32. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!

Megnyitotta kapuit a Karácsonyi vásár és a Korcsolyapálya a Boglyas téren!

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa
Kísértetház - Martin Romberg hozzászólásai (6 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. április 15. 19:49 | Link

Kávássy A. Henrietta


Első alkalom volt, hogy lemerészkedtem a faluba, ha nem számoljuk az ideérkezésemet. Immár kevesebb kötöttséggel kell szembenézzek. A Herzbergben azért szigorúbban tartották számon a dolgokat, elvégre jóval fiatalabb voltam még. Most, hogy erre rádöbbentem, csak még felszabadultabban járhattam a környéket.
Eszembe jutott, hogy esti arculatában még nem láttam a falut. Egy darabig úgy határoztam, hogy majd csak napnyugta után indulok el, de gyorsan rájöttem, hogy éjszakánként nagyon hamar lehűl a levegő, és szinte minden elnéptelenedik, amit nem szerettem volna. Bezár minden, csak a kevésbé tisztelt helyek várják tárt kapukkal a fülük mögött vajat rejtegető fickókat.
Így aztán a késő délutáni indulást választottam, csak hogy az egész naplementében gyönyörködhessek. Lassan vitt a lábam, útközben meg-megállva az éledező természet nyomai előtt. Még mindig a szabadság különös és új érzését éreztem magamban dominálni, ami érdekes módon nem csapott át túlzott őrületbe. Megőriztem az eszem, tudtam hogy mit kell tennem. Újfent hálás voltam, hogy semmiből sem kellett még készülni, azaz hogy gondtalanul lófrálhattam.
Az eltöltött néhány óra hamar elszaladt. Remekül éreztem magam. Igaz, hogy egyedül, de legalább ráhatás nélkül. Folytattam a felfedezést, ezúttal a lakósor telkeit álltam neki pedzegetni, a maradék üzletsort valamikor későbbre fogom hagyni. Szép volt a naplemente. Kár, hogy nem hoztam magammal elég pénzt, mert akkor biztos beugrottam volna venni valamit. Mondjuk egy tábla étcsokoládét, csak mert olyan régen ettem, pedig az egyik kedvencem. Aztán besötétedett, és minden úgy lett, ahogy azt előre sejtettem. Kiürült a falu, s a többiekkel együtt jobbnak láttam én is visszaindulni. Csakhogy.
Már elhagytam a határát, amikor egy különös alakot láttam mozogni. Körvonalai a fák közül tűntek elő, arcát nem láttam jól, mert ruházata túl sötét és bő volt, így eltakarta azt. Épp úgy festett, mint aki tilosban jár. Ezt onnan tudom, hogy gyakran láttam tilosban járó embereket, még ha nem is mindig én voltam az a szerencsés.
Szokatlanul töprengeni kezdtem, hogy vajon ki lehet ez, és miben sántikálhat. Az nem lehet, hogy varázslény vagy illúzió lett volna. Az út menti árok pereméig szorultam, hogy a távolba hajolva követhessem még őt a szememmel. A másik irányba tartott, egy rozoga épület felé.
Nem mondhatom, hogy nem féltem. Nagyon is vert a szívem, aztán mellesleg jópárszor megbántam magamban, hogy a követésére vetemedtem. De a kíváncsiság nagy úr, ráadásul biztonságban éreztem magam, mert nálam volt a pálcám.
Semmiképpen sem akartam beszélni vele, ezért az ő bejárata helyett egy másik alternatívát próbáltam keresni. A ház spontán felmérése után óvatosan, végig a falhoz simulva lopakodtam be a kertbe. Fogalmam sincs, hogyan szúrtam ki a sötétben, de észrevettem valamit. Az alapzat egy ponton meg volt rongálódva, feltehetőleg a diákok vájtak itt maguknak járatot. Egy körülbelül a térdemig érő luk tátongott alul, pont elég ahhoz, hogy azon bemászva a pincébe jussak. Először egy kavicsot dobtam le, aztán bűbáj segítségével levilágítottam, vizsgálódtam és végezetül bemásztam. Ha minden igaz, a rejtélyes valaki alatt lehettem, pontosan egy szinttel. Mindezt úgy, hogy ő erről semmit sem tudott, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem. A minimálisra hagyott fénnyel a kezemben próbáltam megtalálni a lépcsőhöz vezető utat, de őszintén szólva borzalmas állapotok uralkodtak odalenn. Felettem és alattam is hiányos szerkezetű padlózat, mindenféle kopott és haszontalan bútor, holmi, kosz. Zajforrások tucatjai. Akarva akaratlan hallattam halk reccsenéseket, kopogásokat, melyek nem csak a nehéz és lassú lépteimnek voltak köszönhetőek. Már a visszafelé vezető utat se találtam. Közben végig azon drukkoltam, hogy a felettem settenkedő semmilyen neszt ne halljon meg, mert akkor úgy hiszem, végem lett volna. Ha meg feljebb kerülök, előbb-utóbb megleshetem, miben is sántikál

Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. április 16. 20:25 | Link

Kávássy A. Henrietta


Odalent másképpen gondolkodtam. Egy darabig próbáltam megjegyezni az útvonalat, hogy bármi baj esetén azonnal a felszínre juthassak, de idővel már nem tudtam követni a pince folyosóinak kanyarjait. Le kellett mondjak a menekülővonal tervéről. Csak a kezemben szorongatott pálcám, s annak aprócskára vett fénygömbje biztosíthatott arról, hogy minden rendben lesz. És persze saját magam, ott belül. Legalább orra nem eshettem, csak a padló szakadhatott be bármikor alattam, már ha van még hova süllyedni. Cseppet sem bíztam a helyben, főleg nem az ideosont alak után. Azon sem lepődtem volna meg, ha a Pokol kapuját leltem volna meg hirtelen.
Már ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendjén. Túl nagy csend uralkodott a házban. Ha még nem aggódtam volna eléggé, hát most különösen elővigyázatossá váltam. Még inkább a falak mentén, igyekezvén a szanaszét heverő tárgyak takarásában lapulni, de még mindig távol éreztem magam a felfelé vezető úttól. Egyre reménytelenebbé és magányosabbá váltam odalenn. Meg kellett álljak valahol, egy viszonylagosan biztonságos ponton, tehát így tettem. Szinte teljesen eloltottam a pálcámból nyert fényforrást. Éreztem, hogy pupilláim lassan hozzászoknak a végtelen sötéthez, lassabbodó és egyenletesebbé váló lélegzetemen kívül semmit se hallottam.
Tettem néhány lépést valamerre. Egészen keveset. Magam sem tudtam, merre indulok, de jó lett volna kitapogatnom a korábban még látott, feltehetőleg előttem eldőlt széket, mert akkor már beazonosíthattam volna a helyzetemet. Bumm... Fényesség. Vakító fényesség, amitől ösztönösen az arcomhoz kaptam mindkét kezem - csoda, hogy nem szúrtam ki a pálcámmal a szemeim, pedig azonnal hatástalanítanom kellett volna a varázslatot a segítségével - és néhány lépést hátráltam. Megint szerencsém volt, hogy nem volt mögöttem semmi, amiben hanyatt eshettem volna. Sem kiáltani, sem reagálni nem volt időm. Igazából fel se fogtam, hogy mi történik. De amint elmúlt a hatása, több tárgyon is átbukdácsolva jutottam el egy terembe, amit kikiáltottam sürgősségi fedezékemnek. A fejem és a lábam is csúnyán bevertem a megiramodásban. Azt se tudtam, hogy élek vagy halok, de ekkor már megfogalmazódott bennem, hogy bizonyára túljárt az eszemen, és egy óvatlan pillanatban leellenőrzött. Vagy csak megijeszteni próbált. Nem láthat jól a sötétben, de sokkal jobban ismerheti nálam a terepet. Ezért nem szabadott, hogy túl sokáig legyek egy helyben. Hallottam, hogy visszarohan a lépcsőn, most legalább már tudtam merre menjek. Követtem a mennyezeti padlón hallható koppanásait, így megpróbáltam teljesen alá kerülni, mint nagyjából a múltkor. Amint megsaccoltam a rejtekhelyét, ügyelve arra, hogy a keletkezhető törmelék ne essen rám, kissé ferdén egy rombolóátkot küldtem a plafonnak. Nem túl nagyot, éppen eleget ahhoz, hogy az egy kisebb szabályos körben, nagy hangzavart keltve összeroskadjon és az én szintemre essen. Azt kívántam, bárcsak pont a leszakadó deszkákon próbált volna meglapulni. Anélkül, hogy a sikerességről meggyőződtem volna, bicegve felsiettem a földszintre és folytattam a keresést az alak után. Nem mertem kiáltani. Az imént felvert portól és a korábban elszenvedett apróbb sérülésektől valósággal kapkodtam az oxigén után. Sorról sorra kezdtem járni a szobákat, mindegyikhez odakommandózva, ajtaját belökve - ha volt egyáltalán - így előbb-utóbb nyomok után kutatva. Ezen a szinten már érezni lehetett valaminek a szagát. Nem is olyan messze innét bájitalt főzhettek.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. július 30. 15:09 | Link

Kávássy A. Henrietta


Kezdett betelni a pohár. Gyötört a bűntudat, ahogy újabb és újabb szobákat derítettem fel, s csak az engem üldöző ember járt a fejemben. Legalább már kikerültem a ház pincéjéből, úgyhogy a fényviszonyok sokkal barátibbak voltak. Tudtam, hogy túlléptem egy határt, és hogy már veszélyben vagyok. Hirtelen végigfutott az agyamon, hogy mi van ha az átkom sikerrel járt, a titokzatos idegen pedig magatehetetlenül zuhant rá valamire. Ha komolyabban megsérült, vagy esetleg az életét vesztette, ugyan mit fogok kezdeni? Ha ő is egy diák, amire valljuk be, elég nagy esély van, akkor életem végéig viselhetem eme bűn súlyát.
Féltem, egyre több meggondolatlan lépést követtem el, közben egyre jobban fájt minden végtagom, valószínűleg a sötétben való elhasalástól. Már nagyon nehezen tudtam koncentrálni. Éreztem, hogy elfáradok, legszívesebben lekuporodtam volna egy sarokban és addig ültem volna ott, amíg új erőre nem kaptam volna. De nem tehettem, mert folyton azt éreztem, hogy valaki a nyomomban volt. És ha megőrültem? Ha a ház a bolondját járatta velem? Ki kellett jutnom onnan, minél előbb.
Ekkor azonban megpillantottam egy üstöt. Eltökélt bájitaltan tanuló vagyok, senki ne próbálja tagadni, hogy valaki löttyöt próbál katyvasztani. Körbepillantottam, de mivel nem találtam senkit, úgy véltem veszélytelenül közelebb léphetek a főzet felé a megvizsgálásáért. Aztán a meglepetés erejével felbukkant mögöttem az a bizonyos valaki. Ajkaim szétnyíltak, mintha csak kiáltani készültem volna, de hang nem jött ki torkomon. Éreztem, hogy libabőrös leszek, nyakamhoz pedig egy kemény pálcát szorítanak. Ingerszerűen az öklendezés határán találtam magam, de még volt bennem annyi tartás, hogy ne legyek rosszul. Most az egyszer elkaptak, mint valami rágcsálót... Szánalmas érzés volt, pedig már fejben terveztem egy Stupor megküldését. Majd legközelebb, vagy az első leendő alkalommal, de meg kell tőle szöknöm.
Ahogy végigmértem, egy csuklyás, feltehetőleg a gyengébbik nemhez tartozó figura nézett velem immár farkasszemet. Hiába győzhetett volna a fizikai erő, jobbnak láttam semmi óvatlan mozdulatot tenni, nehogy én húzzam a rövidebbet. Próbáltam néhány lépéssel hátrább kerülni tőle, aztán csigalassúsággal feltartottam neki mindkét kezem, ezzel adva meg magamat. Jobbomban a pálcám szorongattam, de valamerre másfelé irányítva a hegyét.
- Nem... tudom. Talán téged - haboztam, s végül a becsületem megtartása mellett döntöttem, így válaszolhattam kissé keményebben. Nem adom olyan könnyen magam, nem fogok az életemért könyörögni.
- Elkaptál, gratulálok. De ne szúrd ki a torkom, ha kérhetem.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. augusztus 4. 23:12 | Link

Kávássy A. Henrietta


A tetőpont az volt, amikor a torkomnál éreztem a pálcáját. Soha senki nem fegyverzett még így le. Tudtam jól, hogy nem egy játékba csöppentem, ugyanígy tisztában voltam a lehetőségeimmel is. Szökésről szó se lehetett, különben se lett volna olyan izgalmas, ha csak úgy, minden magyarázat nélkül kirohantam volna a házból. De hogy gyáva féreg módjára az életemért könyörögjek, azt kikérem magamnak.
Elsőként a fojtogató körülmények alól kellett megszabadítanom magam, ezt pedig a stílusommal el is értem. Egy fokkal megkönnyebbültem. Szerintem ő is ugyanígy érzett, ami valahol elindított bennem egy önhibáztató folyamatot, de a kalandérzet végett csillapítani tudtam. Elvégre nem mindennapi történéseket éltem át. Ez az adrenalinbomba, amit ma kaptam, egyszerűen felbecsülhetetlen. Csak kár a lábamért, amit úgy bevertem valahol, hogy mostanra már a kék és a lila különböző színeiben pompázhat, ha nem kezdett lassú vérzésbe, ami eddigre biztosan elállt és odaszáradt.
Nem farkasszemet néztem tehát az üldözött-támadómmal, hanem egy pillanatra lehajolhattam a lábamhoz, hogy végigtapogatózva felmérjem a károkat. Láthatta, hogy engem se kímélt az incidens. Mindennek a fénybűbáj az oka, nélküle tuti nem felejtettem volna el száz százalékosan a lábam elé nézni. De megtörtént, nem haltam bele, és megváltoztatni se tudom már a balesetet. És ahogy a csuklyájától megszabadult lányra pillantottam, ugyanúgy vérfoltokat és a ruházatán esett károkat láttam. A magam módján felnevettem.
- Látom sikeres volt az átkom - ezt ugyanis nem volt már időm leellenőrizni, olyannyira siettem el onnét, nehogy megtaláljon vagy az én fejemre zuhanjon a padló. Ha már a győzelmeknél tartunk, ezt az egyet az én javamra írhatjuk fel. Ugyanakkor borzasztóan kellene esnie, hogy pont egy lányt kínoztam meg. Egyáltalán; most kellett volna a bocsánatkérésnek következnie. Ott lógott a levegőben egy elnézést, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Csak néztem magam elé, próbáltam szavakat artikulálni, de csak hebegni tudtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy nincs is mit megmagyaráznom neki, elvégre erre a helyre mindenki bemehet, ha nem is közterület.
- És az? - böktem a fortyogó üst felé, hogy tereljem magunkról a témát - Tudod, kevesen szöknek be ide este, hogy csuklyában kotyvasszanak... - meglehetősen gyanakvóan néztem rá, érződött hogy kekeckedtem. Csakhogy ez alkalommal már kéznél volt a pálcám, egy rossz mozdulattal a lánynak szegezhetve adhattam volna mattot. Még nem tettem, mert bíztam abban, hogy nem lesz rá szükség.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. augusztus 12. 18:06 | Link

