32. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!

Megnyitotta kapuit a Karácsonyi vásár és a Korcsolyapálya a Boglyas téren!

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Kávássy A. Henrietta
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 34
Összes hsz: 178
Írta: 2015. április 14. 19:37 | Link

Martin Romberg
[Zárt]

Különös módon egész jól bírtam ez idáig Gwen viselkedését, de miután múltkor a könyvtárban megkért, hogy ne öleljem meg Kriszt, kiakadtam, de nagyon durván. Miért szól bele abba, amihez nincs semmi köze. Az én életem, az én dolgom. Ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak. Nem kicsit idegesített fel. Én megértettem volna őt, talán még teljesítettem is volna a kérését, ha az kérésként mondta volna és nem felszólításként. Eddig nem voltam senkivel sem gonosz, nem bántottam senkit a szavaimmal, kivéve Gwent, akinek eléggé beszóltam a könyvtárban. Azóta mintha megváltoztam volna. Hatalmas gyűlöletet érzek magamban. Bántani szeretném a lányt, rosszat kívánok neki. Éppen ezért szerveztem meg tudatosan a mai kis kitérőmet.
Megvártam, míg lemegy a nap, csak azután indultam útnak. Jól tudtam, hogy ilyenkor hemzsegnek a prefektusok a kastélyban, így halk és óvatos voltam az épületből kivezető, illetve a faluba vezető úton. A település előtti mezőn még megálltam szedni néhány hozzávalót a főzetemhez. Egy bizonyos levélfélén kívül minden mást beszereztem már, ezt hagytam utoljára. Mindent egy tértágító bűbájjal megáldott táskába tettem bele, többek között ott lapult a főzőedényke is, amiben majd el fogom készíteni Gwen számára a főzetet. Azért nem akarom megölni, nem mérget készítek, csupán egy olyan löttyöt, ami egy ideig ágyhoz köti a lányt. Amolyan hányás, szédülés, fejfájás problémákkal fog szenvedni, amennyiben sikeresen megissza a készítményt.
Nem meglepetten fogadott a falu kihalt utcája. Egy lélek sem volt a főúton, legalábbis feltűnően nem, ám bizonyára lehettek sötétben botorkáló kitudja milyen alakok. De valamiért nem érdekeltek, nem paráztam attól, hogy netán valaki elkap az utcán. Szerencsére elég közel volt a kísértetház, azonban annál eldugottabb helyen. Az azt körülvevő fák között gyorsan végigosontam, fekete ruhámban szinte árnyként suhantam, majd az ajtóhoz érve benyitottam és beszökkentem az ajtón. Hát mi tagadás, eléggé elhagyatott egy hely, de ez számomra most tökéletes volt. Az egykori nappali közepére leültem és elővettem az edényt és a hozzávalókat is.
Hozzászólásai ebben a témában

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. április 15. 19:49 | Link

Kávássy A. Henrietta


Első alkalom volt, hogy lemerészkedtem a faluba, ha nem számoljuk az ideérkezésemet. Immár kevesebb kötöttséggel kell szembenézzek. A Herzbergben azért szigorúbban tartották számon a dolgokat, elvégre jóval fiatalabb voltam még. Most, hogy erre rádöbbentem, csak még felszabadultabban járhattam a környéket.
Eszembe jutott, hogy esti arculatában még nem láttam a falut. Egy darabig úgy határoztam, hogy majd csak napnyugta után indulok el, de gyorsan rájöttem, hogy éjszakánként nagyon hamar lehűl a levegő, és szinte minden elnéptelenedik, amit nem szerettem volna. Bezár minden, csak a kevésbé tisztelt helyek várják tárt kapukkal a fülük mögött vajat rejtegető fickókat.
Így aztán a késő délutáni indulást választottam, csak hogy az egész naplementében gyönyörködhessek. Lassan vitt a lábam, útközben meg-megállva az éledező természet nyomai előtt. Még mindig a szabadság különös és új érzését éreztem magamban dominálni, ami érdekes módon nem csapott át túlzott őrületbe. Megőriztem az eszem, tudtam hogy mit kell tennem. Újfent hálás voltam, hogy semmiből sem kellett még készülni, azaz hogy gondtalanul lófrálhattam.
Az eltöltött néhány óra hamar elszaladt. Remekül éreztem magam. Igaz, hogy egyedül, de legalább ráhatás nélkül. Folytattam a felfedezést, ezúttal a lakósor telkeit álltam neki pedzegetni, a maradék üzletsort valamikor későbbre fogom hagyni. Szép volt a naplemente. Kár, hogy nem hoztam magammal elég pénzt, mert akkor biztos beugrottam volna venni valamit. Mondjuk egy tábla étcsokoládét, csak mert olyan régen ettem, pedig az egyik kedvencem. Aztán besötétedett, és minden úgy lett, ahogy azt előre sejtettem. Kiürült a falu, s a többiekkel együtt jobbnak láttam én is visszaindulni. Csakhogy.
Már elhagytam a határát, amikor egy különös alakot láttam mozogni. Körvonalai a fák közül tűntek elő, arcát nem láttam jól, mert ruházata túl sötét és bő volt, így eltakarta azt. Épp úgy festett, mint aki tilosban jár. Ezt onnan tudom, hogy gyakran láttam tilosban járó embereket, még ha nem is mindig én voltam az a szerencsés.
Szokatlanul töprengeni kezdtem, hogy vajon ki lehet ez, és miben sántikálhat. Az nem lehet, hogy varázslény vagy illúzió lett volna. Az út menti árok pereméig szorultam, hogy a távolba hajolva követhessem még őt a szememmel. A másik irányba tartott, egy rozoga épület felé.
Nem mondhatom, hogy nem féltem. Nagyon is vert a szívem, aztán mellesleg jópárszor megbántam magamban, hogy a követésére vetemedtem. De a kíváncsiság nagy úr, ráadásul biztonságban éreztem magam, mert nálam volt a pálcám.
Semmiképpen sem akartam beszélni vele, ezért az ő bejárata helyett egy másik alternatívát próbáltam keresni. A ház spontán felmérése után óvatosan, végig a falhoz simulva lopakodtam be a kertbe. Fogalmam sincs, hogyan szúrtam ki a sötétben, de észrevettem valamit. Az alapzat egy ponton meg volt rongálódva, feltehetőleg a diákok vájtak itt maguknak járatot. Egy körülbelül a térdemig érő luk tátongott alul, pont elég ahhoz, hogy azon bemászva a pincébe jussak. Először egy kavicsot dobtam le, aztán bűbáj segítségével levilágítottam, vizsgálódtam és végezetül bemásztam. Ha minden igaz, a rejtélyes valaki alatt lehettem, pontosan egy szinttel. Mindezt úgy, hogy ő erről semmit sem tudott, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem. A minimálisra hagyott fénnyel a kezemben próbáltam megtalálni a lépcsőhöz vezető utat, de őszintén szólva borzalmas állapotok uralkodtak odalenn. Felettem és alattam is hiányos szerkezetű padlózat, mindenféle kopott és haszontalan bútor, holmi, kosz. Zajforrások tucatjai. Akarva akaratlan hallattam halk reccsenéseket, kopogásokat, melyek nem csak a nehéz és lassú lépteimnek voltak köszönhetőek. Már a visszafelé vezető utat se találtam. Közben végig azon drukkoltam, hogy a felettem settenkedő semmilyen neszt ne halljon meg, mert akkor úgy hiszem, végem lett volna. Ha meg feljebb kerülök, előbb-utóbb megleshetem, miben is sántikál

Hozzászólásai ebben a témában
Kávássy A. Henrietta
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 34
Összes hsz: 178
Írta: 2015. április 16. 18:13 | Link

Martin Romberg
[Zárt]

Igazából fogalmam sem volt, hogy miért pont a kísértetházat választottam a főzet elkészítésére. Elég bizarr egy hely, erre abban a pillanatban rájöttem, amint benyitottam az ajtón. Mivel a ház üresnek tűnt, így tartottam magam az első tervemhez, bementem és a nappalihoz siettem. Minél gyorsabban túl akartam lenni ezen az egészen, ezért nem vacakoltam, elővettem az edényt és a hozzávalókat. Egy varázslattal meggyújtottam a varázslókonyha praktikus darabjának alsó részét, ami éppen azért lett feltalálva, hogy ne kelljen alatta tünet csiholni. Nem lett volna jó, ha felgyújtanám a ház padlóját. Főzni egyébként is szeretek, a varázslöttyök készítése sem áll messze tőlem, mondjuk úgy, női érzékem van ezekhez.
Megvártam, amíg felforr a víz, ahogy az le is volt írva a teendőkhöz. Még mindig rajtam volt a nagy fekete palástszerű ruhám, még a csuklyáját sem döntöttem hátra fejemről. Csöndben vártam a vízre, addig is körülnéztem. A falak penészedtek, pókhálók mindenhol és itt-ott még egy patkány is elszaladt. Még szerencse, hogy nem irtózom tőlük. Megfigyeltem, hogy a ház időnként érdekes zajokat hallat, de ezekre fel voltam készülve, ugyanis kedves barátnőm tegnap beszámolt nekem az ottani élményeiről. Mondta, hogy a ház időnként életre kell és megvicceli, ijesztgeti vendégeit. Viszont kezdtek egyre gyakoribbá válni a nyikorgások, különösen akkor kezdtem el gyanakodni, hogy itt valami, vagy valaki más is van, amikor alattam volt a zajforrás nagy része. Féltem, hogy valaki van alattam, fogalmam sem volt, hogy ide kik járnak. Néhány diák rendszerint látogat el ide, de közülük is vannak olyanok, akik nem gondolkoznak azon, hogy bántsák-e társaikat, de bárki más idegen, rosszban sántikáló lélek is bázisaként használhatja a helyet. Úgy döntöttem, hogy utánajárok. Felálltam, csuklyámat még jobban az arcomra húztam és kezembe vettem a pálcámat. Fényt természetesen nem csináltam, inkább a sötétségbe bújva indultam el a pincébe vezető ajtót megkeresni. Próbáltam halk lenni, még a lélegzetemet is visszafogtam.
Megtaláltam a levezető utat. Még hezitáltam kicsit, hogy lemenjek-e, vagy ésszerűbb lenne inkább elhagyni ezt a területet. De úgy döntöttem, hogy lemegyek, teher alatt nő a pálma. Néma csöndben lesétáltam a lépcsőn, mintha valami alagútrendszerbe tértem volna. Egy elágazáshoz értem, közvetlenül a lejáró végén. A falhoz lapultam. Megdermedtem, mert lépteket hallottam a közelből, így már biztosra vettem, hogy valaki van itt lent. Összeszedtem a bátorságom és nagyon halkan elsuttogtam egy varázsigét, amit valószínűleg más nem hallhatott, csak ha épp mellettem állt. A varázsige kimondása közben lendítettem pálcámat és mintha csak egy kis fénygömb lett volna a végére biggyesztve, elhajítottam azt a hangforrás felé.  Ott aztán egy kis bombához hasonlóan, a fény kiterjedt és megvilágította a teret. Egyik szememmel közben kikukucskáltam a fal mögül és észrevettem, hogy kirajzolódik egy embernek a körvonala. Azt láttam, hogy ember, de nem volt hosszú haja, ám többet nem tudtam meg. Nekem ennyi elég is volt. Egy közel felnőtt férfi volt idelent és most felfigyelhetett rám. Szerencsére csupán az egyik szememet, illetve azáltal a csuklyám kis részét nem takarta csak a fal, így valamennyire védve voltam a támadásoktól. De nem vártam semmire. Amint kirajzolódott a férfi körvonala, elkezdtem rohanni felfelé, azon az úton, amin lejöttem. Felérve a földszintre tovább rohantam és befordultam az első szobába, amit találtam.
Hozzászólásai ebben a témában

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. április 16. 20:25 | Link

Kávássy A. Henrietta


Odalent másképpen gondolkodtam. Egy darabig próbáltam megjegyezni az útvonalat, hogy bármi baj esetén azonnal a felszínre juthassak, de idővel már nem tudtam követni a pince folyosóinak kanyarjait. Le kellett mondjak a menekülővonal tervéről. Csak a kezemben szorongatott pálcám, s annak aprócskára vett fénygömbje biztosíthatott arról, hogy minden rendben lesz. És persze saját magam, ott belül. Legalább orra nem eshettem, csak a padló szakadhatott be bármikor alattam, már ha van még hova süllyedni. Cseppet sem bíztam a helyben, főleg nem az ideosont alak után. Azon sem lepődtem volna meg, ha a Pokol kapuját leltem volna meg hirtelen.
Már ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendjén. Túl nagy csend uralkodott a házban. Ha még nem aggódtam volna eléggé, hát most különösen elővigyázatossá váltam. Még inkább a falak mentén, igyekezvén a szanaszét heverő tárgyak takarásában lapulni, de még mindig távol éreztem magam a felfelé vezető úttól. Egyre reménytelenebbé és magányosabbá váltam odalenn. Meg kellett álljak valahol, egy viszonylagosan biztonságos ponton, tehát így tettem. Szinte teljesen eloltottam a pálcámból nyert fényforrást. Éreztem, hogy pupilláim lassan hozzászoknak a végtelen sötéthez, lassabbodó és egyenletesebbé váló lélegzetemen kívül semmit se hallottam.
Tettem néhány lépést valamerre. Egészen keveset. Magam sem tudtam, merre indulok, de jó lett volna kitapogatnom a korábban még látott, feltehetőleg előttem eldőlt széket, mert akkor már beazonosíthattam volna a helyzetemet. Bumm... Fényesség. Vakító fényesség, amitől ösztönösen az arcomhoz kaptam mindkét kezem - csoda, hogy nem szúrtam ki a pálcámmal a szemeim, pedig azonnal hatástalanítanom kellett volna a varázslatot a segítségével - és néhány lépést hátráltam. Megint szerencsém volt, hogy nem volt mögöttem semmi, amiben hanyatt eshettem volna. Sem kiáltani, sem reagálni nem volt időm. Igazából fel se fogtam, hogy mi történik. De amint elmúlt a hatása, több tárgyon is átbukdácsolva jutottam el egy terembe, amit kikiáltottam sürgősségi fedezékemnek. A fejem és a lábam is csúnyán bevertem a megiramodásban. Azt se tudtam, hogy élek vagy halok, de ekkor már megfogalmazódott bennem, hogy bizonyára túljárt az eszemen, és egy óvatlan pillanatban leellenőrzött. Vagy csak megijeszteni próbált. Nem láthat jól a sötétben, de sokkal jobban ismerheti nálam a terepet. Ezért nem szabadott, hogy túl sokáig legyek egy helyben. Hallottam, hogy visszarohan a lépcsőn, most legalább már tudtam merre menjek. Követtem a mennyezeti padlón hallható koppanásait, így megpróbáltam teljesen alá kerülni, mint nagyjából a múltkor. Amint megsaccoltam a rejtekhelyét, ügyelve arra, hogy a keletkezhető törmelék ne essen rám, kissé ferdén egy rombolóátkot küldtem a plafonnak. Nem túl nagyot, éppen eleget ahhoz, hogy az egy kisebb szabályos körben, nagy hangzavart keltve összeroskadjon és az én szintemre essen. Azt kívántam, bárcsak pont a leszakadó deszkákon próbált volna meglapulni. Anélkül, hogy a sikerességről meggyőződtem volna, bicegve felsiettem a földszintre és folytattam a keresést az alak után. Nem mertem kiáltani. Az imént felvert portól és a korábban elszenvedett apróbb sérülésektől valósággal kapkodtam az oxigén után. Sorról sorra kezdtem járni a szobákat, mindegyikhez odakommandózva, ajtaját belökve - ha volt egyáltalán - így előbb-utóbb nyomok után kutatva. Ezen a szinten már érezni lehetett valaminek a szagát. Nem is olyan messze innét bájitalt főzhettek.
Hozzászólásai ebben a témában
Kávássy A. Henrietta
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 34
Összes hsz: 178
Írta: 2015. július 29. 18:58 | Link

Martin Romberg
[Zárt]

Nem tudtam, hogy mi vezérelt akkor, amikor úgy döntöttem, hogy lemegyek a pincére hajazó alagútrendszerbe, de bármi is volt az, biztosan köze volt a jellemváltozásomhoz. Ha pár hónappal, netán fél évvel ezelőtt kerültem volna ilyen helyzetbe, valószínűleg egy kisebb zaj hatására is elhagytam volna az épületet és egyenesen haza siettem volna. Bár ha már itt tartunk, el sem jöttem volna olyan bájitalt főzni, ami árt egy embernek.
A pincébe vezető lépcsőn halkan és óvatosan lépkedtem, majd ahogy leértem az utolsó fokra, további zajokat hallottam. Biztos voltam benne, hogy azok forrása a közelben volt, ahogy abban is, hagy egy ember járkált idelent. Afelől hogy milyen személy - diák vagy tanár, jó vagy rossz - fogalmam sem volt. Amint a mozgás már nagyon evidensé vált, pálcámmal varázsoltam és egy fénygolyót dobtam a mozgó személy felé, ahol aztán az úgy mondva felrobbant és láthatóvá tette a teret. Nekem, és több mint valószínű, hogy a másik személynek is erős volt a fény, hunyorognom kellett, hogy látni tudjak bármit is, hiszen pupilláim már hozzászoktak a sötéthez. Ettől függetlenül kirajzolódott egy férfi alakja és mivel az előbbi akciómmal jelt adtam magamról, jobbnak véltem elhagyni a pincét. Felszaladtam a lépcsőn és berohantam az egyik szobába. Szerettem volna leleplezetlenül maradni és a csuklyás köpenyem nem nyújtott számomra elég menedéket. Egy kevésbé látható helyen megbújtam, persze állva maradtam, de minden érzékszervem a külső folyosóra terelődött és valószínűleg pont ez lett a vesztem. Alattam a deszkák hirtelen összetörtek, én pedig tehetetlenül zuhantam alá egy emeletet. Az esés közben megpróbáltam menteni a menthetőt, de nem tudtam már mit csinálni, csupán azt értem el, hogy a hátamra essek. Az érkezés nem volt kellemes, egy faládára estem rá, ami persze azonnal széttört. Még szerencse, hogy a csontom nem, azonban pár heget szerzett a testem, na meg persze fájdalmat. Nem adtam ki hangot, nem az én szokásom a sikítás, viszont nagy hangzavar kerekedett a fatörések miatt. Velem együtt esett köpenyem, ami továbbra is takart valamelyest, de a zuhanás miatt fekete hosszú hajam szabadon engedte magát és lobogott. Ruhám is kissé szétszakadt, pólómon egy nagyobb tépésnyom volt látható. Nehezen feltápászkodtam miközben hallottam hogy a másik személy felment a lépcsőn. Fordult a helyzet. Ebből a kisebb támadásból megtudtam, hogy bizony figyelnem kell mert ez nem játék. Csuklyámat megigazítottam, hogy ismét fedje rendesen az arcom, majd az eddigieknél is halkabban,  lábujjhegyen felosontam utána, persze tisztes távolságból. A srác jól hallhatóan sorra vette a szobákat, így nem volt annyira nehéz dolgom, befutottam az egyik olyan helyiségbe, ahová már egyszer berontott. Onnan lestem, hogy bemegy oda, ahol én a bájitalt főztem. Tudtam jól, hogy ennek sosem lesz vége, ezért magam vettem a bátorságot és léptem mögé hirtelen és halkan.
- Tán keresel valamit? - Mondtam makacsul nőies hangon miközben pálcámat a torkához szegeztem. Közel kellett állnom hozzá, csak így tudtam a torkához emelni a varázslók és - az én esetemben - a boszorkányok fegyverét. Arcom felfedte magát az orromig, bár már hangom is elárult, de nőies idomjaim megkérdőjelezhetetlenné tették, hogy ellenkező neműek vagyunk. Ha most verekedésbe kezdenénk, bizonyára ő nyerne, hiszen izmai jóval erősebbek az enyéimnél, így inkább úgy gondoltam, hogy kihasználom női lényemet.
Hozzászólásai ebben a témában

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. július 30. 15:09 | Link

Kávássy A. Henrietta


Kezdett betelni a pohár. Gyötört a bűntudat, ahogy újabb és újabb szobákat derítettem fel, s csak az engem üldöző ember járt a fejemben. Legalább már kikerültem a ház pincéjéből, úgyhogy a fényviszonyok sokkal barátibbak voltak. Tudtam, hogy túlléptem egy határt, és hogy már veszélyben vagyok. Hirtelen végigfutott az agyamon, hogy mi van ha az átkom sikerrel járt, a titokzatos idegen pedig magatehetetlenül zuhant rá valamire. Ha komolyabban megsérült, vagy esetleg az életét vesztette, ugyan mit fogok kezdeni? Ha ő is egy diák, amire valljuk be, elég nagy esély van, akkor életem végéig viselhetem eme bűn súlyát.
Féltem, egyre több meggondolatlan lépést követtem el, közben egyre jobban fájt minden végtagom, valószínűleg a sötétben való elhasalástól. Már nagyon nehezen tudtam koncentrálni. Éreztem, hogy elfáradok, legszívesebben lekuporodtam volna egy sarokban és addig ültem volna ott, amíg új erőre nem kaptam volna. De nem tehettem, mert folyton azt éreztem, hogy valaki a nyomomban volt. És ha megőrültem? Ha a ház a bolondját járatta velem? Ki kellett jutnom onnan, minél előbb.
Ekkor azonban megpillantottam egy üstöt. Eltökélt bájitaltan tanuló vagyok, senki ne próbálja tagadni, hogy valaki löttyöt próbál katyvasztani. Körbepillantottam, de mivel nem találtam senkit, úgy véltem veszélytelenül közelebb léphetek a főzet felé a megvizsgálásáért. Aztán a meglepetés erejével felbukkant mögöttem az a bizonyos valaki. Ajkaim szétnyíltak, mintha csak kiáltani készültem volna, de hang nem jött ki torkomon. Éreztem, hogy libabőrös leszek, nyakamhoz pedig egy kemény pálcát szorítanak. Ingerszerűen az öklendezés határán találtam magam, de még volt bennem annyi tartás, hogy ne legyek rosszul. Most az egyszer elkaptak, mint valami rágcsálót... Szánalmas érzés volt, pedig már fejben terveztem egy Stupor megküldését. Majd legközelebb, vagy az első leendő alkalommal, de meg kell tőle szöknöm.
Ahogy végigmértem, egy csuklyás, feltehetőleg a gyengébbik nemhez tartozó figura nézett velem immár farkasszemet. Hiába győzhetett volna a fizikai erő, jobbnak láttam semmi óvatlan mozdulatot tenni, nehogy én húzzam a rövidebbet. Próbáltam néhány lépéssel hátrább kerülni tőle, aztán csigalassúsággal feltartottam neki mindkét kezem, ezzel adva meg magamat. Jobbomban a pálcám szorongattam, de valamerre másfelé irányítva a hegyét.
- Nem... tudom. Talán téged - haboztam, s végül a becsületem megtartása mellett döntöttem, így válaszolhattam kissé keményebben. Nem adom olyan könnyen magam, nem fogok az életemért könyörögni.
- Elkaptál, gratulálok. De ne szúrd ki a torkom, ha kérhetem.
Hozzászólásai ebben a témában
Kávássy A. Henrietta
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 34
Összes hsz: 178
Írta: 2015. július 30. 19:08 | Link

Martin Romberg
[Zárt]

Nem terveztem megfordítani a helyzetet, nem akartam üldözöttből üldözővé válni, de a sors így hozta és ebben az esetben a sors egyenlő volt azzal a személlyel, aki itt tartózkodott velem a kísérteties házban. Ugyanis egy rombolóátokkal elérte célját, alattam összeomlott a padlózat minek következtében zuhantam egy emeletet. Nem estem a legjobban, de rosszabbul is végződhetett volna a dolog. Hátamra érkeztem, egy faládikán landoltam, ami korhadtsága révén azonnal összetört alattam. Nem volt kellemes érzés, a széttöredezett darabjai sebeket ejtettek hátamban, ami meglátszott a köpenyemen is: vágásnyomokon felbukkant némi vérfolt is. De szerencsére nem voltak súlyosak, legalábbis úgy éreztem elsőre. A kezdeti sokk után próbáltam megnyugodni és túllépni azon, hogy az ellenfelemé lett ezúttal a pont. Tudatosult bennem, hogy mennyire nem játék az, amit mi ketten művelünk. Igaz, fogalmam sem volt, hogy kivel állok szemben, de gyanítottam, hogy ha a legkegyetlenebb gyilkosba botlottam volna vele, akkor már rég megölt volna. Ettől függetlenül féltem. Nehéz mozdulatokkal és fel-felszisszenve helyeztem ülőpozícióba magam, majd tápászkodtam fel a földről. Fájt a hátam és a bal kezem, de a helyzet nem tette lehetővé, hogy leragadjak miattuk és nyalogassam sebeimet. Felindultam a lépcsősoron és megpillantottam az ellenfelemnek gondolt srácot. Nagyjából velem egyidősnek tűnt, de persze ez semmit sem jelentett, ugyanúgy tartottam tőle, mintha tőlem sokkal idősebb lett volna. Nem volt szükség hogy meglássam, anélkül is, a hangokból tudtam következtetni mozgására. Valószínű volt, hogy sorra veszi a szobákat és mindenhová benyit, vagy berúgja az ajtót. Mivel olyan helyen állt, elvágta előlem a menekülési útvonalat, képtelenség lett volna úgy kiszökni a házból, hogy ne vegyen észre, így inkább a veszélyesebb, de izgalmasabb megoldást választottam.
Megint csak rá kellett döbbennem, hogy mennyire megváltoztam. Belesétálok egy srác, sőt mi több, a jelenlegi ellenségem kezei közé. Ez őrültség és megint csak ismételni tudom magamat, hogy ha régen ez a szituációt vázolták volna fel nekem, biztosan másképp cselekedtem volna. Ma viszont egyenesen a pasas mögé osontam, míg ő abba a szobába tartott, ahol az imént készítettem bájitalt és mivel megzavartak, a főzésem sikertelennek volt minősíthető. Pedig a konyhában jónak tartottam magam, utóbbi években nem nagyon égettem oda semmit. Jó, az is tény, hogy csak olyanokat csináltam, amit kiskoromban megtanultam. De ez most mindegy. A férfi ahogy hátrafordult, meglepődhetett, hogy a torkához szegeztem pálcámat. Valójában ez a támadás önvédelemből jött, az "inkább én öljek meg valakit, minthogy engem öljenek meg" gondolat vezérelt. Néztem - csuklyám árnyékában megbújó szemeimmel - ahogyan hátralépett óvatosan és feltette a kezét, jelezve ezzel, hogy megadta magát. Egy ördögi mosoly jelent meg arcomon. Nem tudtam visszafogni, eluralkodott bennem a győzelem édes íze. Feltettem egy kérdést is neki, mire jött a válasz. Mosolyom tovább mutatkozott, csakhogy a kísérteties gonoszság helyett őszinte jókedvet sugallt. Tetszett a válasza, rájöttem hogy egy roppant jó fej sráccal futottam össze. Kijelentett kérésére elvettem torkától a pálcámat és leeresztettem magam mellé. Majd csuklyámért nyúltam kevésbé összetört kezemmel és hátrahajtottam azt, felfedve ezzel teljes arcomat és valódi külsőmet. A velem szemben lévő szemébe néztem, mire smaragd íriszemben megcsillant az ablakon besütő hold fénye. Nem szólaltam meg, nem tudtam mit mondani, egyszerűen nem hagyta el szó a számat. Kettős érzés volt bennem, egyrészt sajnáltam a fiút, hogy így pálcát szegeztem hozzá, másrészt viszont megérdemelt mindent, hiszen közvetetten megsebzett.
Hozzászólásai ebben a témában

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. augusztus 4. 23:12 | Link

Kávássy A. Henrietta


A tetőpont az volt, amikor a torkomnál éreztem a pálcáját. Soha senki nem fegyverzett még így le. Tudtam jól, hogy nem egy játékba csöppentem, ugyanígy tisztában voltam a lehetőségeimmel is. Szökésről szó se lehetett, különben se lett volna olyan izgalmas, ha csak úgy, minden magyarázat nélkül kirohantam volna a házból. De hogy gyáva féreg módjára az életemért könyörögjek, azt kikérem magamnak.
Elsőként a fojtogató körülmények alól kellett megszabadítanom magam, ezt pedig a stílusommal el is értem. Egy fokkal megkönnyebbültem. Szerintem ő is ugyanígy érzett, ami valahol elindított bennem egy önhibáztató folyamatot, de a kalandérzet végett csillapítani tudtam. Elvégre nem mindennapi történéseket éltem át. Ez az adrenalinbomba, amit ma kaptam, egyszerűen felbecsülhetetlen. Csak kár a lábamért, amit úgy bevertem valahol, hogy mostanra már a kék és a lila különböző színeiben pompázhat, ha nem kezdett lassú vérzésbe, ami eddigre biztosan elállt és odaszáradt.
Nem farkasszemet néztem tehát az üldözött-támadómmal, hanem egy pillanatra lehajolhattam a lábamhoz, hogy végigtapogatózva felmérjem a károkat. Láthatta, hogy engem se kímélt az incidens. Mindennek a fénybűbáj az oka, nélküle tuti nem felejtettem volna el száz százalékosan a lábam elé nézni. De megtörtént, nem haltam bele, és megváltoztatni se tudom már a balesetet. És ahogy a csuklyájától megszabadult lányra pillantottam, ugyanúgy vérfoltokat és a ruházatán esett károkat láttam. A magam módján felnevettem.
- Látom sikeres volt az átkom - ezt ugyanis nem volt már időm leellenőrizni, olyannyira siettem el onnét, nehogy megtaláljon vagy az én fejemre zuhanjon a padló. Ha már a győzelmeknél tartunk, ezt az egyet az én javamra írhatjuk fel. Ugyanakkor borzasztóan kellene esnie, hogy pont egy lányt kínoztam meg. Egyáltalán; most kellett volna a bocsánatkérésnek következnie. Ott lógott a levegőben egy elnézést, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Csak néztem magam elé, próbáltam szavakat artikulálni, de csak hebegni tudtam. Még az is megfordult a fejemben, hogy nincs is mit megmagyaráznom neki, elvégre erre a helyre mindenki bemehet, ha nem is közterület.
- És az? - böktem a fortyogó üst felé, hogy tereljem magunkról a témát - Tudod, kevesen szöknek be ide este, hogy csuklyában kotyvasszanak... - meglehetősen gyanakvóan néztem rá, érződött hogy kekeckedtem. Csakhogy ez alkalommal már kéznél volt a pálcám, egy rossz mozdulattal a lánynak szegezhetve adhattam volna mattot. Még nem tettem, mert bíztam abban, hogy nem lesz rá szükség.
Hozzászólásai ebben a témában
Kávássy A. Henrietta
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 34
Összes hsz: 178
Írta: 2015. augusztus 5. 19:45 | Link

Martin Romberg
[Zárt]

Elkaptam, gondoltam. Ahogyan pálcát szegeztem rá, nem lehetett eldönteni szándékomat: vajon komolyan meg akartam-e ölni, vagy csak szórakoztam kicsit. Nos, be kell valljam, magam sem tudtam erre válaszolni. Nem gondolkodtam, hogy miért tettem, leginkább védelemből történt, de mivel megtalálta a főzetemet – ami ugyebár tönkrement a mi küzdelmünk során – ezért az is lehet, hogy jobb döntés lett volna megölnöm, mert így már bajban voltam. Kitudódhat, hogy mit csináltam és mivel nem egy béna löttyről volt szó, súlyos következményekkel járt volna a tanárok részéről. Márpedig le kell vizsgáznom, muszáj. Még ott csengtek fejemben a régi énem hangjai. Így van, a szüleim, a húgom és a tanárok felé megmaradtam az, aki voltam: ártatlan és szorgalmas. De hát hogy is vallhattam volna be nekik, különösen szüleimnek, hogy a dolgok megváltoztak. Az idő során felnőttem és megismertem a világ másik oldalát is, mondhatni belecsöppentem és itt ragadtam belül, lelkileg.
Láttam, hogy végigvizsgálja lábát. Követtem tekintetét, de kész voltam minden egyes mozdulatra védelmet biztosítani magamnak. Fejemben kavarogtak a nyugalmat sugárzó varázsigék, bármely pillanatban ki tudtam volna mondani őket. Féltem, magam sem tudom, hogy miért. Mert lebuktam? Mert megölhet?  Azonban észrevettem, hogy ő is megsérült. A sötétség miatt nem tudtam felmérni, hogy melyikünk van testi előnyben. Én is jócskán megsérültem, hátamon éreztem, hogy a levegő elkezdte szárítani a sebeket, amikből talán már kifolyt annyi vér, amennyi. Fájt. Igenis fájt, de nem engedtem, hogy gyengének lásson. Arcomról próbáltam rejtegetni annak jelét és elmémmel is igyekeztem másra gondolni. A testi előny valószínűleg nála volt, hiszen az erősebbik nemmel álltam szemben. Ez azonban hasznomra is válhatott. Ő a férfi, de én vagyok a nő. Ez megannyi fegyvert jelentett. Nem szép dolog bántani a gyengébbik nemet, nemde?  Ezt kihasználva felfedtem magam, levettem csuklyámat és meglebegtettem barna, ám a sötétben feketének ígérkező hajfürtjeim. Halk kuncogás fedeztem fel ellenfelem hangjában. Hatalmas düh öntött el, szemeimmel, mint éles pengékkel vágni akartam egyenesen a fiú húsát. Oldalra tekintettem, majd egy erős, haragos nézéssel megcéloztam az előttem álló pupilláját. A lelkéig akartam marni, a testemet árasztó méreg miatt úgy éreztem, szenvedni akartam látni a srácot. De visszafogtam magam. Nem engedtem, hogy kiboruljak és mindenfélét a fejéhez vágjak, ezzel csak gyengébbnek mutatkoztam volna. Magamban azért kiadtam a fájdalmat – szemét! – gondoltam elmémben, majd minden erőmmel azon voltam, hogy lenyugodjak és ne próbáljam meg megölni. Végül az agyam visszavette az irányítást és elfojtotta a düh hatását. Helyette hangom lágy volt és nagyon érzéki.
- Élvezed, - kicsit vártam, felvittem a hangsúlyt, majd folytattam tovább lassan, ugyanolyan hangon – hogy megsebesítettél? – Mondtam áldozatként, de ebben legalább annyi erő és huncutság is volt, érzékeltetni szerettem volna vele, hogy még nem estem össze és van oka a további aggodalmakra.
Tovább fokozódott a feszültség, amikor a főzetre terelte a témát. Most már valóban lebuktam, nem hunyt szemet a szobában készülő leves felől. Éreztem, hogy cselekednem kell, mert kinéztem a pasasból, hogy beköp vagy valami.
- Örülök, hogy azon kevesek egyikévé tartozom. – Mondtam és magam is elcsodálkoztam, hogy tényleg milyen bátor voltam, amikor elhatároztam ezt az egészet és különösen akkor, amikor betettem ide a lábam. Ez persze nem zavart, csak lehet egyszer még bajba fog sodorni az a tulajdonságom, ha most nem is. Szemem összeszűkült, akár a macskáké, amikor éppen kiszemelt prédájukra készültek rávetni magukat. Megszorítottam pálcámat és elkezdtem a magasba emelni, egyenesen a fiúra szegezve. Tennem kellett valamit és ezt agyaltam ki.
Hozzászólásai ebben a témában

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. augusztus 12. 18:06 | Link

Kávássy A. Henrietta


Bosszankodhattam volna tovább, hogy egy alattomos nőszemély a gégémnek nyomta a pálcáját, véget vetve annak a macska-egér fogócskának, amit mi ketten műveltünk az elmúlt... nagyjából tizenöt percben. Még ha az időt nem is foghattam fel, mert eltompította bennem az adrenalin, a sokkoló képek sorozatai és a kétségbeesett kiútkeresésem, azért nem adtam fel az idegen embertársam ellen üzent küzdelmemet. Megadtam magam, mindezt látszólag. Mert kellett, mert akkor szükségesnek ítéltem gyilkos tekintete miatt. Kockázatos lépésre szánta el magát, hiszen ha be akarta volna biztosítani hosszú távú épségét, akkor helyben elkábít és túszul ejt, rosszabb esetben megöl. De nem tette, és ez tetszett benne. Hálás voltam, főleg mert láthattam csuklya nélkül, így legalább megjegyezhetem arcvonásait.
Nyeltem egy nagyot, közben próbáltam megnyugodni. A sötétben teljesen egyedi élményeket éltem át. Csendben voltunk, miközben úgy éreztem nem kellett verbálisan is kommunikálnunk egymással. A hold fényében megcsillanó szempáromról tökéletesen leolvashatta, amit mondani szerettem volna. Haragudtam, csalódott voltam és fáradt. Nem tudtam meghatározni, hogy a nyűg vagy a düh késztet belülről támadásra. A lány csak olaj volt a tűzre. Bár már jóval távolabb állt tőlem, még mindig nyugtalanított a jelenléte. Minek jöttem ide? Miért kellett beleütnöm az orrom a bájitalfőzéssel egybekötött bujkálásába? Hasonló haragot véltem felfedezni pupillájában. Éreztem, hogy ölni tudott volna, amiért útban voltam és megsebesítettem, teszem hozzá zseniális módszerrel. Ez persze nem mentség az ő szemében.
Állva maradtam, még ha lábam sebes is volt. Elhatárolódtam az őt való szuggerálásról, pedig szívesen szemeztem volna vele. Kíváncsi voltam, hogy ő mit élt át, mi játszódhatott le benne igazán. Érzései csillapodtak, aztán csak érzékien a sebzésemről kérdezett.
- A történtek után ez a minimum volt, amit kaphattál - ráztam meg a fejem, a lábamra gondolva pedig csak még nagyobb fájdalom nyilallt belé, bár előtte mindvégig kínjaim ignorálásán fáradoztam. Meglepő gúny áradt belőlem onnantól, hogy nem érintette veszélyes eszköz a nyakam, ráadásul ezúttal ő húzta a rövidebbet. Még a főzetről is kérdezhettem, elvégre a pálcám immáron bármikor kéznél volt helyzet esetén. Az átkot is a nyelvem hegyén őriztem, s legalább ötször elkántáltam magamban előtte. Nem kaptam egyértelmű választ, ami a feszültséget csak tovább növelte a szobában. Közel álltunk egymáshoz, ezért hátrébb kellett lépnem. Éreztem, hogy valami rossz van előkészülőben. Nem láttam mást, mint az éjszaka fényében megmozduló sötét árnyékot, a lány valamelyik végtagját, ami már elég volt ahhoz, hogy támadásba lendítsen.
- Stupor! - kiáltottam haragosan, némi csalódottsággal a hangomban iránta, amint ösztönösen küldtem felé ezt a praktikus varázslatot. Pálcámmal még mindig teljes készenlétben, mélyen áldozatom szemeit fürkészve, egészen közel hajolva hozzá ellenőriztem le sikerességem. Már nem önmagam voltam, csak egy sötétben rettegő szörnyeteg, aki innentől kezdve bármire képes volt.
Hozzászólásai ebben a témában
Kávássy A. Henrietta
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 34
Összes hsz: 178
Írta: 2015. augusztus 25. 14:19 | Link

Martin Romberg
[Zárt]

Nem esett jól a találkozás, de még mindig jobb volt, mintha továbbra is kergetőztünk volna. Mindketten sérültek voltunk a magunk módján, ez pedig csak igazolta, hogy nem félünk a rombolástól, csonkítástól. Nekem ismeretlen volt az előttem álló, de kinézete alapján arra következtettem, hogy diák és minden bizonnyal ott tanult, ahol én. Ez a tény először nyugtatott, csak aztán megtalálta a főzetemet. Lehet jobb lenne ha mindezt elfelejtetném vele, vagy ilyenek. Végül nem tettem semmit, csak méregetem ellenfelem. Vagy tán ellenségem? Egyikőnk sem tervezett kedvezni a másiknak. Rájöttem, hogy női előnyöm az ő esetében hasztalan. Ejnye, hát milyen férfias viselkedés ez?
Egyet tudtam biztosan: nem akartam lebukni. Jobb ötlet híján pálcámat emeltem a fiúra, szándékom adott volt, ám ő megelőzött. Erősen vágódtam a mögöttem lévő falnak, vérző hátam ezáltal még több vágást és egyéb horzsolást szenvedett el. Örültem, hogy az átok lényege a kábultság volt, így legalább nem éreztem akkora kínt. Kis idő után feltápászkodtam a földről és mérgesen a közelemben lévőre néztem. Pálcám kezemben volt továbbra is. Testemet átjárta a méreg, legszívesebben megfojtottam volna. De nem, semmi hirtelen mozdulatot nem tettem, a méltóságomat megőriztem. A visszavágás viszont nem maradhatott el.
- Reducto! – Hangom feszes volt, ám nem a legkeményebben mondtam ki. Valójában nem akartam bántani, csupán esélyt akartam magamnak adni, hogy eltávolodjak tőle annyira, hogy mozgási terem legyen. Ahogy ismét talpra álltam és eltávolodtam a szoba másik végébe, küzdöttem a hátamban lévő erős fájdalommal. Nem tört el semmim, mondjuk ez a megállapítás nem is nyugtatott meg. Egyértelmű volt, hogy ezt a találkozást nem lehetett így folytatni, tehát muszáj volt megegyeznünk. Mikor újra a szemébe tudtam nézni, megtennem az első lépést.
- Biztos ezt akarjuk mi? – Egy percre sem futamodtam meg, arról szó sincs. Inkább kötözködő voltam, mint megijedt, ám ez nem azt jelentette, hogy kevesebb igazsággal mondtam. – Gondolom, te sem arra vársz, hogy vértócsákban feküdve itt nézhessük végig a napfelkeltét. – Milyen romantikus is lenne ketten elvérezni egy rothadó, penésztől foltos padlód.
Hozzászólásai ebben a témában

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Egyetemi hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 585
Írta: 2015. augusztus 26. 16:09 | Link

Kávássy A. Henrietta


Felém intett pálcamozdulatát azonnali és elkerülhetetlen veszélyforrásnak ítéltem. Magam sem tudtam, hogy hogyan tudtam olyan gyorsan cselekedni, de szinte gondolkodási idő nélkül hagyta el számat az átok. Az jutott a leghamarabb az eszembe, segítségével pedig el is értem a kívánt hatást. Hálás voltam önmagamnak, amiért kéznél volt a pálcám, s nem dőltem be a trükközésének. Hát így legyen nyugodt az ember...
A lány öntudatlanul vágódott a mögötte található falnak, de azon se csodálkoztam volna, ha átszakítja azt a rozoga falat, bár az épület maga már így is életveszélyes. Semmi kedvem eltemetni magam alatta. Biztosan jobban fog fájni ezután a háta, de ha egyszer ő kereste a bajt, most mégis mit várt? Nézzek szépen és hagyjam magam hasonlóan véresre sebzeni? A saját testi épségem érdekében félretettem mindennemű tapintatosságomat. Kábultan heverő társam értéktelen morzsává szűkült össze szememben. Kimért óvatossággal sétáltam közelebb fekhelyéhez. Ezt tényleg a padlóra küldtem. Ám minden kétséget kizárólag még lélegzik, életben van. Nem gyakran használom ezt az átkot, a mostani alkalmat is a szükség idézte elő. Ha megítélhetem, szép munkát végeztem, nem hoztam szégyent korábbi tanítóimra, bár ők biztos nem örülnének az élőlényen való végrehajtása hallatán.
Az öröm mámorából a feleszmélő lány zökkentett ki. Viszonylag hamar emelkedett fel a porból, ahová az imént küldtem. Kezében a pálcájával gyűlöletesen a szemeimbe nézett. Az arcomra fagyott mosolyommal hátráltam párat, szemem sarkából a pincében lévőkhöz hasonló akadályokat kezdtem el keresni, de ez a helyiség túl üres volt ahhoz, hogy elugorhassak. Lelassult a világ, hallottam az átkot, homályosan pedig a pálcahegyből felvillanó fényeket.
Kihagyott az emlékezetem. Elmosódva láttam a külvilágot, hallottam a hangokat, de minden porcikám sajgott. Összeszorított fogakkal küzdöttem a sírás ellen a földön feküdve. Tetőtől talpig belepett a kosz, kómásan a hátamon fekve pillantottam vissza. Rá, aki miatt most szenvedtem, de nagyon. Akitől az utolsó erőmmel is próbáltam elugrani, de végül nem ment. Nem voltam rá képes. Levegő után kapkodtam, holott az eszem azt súgta, most lassan és mélyen kellene beengednem a tüdőmbe az oxigént. Néhány hangos nyögés után kísérletet tettem a felegyenesedésre, de szédültem, nem bírtam volna tartósan két lábon állni. Közben mozgást véltem felfedezni a szoba túlsó végében. Ő volt az... Égnek meredő szőrszálakkal tudatosult bennem, hogy még mindig itt van és bármikor lecsaphat rám.
- Rohadék - suttogtam a kíntól vigyorogva - Azt teszel velem, amit akarsz. Nem akarok a gyengélkedőre kerülni, érted?! Dobd el a pálcád ... vagy inkább gyógyíts meg!
Indulatos voltam, de ahogy egyre jobban tért vissza a tudatom, úgy növekedett bennem a fájdalom. Biztos én is repültem, nem is kicsit. Beszédem végén már-már könyörgően kértem, hogy jöjjön ide és csináljon valamit. Ez a tetű csúnyán csőbe húzott.
- Már az elején rád kellett volna küldenem valamelyik tiltott átkot... - morogtam.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa