Gyanúsnak kellene lennie, hogy belátja, tévedett, mégsem az, hiszen ő már csak ilyen. Butuska lépésekkel próbál felbosszantani, kevesebbet néz ki belőlem, mint amennyi vagyok, s mikor már szorul a hurok, mikor már elméje kezd megbomlani az oxigén okozta hiánytól. Bár nyaka érintetlen, és az oxigén is bejuthat a fejébe, a képletesen értett hurok akkor is ott van, és szorul. Szorul, míg csak kezesbáránnyá nem válik. Eljött a pont, mikor tudja, hogy nincs tovább, mikor érzi, hogy igazam van. Mikor már nem tud mást tenni, nem tud vitatkozni, nem tud olyan érvet felhozni közös életünk ellen, mely meg nem dönthető. Ez a mi házasságunk. Engedem, had menjen, aztán mikor már úgy néz ki, túllépi a határt, visszarántom, és lábaimnál esdekelve kéri a megbocsátásom. Én pedig, mint jó férj, mint szerető, jó ura, megbocsátok neki, hisz mivégre hát az egész, ha nem éppen azért, hogy kis feleségem újra a karjaim között tudhassam?
- Drágám.
Mosolyodom el meghatódottan, arcomon őszinte öröm bontakozik ki, ahogy közeledik felém, ahogy hamarosan újra érinthetem, szerethetem a kis feleségemet. Összetartozunk Veréna, te és én, mi együtt vagyunk tökéletesek. Az, amit te jelentesz nekem, senki mással nem lehet teljes, és ha te nem vagy az enyém, nem lehetsz senkié sem. Ha most nemet mondtál volna, véget vetettem volna rövid kis életednek, és utána a magaménak is. Mint Rómeó és Júlia, nem élhetünk egymás nélkül, hiszen egyedül gyengék vagyunk.
Szorosan magamhoz ölelem a szerelmet, illatát mélyen beszívom orromba, és érzem, ahogy szinte bizseregnek ujjaim, mert végre újra érinthetem őt. A mindent.
Mint egy kisbabát, így ringatom kicsit, mikor meghallom a szipogását. A saját gyermekünkre gondolok, hogy milyen boldogság is lesz az, mikor saját gyermekünket ölelem majd át, mert éppen apró kezét felhorzsolta a beton, vagy térdébe állt egy apró kavics a homokozóban. Látom magunkat fiúval és lánnyal is, nem teszek különbséget, hiszen csak az számít, hogy Veréna legyen az édesanyja, én pedig az édesapja. Csodálatos gyermekeink már az égből figyelnek minket, és ha áldásos a békülés, ma éjjel már akár ki is választhatnak minket, és elindulhat a folyamat, melynek végén kezünk között tarthatjuk őt. Elérzékenyülten, remegő szívvel gondolok erre, és első pillanatban fel sem fogom, hogy a szívem nem csupán túlcsordult érzelmeimtől remegnek, hanem mert a mindenség, a nő, a szerelem szívembe kést döfött. Nézem őt, ellépve tőlem, miközben kezeim erőtlen hullanak testem mellé, és szótlan, de ép elmével érzem, ahogy a kés mélyebbre hatol, mintha csak biztosítani akarná, hogy ott maradjon. Mintha csak biztosítani akarná, hogy újra megteszi, és fájdalmat okoz nekem.  
~ Nem akarlak megölni.~
Ez az egy visszhangzik a fejemben, és mégsem ezt érzem a szívemben. A benne lévő penge talán most tartja még a ritmust, még élek, de ki tudja, hogy meddig. Egyet tudok, a feltételek nem tetszenek, egyáltalán nem. A minden nélkül csupán a semmi létezik, és a semmi az, amit nem akarok megtapasztalni. Nem vagyok hajlandó némán tűrni, hogy elhagyna, nem pártolom, nem állok az oldalán segítőkészen. Van más? Ki? Mondd meg ki, és megölöm, megszűnik létezni, hogy csak te létezz és én létezzek, hogy ketten legyünk egyek újra. Ebben a kapcsolatban nincs helye másnak, ez így jó, ez így igaz.
Lepillantok elfehéredett ujjaira, mivel alacsonyabb, mint én, tudom, hogy ez valóban végzetes, tudom, hogy olyan mértékű a fizikai roncsolódás, mint a szellemi sík. Olyanná vált, mint én, és ennél nagyobb öröm aligha érhet egy embert. Már tudom, benne élek, egyek lettünk a testében, már nem kell lélegeznem ahhoz, hogy tudjam, örökké benne élek tovább. Nem, a feltételei nevetségesek, és nem vagyok hajlandó beleegyezni abba, hogy elváljak tőle, és mással lássam boldogságát. de tudom, hogy itt és most, ebben a helyzetben vesztesekké válunk mind a ketten, és ezt nem hagyhatom.
Minden erőmet összeszedve - már-már a kellő rutinnal - olyan erővel ütöm meg, hogy eltántorodjon, elengedje riadalmában a szívemből kiálló kést, de ne legyen képes kihúzni azt. Ki számít arra, hogy mikor élete igaz szerelme szívébe kést márt, még ütni van kedve? Hördülök egyet fájdalmamban, mert minden tett megerőltető, de ha emberek képesek a másikat kilométereken át cipelni, hogy megmentsék az életét, akkor én is képes leszek arra, hogy megmentsem az életét. A zsebemből textilzsebkendőt húzok elő, a kés markolatát igyekszem megtisztítani, miközben érzem, hogy hátam begörnyed, ahogy az ütés  és az idő szűke miatti adrenalin zubog a testemben. Sejtettem, hogy ez lesz, de nem ilyen hamar és nem ilyen intenzíven. Térdre rogyva nézem őt, és esélyt sem akarok neki adni arra, hogy ezt visszafordítsa. Elhatároztam már.
- Fuss.
Csak ez az egy szó hagyja el a számít, miközben ujjaimmal rámarkolok a markolatra, és egy határozott mozdulattal kirántom azt a szívemből. Öngyilkosság. Az ünnepi időszakban megesik, így őt is védem és magamat is. Én nem válok el, én örökké benne létezem. Hát legyen így vége. Remélem, hogy fut, mert ha megment, mikor menteném, akkor megölöm. Ezt eldöntöttem. Most viszont, mikor már elfekve várom a halált, nincs bennem harag, nincs bennem semmi. Megtette. Innentől egy biztos, hogy nem jobb ember, mint én. Sőt. Rosszabb.