Kávássy A. Henrietta


Bosszankodhattam volna tovább, hogy egy alattomos nőszemély a gégémnek nyomta a pálcáját, véget vetve annak a macska-egér fogócskának, amit mi ketten műveltünk az elmúlt... nagyjából tizenöt percben. Még ha az időt nem is foghattam fel, mert eltompította bennem az adrenalin, a sokkoló képek sorozatai és a kétségbeesett kiútkeresésem, azért nem adtam fel az idegen embertársam ellen üzent küzdelmemet. Megadtam magam, mindezt látszólag. Mert kellett, mert akkor szükségesnek ítéltem gyilkos tekintete miatt. Kockázatos lépésre szánta el magát, hiszen ha be akarta volna biztosítani hosszú távú épségét, akkor helyben elkábít és túszul ejt, rosszabb esetben megöl. De nem tette, és ez tetszett benne. Hálás voltam, főleg mert láthattam csuklya nélkül, így legalább megjegyezhetem arcvonásait.
Nyeltem egy nagyot, közben próbáltam megnyugodni. A sötétben teljesen egyedi élményeket éltem át. Csendben voltunk, miközben úgy éreztem nem kellett verbálisan is kommunikálnunk egymással. A hold fényében megcsillanó szempáromról tökéletesen leolvashatta, amit mondani szerettem volna. Haragudtam, csalódott voltam és fáradt. Nem tudtam meghatározni, hogy a nyűg vagy a düh késztet belülről támadásra. A lány csak olaj volt a tűzre. Bár már jóval távolabb állt tőlem, még mindig nyugtalanított a jelenléte. Minek jöttem ide? Miért kellett beleütnöm az orrom a bájitalfőzéssel egybekötött bujkálásába? Hasonló haragot véltem felfedezni pupillájában. Éreztem, hogy ölni tudott volna, amiért útban voltam és megsebesítettem, teszem hozzá zseniális módszerrel. Ez persze nem mentség az ő szemében.
Állva maradtam, még ha lábam sebes is volt. Elhatárolódtam az őt való szuggerálásról, pedig szívesen szemeztem volna vele. Kíváncsi voltam, hogy ő mit élt át, mi játszódhatott le benne igazán. Érzései csillapodtak, aztán csak érzékien a sebzésemről kérdezett.
- A történtek után ez a minimum volt, amit kaphattál - ráztam meg a fejem, a lábamra gondolva pedig csak még nagyobb fájdalom nyilallt belé, bár előtte mindvégig kínjaim ignorálásán fáradoztam. Meglepő gúny áradt belőlem onnantól, hogy nem érintette veszélyes eszköz a nyakam, ráadásul ezúttal ő húzta a rövidebbet. Még a főzetről is kérdezhettem, elvégre a pálcám immáron bármikor kéznél volt helyzet esetén. Az átkot is a nyelvem hegyén őriztem, s legalább ötször elkántáltam magamban előtte. Nem kaptam egyértelmű választ, ami a feszültséget csak tovább növelte a szobában. Közel álltunk egymáshoz, ezért hátrébb kellett lépnem. Éreztem, hogy valami rossz van előkészülőben. Nem láttam mást, mint az éjszaka fényében megmozduló sötét árnyékot, a lány valamelyik végtagját, ami már elég volt ahhoz, hogy támadásba lendítsen.
- Stupor! - kiáltottam haragosan, némi csalódottsággal a hangomban iránta, amint ösztönösen küldtem felé ezt a praktikus varázslatot. Pálcámmal még mindig teljes készenlétben, mélyen áldozatom szemeit fürkészve, egészen közel hajolva hozzá ellenőriztem le sikerességem. Már nem önmagam voltam, csak egy sötétben rettegő szörnyeteg, aki innentől kezdve bármire képes volt.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. augusztus 26. 16:09 | Link

Kávássy A. Henrietta


Felém intett pálcamozdulatát azonnali és elkerülhetetlen veszélyforrásnak ítéltem. Magam sem tudtam, hogy hogyan tudtam olyan gyorsan cselekedni, de szinte gondolkodási idő nélkül hagyta el számat az átok. Az jutott a leghamarabb az eszembe, segítségével pedig el is értem a kívánt hatást. Hálás voltam önmagamnak, amiért kéznél volt a pálcám, s nem dőltem be a trükközésének. Hát így legyen nyugodt az ember...
A lány öntudatlanul vágódott a mögötte található falnak, de azon se csodálkoztam volna, ha átszakítja azt a rozoga falat, bár az épület maga már így is életveszélyes. Semmi kedvem eltemetni magam alatta. Biztosan jobban fog fájni ezután a háta, de ha egyszer ő kereste a bajt, most mégis mit várt? Nézzek szépen és hagyjam magam hasonlóan véresre sebzeni? A saját testi épségem érdekében félretettem mindennemű tapintatosságomat. Kábultan heverő társam értéktelen morzsává szűkült össze szememben. Kimért óvatossággal sétáltam közelebb fekhelyéhez. Ezt tényleg a padlóra küldtem. Ám minden kétséget kizárólag még lélegzik, életben van. Nem gyakran használom ezt az átkot, a mostani alkalmat is a szükség idézte elő. Ha megítélhetem, szép munkát végeztem, nem hoztam szégyent korábbi tanítóimra, bár ők biztos nem örülnének az élőlényen való végrehajtása hallatán.
Az öröm mámorából a feleszmélő lány zökkentett ki. Viszonylag hamar emelkedett fel a porból, ahová az imént küldtem. Kezében a pálcájával gyűlöletesen a szemeimbe nézett. Az arcomra fagyott mosolyommal hátráltam párat, szemem sarkából a pincében lévőkhöz hasonló akadályokat kezdtem el keresni, de ez a helyiség túl üres volt ahhoz, hogy elugorhassak. Lelassult a világ, hallottam az átkot, homályosan pedig a pálcahegyből felvillanó fényeket.
Kihagyott az emlékezetem. Elmosódva láttam a külvilágot, hallottam a hangokat, de minden porcikám sajgott. Összeszorított fogakkal küzdöttem a sírás ellen a földön feküdve. Tetőtől talpig belepett a kosz, kómásan a hátamon fekve pillantottam vissza. Rá, aki miatt most szenvedtem, de nagyon. Akitől az utolsó erőmmel is próbáltam elugrani, de végül nem ment. Nem voltam rá képes. Levegő után kapkodtam, holott az eszem azt súgta, most lassan és mélyen kellene beengednem a tüdőmbe az oxigént. Néhány hangos nyögés után kísérletet tettem a felegyenesedésre, de szédültem, nem bírtam volna tartósan két lábon állni. Közben mozgást véltem felfedezni a szoba túlsó végében. Ő volt az... Égnek meredő szőrszálakkal tudatosult bennem, hogy még mindig itt van és bármikor lecsaphat rám.
- Rohadék - suttogtam a kíntól vigyorogva - Azt teszel velem, amit akarsz. Nem akarok a gyengélkedőre kerülni, érted?! Dobd el a pálcád ... vagy inkább gyógyíts meg!
Indulatos voltam, de ahogy egyre jobban tért vissza a tudatom, úgy növekedett bennem a fájdalom. Biztos én is repültem, nem is kicsit. Beszédem végén már-már könyörgően kértem, hogy jöjjön ide és csináljon valamit. Ez a tetű csúnyán csőbe húzott.
- Már az elején rád kellett volna küldenem valamelyik tiltott átkot... - morogtam.
Szál megtekintése
Kísértetház - Martin Romberg hozzászólásai (6 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa