estefelé a szabadban fogok leginkább nyugis helyet találni. Néhány órája már lement a nap, és lassan itt van a takarodó is, de engem most ez izgat a legkevésbé. Felkapok az éjjeliszekrényemről néhány lapot, és két darab szénceruzát, meg persze a rajztáblám, amiket nemes egyszerűséggel bedobok a táskámba, és halkan kiosonok a Levita toronyból, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Fogalmam sincs, hova akarok menni, csak azt tudom, hogy kell a friss levegő. Tekintetemmel végig a földet fixírozom, nem is nézek fel, csak megyek valamerre. Gyors, apró lépteimmel hamar hátrahagyom a kastély kapuját is, s az erdő felé veszem az irányt... Végül a Kis tavacskánál lyukadok ki, bár nem tudom hogyan, és miért pont ide, de ha már itt vagyok, és nincs itt senki más, itt maradok. Tökéletes... Leülök az egyik padra, mindkét lábam felhúzom, aztán csak nézem a víztükröt, ahogy megtörik rajta a Hold fénye. Néhány percig csendben bámulom a tavat, majd előkapom táskámból a lapokat, és a szénceruzát, s rajzolni kezdek. Előtte persze még a pálcám segítségével egy kis fényt varázsolok magamnak, hogy lássák is valamit. Szeretek szénnel dolgozni, szintre mindig azzal rajzolok. Most a tó lágyan fodrozódó felszínét örökítem meg, rajta egy pici, törékeny, táncoló tündérlánnyal. Gyors mozdulatokkal viszem fel a szént a lapra, és még egy kicsit remeg is a kezem, de nem attól, hogy fázom, csak egy kicsit ideges vagyok. Ennek eredménye pedig az, hogy eltörik a ceruza, s egy szép csíkot hagy maga után a papíron.
- Ne... Ne ne ne ne...! Csak ezt ne.... - Már csak ez hiányzott... És még radírt sem hoztam, pedig azzal többé-kevésbé el tudnám tüntetni a csíkot. De mivel nincs most itt radír, az ujjammal próbálok javítani a hibámon, közben pedig anyanyelvemen igen szép szavakat motyogok magam elé, a pálcámról meg szinte teljesen elfeledkezem, az kiesik a kezemből, halk puffanással érkezik a földre.

###

Adam Kensington


Elegem van mindenből... De tényleg szó szerint mindenből. A tanulásból, a kviddicsből, az emberekből, és legfőképp az apámból. Csak egy nyugodt, békés helyre vágyom, ahol ki tudom pihenni magam, esetleg kitombolni, hogy eltávozzon belőlem ez a sok stressz. Például egy lakatlan sziget tökéletes lenne. Egy sziget, ahol csak én vagyok, a végeláthatatlan tengerrel körülvéve, hófehér homokkal a parton, és pálmafákkal. Ahh... Tökéletes lenne. Ja igen, és egy maki is kéne oda, mert az olyan kis cuki...
De most be kell érnem a tavacskával, ami azért nem semmi, tekintve, hogy nincs itt senki. Miért is lenne? Este van, ilyenkor a többség nem merészkedik ki, túlságosan félnek, hogy lebuknak, és büntetést kapnak. De persze vannak kivételek, én viszont ma még ilyennek nem találkoztam, bár az igazat megvallva nem is akarok. Elkezdek rajzolni, hátha attól kicsit lenyugodnak a gondolataim, mert ha lerajzolhatom, megörökíthetem mindazt a zűrt, ami a fejemben tombol általában kicsit nyugodtabban tudok gondolkodni. De ez most nem igazán akar összejönni, a tetejében még kettétörik a szénceruza, s ahogy esik le egy szép kis csíkot hagy maga után, és nincs nálam radír, így az ujjammal próbálom helyrehozni a kárt. Annyira belefeledkezem, hogy fel sem tűnik, időközben kiesett a kezemből a pálcám, és társaságom is akadt. Csak akkor eszmélek rá minderre, mikor valaki az orrom elé dugja a tölgyfa botot. Kicsit összerezzenek az ijedtségtől, de épp csak alig észrevehetően, majd felnézek a társaságomra.
- Hogy... Mi? - homlokomat ráncolva, kissé értetlenül nézek a férfira. Fiú...? Ja hogy az... Az milyen rég is volt, szinte már teljesen elfelejtettem, hogy voltam fiú is... Ezek az emlékkel együtt felszínre bukkan a férfival való találkozás emléke is.
- Ja hogy... Izé... Sajnálom az akkori viselkedésem... Kicsit hülyén viselkedtem, pedig én nem olyan vagyok... Vagyis izé... Szóval sajnálom... - Emlékszem, akkor kicsit hülye voltam, és.. szóval na... Nem szépítem, nagyon hülye voltam.

Adam



Idegességem szinte kézzel tapintható, úgy látszik, minden negatív érzelem, stressz, amit az elmúlt hetekben próbáltam elfolytani, jó mélyre elásni, most akar felszínre törni, kitörni belőlem. Pedig én úgy gondoltam, hogy a veszekedéseimmel az apámmal az a stressz eltűnik belőlem, de nem. Épp ellenkezőleg, és ez nagyon idegesít. Miért kell nekünk mindig ezt csinálnunk? És miért nem tudunk úgy viselkedni egymással, mintha tényleg apa és lánya lennénk. Persze minden családban vannak viták, de koránt sem annyi, mint nálunk. Nem bírjuk ki egyetlen találkozásunkat sem vita nélkül, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Ő olyan... Olyan önimádő, önfejű, és makacs, pont... Szóval pont mint én. Azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok önimádó. De Ő...Szörnyű.
A felgyülemlett stresszt éjszakai sétával, egy kis friss levegővel, és egy csipetnyi kreatívkodással vezetem le. Társaságra nem vágyom, de miért is ne, pont akkor jönnek, mikor az ember nem akarja. Én meg vagyok olyan nagylelkű - igazából csak gyáva szerintem - hogy nem küldöm őket el azon nyomban. A férfi azonnal egy olyan emléket ébreszt fel bennem, amitől kicsit kínosan éreznem magam. Tény és való, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Azonban a vámpíron jelét sem látom, hogy hülyének nézne, vagy bármi ilyen, mintha az a dolog a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna. Na mindegy is.
Tudom, hogy nincs rajtam egyéb, csak egy jó vastag pulcsi, ezért nagy az esélye, hogy megfázom, de ez most egyáltalán nem érdekel. Egy kis meghűlés kit érdekel? Nem halok bele.
- Nem... Nem fázom... Talán csak egy picit - válaszolok neki, s közben hátradőlök, bal karomat pedig a másikkal megdörzsölöm. Törökülésbe helyezkedem a padon, rajzom pedig az ölembe helyezem, így már Adam is jobban láthatja, jobban szemügyre veheti, ha akarja.
- Nem szeretne leülni? Van még hely a padon, és kényelmesebb, mintha ott állna - És a nyakam se fog megfájdulni. Teszem hozzá magamban, majd egy halovány félmosolyt is próbálok az arcomra varázsolni több, kevesebb sikerrel.

Lencsefőzelék

Zserbó

Egyedül fekszik a fűben. Ketten fekszik a fűben. Körülötte kellemes alkoholpárával megspékelt szellő fújdogál. Csak egy dolog hibádzik: valaki keresztben fetreng rajta. Ugyan Zserbó nem telibe rá esett, de még így is halk nyekkenéssel jelzi, hogy megérezte a jelenlétét. Nem csak a részeg  aurát, hanem azt a pár kilónyi súlyt a derekánál. Nem pont olyan érzés, mint amikor ráül az emberre egy elefánt, inkább csak olyan, mintha rápukkantott volna egy fél vacsorát.
Lencse lányunk tőle kevésbé megszokott módon alig tud reagálni a hirtelen történésre - tán már egészen megközelítette a Nirvánát ebben a csodálatos békességben, amit az úr most úgy megtört, mint Tompika a ropit.
-Tessék? - pislog előbb értetlenül, majd még inkább bután, miután Zserbó felhasználja, mint a legújabb teleshopos párnát, amit a nagyi rendelt akciós áron az ultravibra 2000 hátvakaró mellé. Felkönyököl, hogy jobban lássa, egyáltalán ki a rostonsült kacsacomb vetődött rá díjnyertes pankrátor módjára, s csak ekkor - jó egy perc elteltével - ismer rá szétcsúszott Mihaelre.
-Umm… - ráharap alsó ajkára, hogy ne nevessen fel rögvest a zöldecske láttán, miközben jobb kezének mutatóujjával megböködi Zserbó halántékát. Oké, kicsit azért kuncog a művelet alatt, de természetesen nem a fiún örömködik (mert annak Keith biztos nem örülne), hanem vele.
-Igeeen. Természetesen meg kell gyónnod, hogy a lelked feloldozást nyerjen! - jelenti ki nagy komolyan, és megpróbálja kicsit lejjebb tuszkolni a fiút, hogy legalább fel tudjon ülni úgy, hogy közben a hálóinge sem szakad ketté rajta.
-Mondd csak, milyen bűnt követtél el az életedben? - egy pillanatra elgondolkodik. - Az utóbbi időben… igen, maradjunk az utóbbi időknél - No, nem mintha azt feltételezné, hogy Zserbó olyan büdös… akarom írni, bűnös lélek… de… de. Kicsit közelebb hajol hozzá, és nagyot szippant az aurájából, amitől azonnal ki is tágulnak a bociszemei. Ezt az esszenciát új partydrogként lehetne a neve alatt árulni, annyira ütős.
-Te… umm… Te… Ittál? - tapogatózik a sötétben, és még a homlokát is megkocogtatja, hogy van-e odabent felhasználható agysejt.
-Ünnepelsz valamit? - derül fel egyből az arcocskája, s majdhogynem lerúgja magáról a rellonost, ahogy felpattan. Azaz feltérdel, hogy szembe kerüljön vele. Már látszik rajta, hogy felkészült a táncra, amibe valószínűleg rögvest bele is vágnak, amint kiderül, minek kell éppen örvendeni.

Adam Kensington
//Bocsi, hogy ennyire megvárattalak >_<//



Mit nekem egy kis megfázás? Nem különösebben izgat, ha néhány nap az ágyat kell nyomnom, mert lebetegedek. Bár ahogy magamat ismerem, még betegen sem egész nap az ágyban gubbasztanék. Sőt, talán még az órákra is bejárnék... Talán... Szóval nem igazán izgat, hogy lebetegszem-e vagy sem, jelenleg nem fázom, és csak ez számít. Innentől a téma le van zárva részemről. És ahogy látom a vámpír sem foglalkozik tovább a témával.
Nem akar zavarni... És nem is zavar. Persze, tényleg azért jöttem ki ide, mert egyedül akartam lenni, sokszor van ilyen mostanában, de időről időre rá kell jönnöm, hogy ez nem jó... A magány semmire, semmikor nem jó megoldás, attól általában nem lesz jobb, ha egyedül van az ember. Néha persze pont az segít, de van, amikor az a legjobb, ha kibeszélhetsz magadból mindent, és van aki meg is hallgat. Talán most pont ennek jött el az ideje.
- Nem zavar. Maradjon nyugodtan - arcomra egy halvány mosoly ül ki, miután kiszalad a számon ez a két mondat. közben végig a vámpírra nézek.
- Öhm... Kérdezhetek valamit? Lehet, hogy hülye kérdés lesz, mert Maga valószínűleg már régóta él. De... Emlékszik még a családjára? - Kíváncsi tekintettel fürkészem a férfi arcát, hangomban csak a kíváncsiság érződik. Tényleg érdekel, bár pontosan nem tudom miért, csak tudni szeretném. Az a fránya kíváncsiság...

Dwayne bácsi és a merülő forraló meséje

Egészen régóta el szeretne már menni a tóhoz megnézni a jeget; sok kérdés felmerült benne ezzel kapcsolatban. Vajon a sellők nagyokat koppannak, mikor ki akarnak jönni a felszínre? Van jégvágójuk? Téli álmot alszanak? Meg kéne kérdeznie Gréta nénit. Vagy csak többet tanulni. Vajon korcsolyázható állapotban van ilyenkor a tó? Végül is elég hideg van, ahhoz mindenképpen, hogy az erdő állatkái egymásra vadásszanak, és a másik bundájából gyártsanak maguknak kabátkákat. Annyival mesésebb lenne a tavon játszani, mint a faluban, vagy hol is alakítottak még ki pályát. Még azt sem nézte meg. Jesszus, minden kapacitása kimerül abban, hogy Keef nyakában lóg a nap huszonnégy órájában. A felállás mindig ugyanaz, csupán a helyszín változik folyamatosan. Most is csupán azért jött egyedül, mert pajtása Brant tanítja festeni. Vagy ki tudja, mire, de nem volt valami izgalmas. Bár szereti elnézegetni a fiúcskát alkotás közben, de a levitás jelenléte miatt folyamatos zavart érzett az erőben. Felvette hát kis vízálló mamuszát, mellé rikító sárga vastag harisnyát, illetve vagy három hatalmas pulóvert.
-Let's dance put on your red shoes and dance the blues - énekelget ide-oda ugrándozva, haját rázva. És csupán egyszer bukik akkorát, valahol félúton, hogyha egyetemista lenne, még UV-ra sem mehetne el ezután. Ám mindenféle testi és lelki törés nélkül, szerencsésen megérkezik a helyszínre.
A tó. Szemet gyönyörködtető látvány, és roppant hívogató, mint egy kedves dementorka, aki csücsörítve várja élete párját egy lelket mélyen megérintő csókra. Ennek a csalogatásnak pedig Lencselányunk képtelen ellenállni, merthogy az életösztön legapróbb szikrája is hiányzik belőle. Mint egy sellő, aki mindenáron be akar menni a japán étterem konyhájába, hogy gratuláljon a séfnek.
Nem is habozik hát, amint eléri a tó partját, egyik lábát ráhelyezi a jégre, és kipróbálja, mennyire recseg. Semmi. Marad a nagy csönd, így lelkesen rámászik két lábbal. Még mindig semmi. Ugrál párat. Továbbra sem történik semmi érdekes. Felkacag, és egyből beljebb csúszkál pár métert.
-Éééés akkor kedves nézőink! Jevgenyij Pljuscsenko a pályára lép! - meghajolgat, ahogy illik, és integetve tesz pár kisebb kört. - Az olimpiai aranyat már most a kezében érezheti, de nézzük csak, minő csodálatos kűrt mutat be nekünk! - belekezd kedvenc kűrzenéjébe, miközben oda és vissza csúszkál, ugrándozik, pörög, táncol, ahogy azt a mamájánál a TV-ben látta. Épp egy tökéletesnek mondható rittbergert mutat be, mikor egy nagy reccsenés: volt Lencse, nincs Lencse. Elmerült, mint Gareth a Titanicban. Pont annyira nem mókás, mint ahogy a klasszikus filmben kinéz. Feje búbjáig eltűnik a jeges vízben, és ijedtében még jó nagyot is kortyol belőle. Természetesen, a higgadtság - mint mindig - most is jellemző rá: pánikba esve kezd kapálózni a felszín felé egy pillanat alatt elgémberedett végtagjaival. Viszlát, Kísz, ne merj a vörös törpe után beleszeretni másba!

Dwayne bácsi

Bluggy. Bluggy-bluggy. Bluggy-bluggy-bluggy. Ha már itt jár, tart egy kis terápiás foglalkozást a tóban lakó élőlényeknek. Ráér, végül is. A három vízzel telt vastag pulóver nyilván kicsit sem akadályozza a mozgásban, tiszta Phelpsnek érzi magát, vagy inkább egy hajógerincet lefejelt agylágyulásos Arielnek.
Az első sokk után valahogy csak kibukkan a feje a vízből, és levegőért kapkodva kalimpál, hátha sikerül közben megkapaszkodnia valami szilárdban. Néhány letört jégdarabka felesleges megtapizása után csak sikerül stabilba tennie magát. Mármint nem oldalba, hanem eléri, hogy ne süllyedjen minduntalan a felszín alá. Egyetlen aprócska probléma maradt csupán: képtelen kihúzni magát a vízből, bárhogy próbálkozik vele. Talán le kéne venni a pulóvereit, mert mázsás súlyként nehezednek rá. Jó ötlet lenne? Ki tudja, talán a sellőfiúk jól megkukkolnák, annak pedig Kísz nem örülne. Viszont annak sem fog, ha kap egy hibernált vöröst vacsorára. Biztos szép jégszobor lenne belőle, és sokak számára jóval elviselhetőbb társasággá válna, ám sokkal kellemetlenebbé válna az ölelgetése. Nem. Vetkőzés egyelőre elnapolva. Milyen más lehetősége volna egyre fogyatkozó erejével?
Kétségbeesetten tekint körbe, hátha jár valaki a környéken, mert ugyebár a főhősnőt sosem szokták kinyírni már a sorozat első részében. Lám! Mily’ meglepő, de arcába tapadt haján keresztül megpillant egy közeledő alakot.
-Ha.. hahóóó! - próbálkozik némi hangot kipréselni magából a fogvacogáson kívül, hátha Dvéjn bácsi - akit persze nem ismer fel - kicsit sietősebbre fogja a lépteit. Nem, persze, nem kell úgy szaladni! Ugorjon már be a mekibe is egy sajtburgerért, mielőtt kiszedné a vízből. Plusz hozhatna hozzá akár egy fagyit forró csokiöntettel a tetején, ha már ott jár. Ja, igen, és hölgyünknek hiányzik már Trill és Wow is, igazán útba ejthetné a tornyot. Lencse addig remekül ellubickol ott, ahol van.
-Css... csak egy kis... segítség kéne - vinnyogja, miközben egy aprócska üdvözlő mosolyt próbál ráerőltetni lefagyott arcára. Véletlenül se higgye azt az úr, törpénk nem érzi magát tökéletesen a helyzet magaslatán.

A nagy ho-ho-horgász

Nem akarja elhagyni ezt a gyönyörű világot! Hiszen még csak négy évet tölthetett el Kísz felemelő társaságában, és az olyan nagyon kevés! A mennyország sokkal borzasztóbb hely lehet ennél, ha nincs ott a fiúcska. Bár esetleg kísérthetné őt egész életében, de az, hogy ne érinthessen meg embereket… a legnagyobb büntetés volna a világon.
Ehhez hasonlatos gondolatok járnak már a fejében, mikor valami elkapja a bokáját, és kirántja a vízből. A kellemetlen része az a procedúrának, hogy egy pillanatra fejjel lefelé találja magát a vízben, aminek köszönhetően újabb adag vizet nyel le. Krákogva, fuldokolva lengedezi végig az utat a partig, pulóverei a nyakába csúsznak, ám a kínos helyzet ellen képtelen tenni, mert nem érzi a karjait, amivel esetleg helyre tudná igazítani a ruháit. A földre érkezés sem tűnik fel neki túlzottan, mert minden egyes porcikája zsibbad, már-már inkább fáj.
-I… i… i - próbálná kinyögni a helyes választ. S ha ez most egy feleletválasztós kérdés lett volna, talán még el is találta volna a megfelelő betűt. Mivel a szemeit nem nyitotta ki, egyelőre nincs tisztában vele, hogy volt papuskájukat tisztelheti a megmentő szerepében. Nem. Egyelőre csak tátog, mint egy kondérba szeletelésre váró halacska. Egy perc néma csenddel adózik az életének - kivételes alkalom.
-Kkhhh... Köszönöm! - lefagyott ujjaival megpróbálja elkotorni szemei elől a hajat, hogy aztán ülő helyzetbe tornássza magát. Nagyjából úgy mozog, mint egy reumás lajhár, hogy aztán meglepő sebességgel boruljon rá a férfire. Nos... ha áll, akkor csak a térdeit karolja át, ha bármiféle térdelő vagy ülő pozícióban van, akkor pedig a nyakába borul. Kivéve, ha Dwayne arrébb megy egy fél lépést, mert akkor kiterül a fűben.
-Már... már azt hittem... soha többé nem... ehetek áfonyás tekercset - úgy tűnik, a könnyei legalább nem fagytak belé, mert irdatlanul elkezd bőgni, mint egy óvodás. Azonkívül, hogy megpróbálja jól összevizezni a bácsit, még össze is taknyozná, ha engedi.
-Nagy-gy-gy-gggy-gyon fázom - kocognak a fogai, s megpróbálja felemelni karjait, hogy megmutassa lefagyott ujjacskáit az úrnak. Most gyönyörűen le lehetne törni egyesével az összeset.

Radiátor bácsi

Nem bánná, ha egyből forróvízbe mártogatná őt az úriember, legyen bármi következménye annak a lépésnek. Hát nem érti meg, hogy mennyire fázik? Kicsit sem esik meg a szerencsétlen kislányon a szíve? Tán még egy nundut is képes lenne a mosógépben hagyni, miután az kicentrizett.
-S… segítene? - kéri fel öltöztető nőnek a bácsit, miután egyelőre használhatatlan állapotban vannak a karjai, és még mindig úgy mozognak, mint egy részeg polip csápjai. De ha jobban belegondol, nem is akar nagyon mocorogni Dwayne ölében, ott legalább kicsit kellemesebb az idő. Tulajdonképpen az is megeshet, hogy köréfagytak a kezei, és most már örökké így kell maradniuk. Mókás lenne, ha tanárként így próbálna meg órákat tartani. De legalább vizsgaírás közben Dwayne foglalkozhatna mással, míg Lencse szemmel tartja a diákokat. Végül csodálatos szimbiózisban élhetnék le az életüket, kivéve, ha megjelenik Keef, mert az mindenkinek... kínos volna.
-Énn… csak… el akartam menni a… a sellőbálra - tök logikus, nem? Hiszen a bácsi szintén arra jött, vagy mégsem? Gondos kezek küldték erre; az már egyszer biztos, hogy jár érte a pacsi. Átadná Lencse, de azzal van elfoglalva, hogy minél kisebbre kuporodjon össze az úr melegségében fürdőzve.
-Ésss… elha-ha-ha-hagytam a mamuszom - dadogja kétségbeesetten, miközben megpróbálja maga alá húzni lábacskáit, talán elég kellemetlen ponton taposva/tornázva ezzel, s még az eddiginél is jobban összevizezve megmentőjét.
-Nem tudná… visszaszerezni nekem? Kísztől kaptam - rekedtes hangon nyavalyog, miközben lehunyja a szemeit. Egészen kimerült ettől a kis kalandtól. Ráadásul egyre kellemesebben érzi magát a kölcsönkapott kabátban: ja, nem. Még mindig remeg, mint Micimackó, ha nem kapja meg a kellő mézmennyiséget.

Dwayne bácsi

Lencse egyszerűen megállna a fejlődésben, ha a bácsi azt kérné, kezdjen neki vetkőzni. Nem mintha olyan szégyellős alkat lenne, s tán még azt is hinné, hogy azért szükséges a művelet, mert most tényleg lemennek a víz alá a sellőkhöz… ám ebben a főnixfagyasztó hidegben nem tudná rávenni magát arra, hogy megszabaduljon a gönceitől, még ha az segítene is. Nem, inkább elücsörög békés fagyhalál közeli állapotban vizes cuccaiban, és immár Dwayne szintén vizes kabátjában.
-Igen - bólogat lehunyt szemmel. - Sellőbál. Méggg… nem tetszett hallani… róla? - szörnyen meg volna botránkozva, ha elemében lenne. De nemhogy elemében, még csak akkumulátorában sincs a kishölgy jelen pillanatban. Arcába tapadt hajtincsein keresztül végül csak felnéz az úriemberre, ahogy az elkezdi melengetni a lábait.
-Igaz! Ezt… de aranyos... Emlékszik rám? - sosem folytatott a bácsival hosszabb beszélgetéseket, talán egyszer-kétszer száguldott el mellette az eridon toronyban vagy a folyosókon, így roppantmód meghatja, hogy Dwayne megjegyezte a nevét. Kicsit el is pityeredik ismét, mert legalább a szíve kiolvadt. Talán ezért ereszt most a fején.
-Eléggé… ez most… mintha… uhh, eléggé fáj ám... a lábam - jéggé fagyott végtagjainak felolvadása nagyjából olyan érzés, mintha most meg parázson mászkálna. A bácsi könyörületesebben is csinálhatná a dolgait. Nem mintha ez nem volna szükségszerű, de Lencse inkább úgy érzi, ez a büntetése, amiért megint rosszul viselkedett.
-Nem kéne… mozogni, hogy felmelegedjek? - látszik, hogy kezd kicsit magához térni, mert beindult az agyműködése. Ha ezt lehet annak nevezni…
-Esetleg… fel… felvehetne, és futhatna… pár kört… velem - nem gondolja, hogy jobb ötlet lenne, ha ő maga futna pár kört. Különben sincs még meg a mamusza. Anélkül pedig nem mehetnek sehová.

Dwayne nyolcszázadik RPG hozzászólásának emlékére

Dwayne bácsi

Nagyot szusszan a meleg levegő hatására. Ó, így most pont jó, ne is csináljanak innentől kezdve mást. Az, hogy lassan Wórcsi bácsi is megfagy, egy teljesen mellékes tényező. Mindjárt bebújik a pulóvere alá is, és akkor majd tényleg lesz oka a panaszkodásra. Hmm… ez nem is tűnik olyan rossz ötletnek. Olyanok lehetnének, mint a sziámi ikrek. S éppen nyitná a száját, hogy megossza remek gondolatát, mikor az úriember belegázol a büszkeségébe. Naná, hogy tud járni!
-Tudok menni magamtól is! - szerencsétlenkedve próbálja magát kiküzdeni megmentője öléből, pedig még mindig bőgni volna kedve, annyira fáj a hidegtől mindene. Azért kicsit meginogva talpra áll, de érzi, hogy ez nem az igazi.
-De… a mamuszom. Anélkül nem… nem mehetek hazz-zzza - Dwayne ölében sokkal jobb idő volt. Anyuuu! Kell neki mindig valami hülyeséget csinálni, persze, nyilván. Tesz egy bizonytalan lépést előre, de mintha valami fűrész jelenetbe csöppent volna bele, és épp a saját végtagjait próbálná lerágni, olyan érzése van ettől. Kénytelen hát volt papusához visszafordulni, és kissé felemelni karjait.
-Vegyen feeeel! - nyavalyog, mint egy nagyra nőtt gyerek, és megpróbál beleakaszkodni a másik nyakába. Mindketten jobban járnak, ha hamarabb be tudnak érni a kastélyba, ezt Dwayne is igazán beláthatja.
-Ugye… ugye nem kell majd leamputálni a… a lábujjaimat? - aggodalmaskodik.
-Szeretem a lábujjaimat. Hiá… brr… hiányoznának. Keefnek is biztosan - bizonytalanul pislog fel az úrra megnyugtatásra várva.

Dwayne bácsi

Sokkal kényelmesebbnek találja, hogy Dvéjn bácsi cipeli hazáig. Vagyis… um… tulajdonképpen fogalma sincs, hova tartanak, de a kastélyon belül neki már bármi megfelel. Ott bizonyára már elég meleg lesz ahhoz, hogy ne fagyjon szénné. Csak - talán - Kísznek nem fog tetszeni, hogy egy másik hímnemű egyed is átvitte egy küszöbön.
-Óóó, de… de… ha most át tetszik vinni… a küszöbön... az… az… ne tessék semmi romantikusra gondolni közben - motyogja zavartan. Bár gyanús, hogy az úrnak semmi ilyesmi nem fordult volna meg a fejében, ha a törpe nem mondja. Nem tehet róla, a filmekben csak a házasság után szokás az ilyesmit, és ő ezt a gesztust Kísz odaadásával azonosítja. Jajj, csak nem lesz mérges. Vagy rakassa le magát a küszöb előtt? Mielőtt dűlőre juthatna a problémájában, visszatérnek a tóban pancsolásra.
-Hát… beleestem - vallja be szinte már szégyenkezve, bár valójában semmi hasonlót nem érez. Mégis mit keresett volna a jéghideg vízben? Gondolta fog pár halat másnap ebédre, csak nem jött be.
-De… ne tessék elmondani… a nővéremnek! Mert… ő biztos nagyon mérges lenne - addig is, míg szépen lassan haladnak befelé, elkezd a bácsi pulóverével matatni, hogy bedugja alá a kis kacsóit.
-Ne tessék… félreérteni! Csak olyan kellemesen... meleg - magyarázkodik a lehető legártatlanabb tekintetét mellékelve, de egyszerűen apró csonti ujjai képtelenek felolvadni, Dvéjn pedig tényleg elég melegnek tűnik. Mármint… úgy, mint egy radiátor. Szóval. Árasztja magából a hőt. Na, értjük, ugye?
-De… a küszöbnél talán… mégiscsak le kéne raknia. Nem… én igazán… nem szeretném Kíszt megbántani.