Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=832428#post832428][b]Rothstein Elektra - 2021.06.07. 15:39[/b][/url]

Arcán a zsíros, erős illatú krémmel ázott, nyakig elmerülve a bájitallal kevert kádnyi vízben. Mindennapi rituáléja lett a gyógyfürdőzés, hogy hegei hamarosan, remélhetőleg teljesen eltűnjenek. A kezelés, ahogyan azt a főzetek készítője is megmondta, nem épp fájdalommentes, de a javulás már kezd láthatóvá válni. Hősnőnk, bár még mindig úgy érzi, hogy a másnapos Yoda is jobban fest nála, mégsem adja fel. Nem szokása. Semmit sem hagy félbe, amiben csak egy szikrányi reményt is lát valami jobbra. Halk zene tölti be a vizes helyiséget míg Elektra felkészül a rá váró napra. Kicsivel több, mint két hét telt el azóta, hogy Farkasházy Rudolfnál járt. Annak is lassan egy hete már, hogy Hege házából elviharzott, magára hagyva Zsófiát. Nyomozását azóta nem folytatta, bár dühe kissé csitult. Okkal hagyta abba. Sikert vagy komolyabb áttörés nem érne el úgysem vele. Megrekedne. Falakba ütközne. Kudarc jönne kudarc után. Nincs rá szüksége. Teóriái vannak csupán. Valódi bizonyítéka viszont egy sem és már valószínűleg mindent megtudtak szövetségesével, amit lehet. Innentől már nem rajtuk áll a helyzet kimenetele. Megtettek mindent, ami tőlük tellett, talan többet is annál. Hősnőnk hitét bár el egészen nem vesztette, mégis kihunyt lendülete. Meglehet új nézőpontból kellene szemlélnie a történteket. Ehhez viszont az kell, hogy pihentesse az egészet. Mindezek mellet továbbra is adni igyekszik a látszatra. Becsülete megmaradt, annak dacára, amit Farkasházy tett vele. A világ számára Hegedüsh Marcell halott. Ennek így kell lennie. Tehát hetente kilátogat a temetőbe. Virágot igéz a márványlappal fedett hantra, majd mesél az üres sírnak. Bárhol is van a férfi a városban, talán meghallja. Elviszi hangját a szél és a képzelet. Kell valami amitől Elektra megtépázott lelke békére lelhet. Ennek a másik szokásnak épp ma van a napja. Így a fürdőzés végeztével felöltözik és elindul a falu határán túlra. Motorja nyergéből távolabb száll le, s érnek betont bakancsba bújtatott lábai. Hajának egy részét, két oldalról felfonta, míg a többi szabadon kelt még az imént táncra a menetszéllel, s omlik le most már lassan a derekáig. Ahogy közelebb ér egy alakot pillant meg a sír előtt. Megtorpan. Figyeli és akaratlanul is elemzi küllemét. Nem ismeri Hege barátait. A temetésen sem lehetett ott mindenki. Talán egy közülük? Ki tudja. Az alak a fejét rázza és nem moccan. Testtartása azt a látszatot kelti, hogy nem csak egy kopjafa turista, aki grasszálás közben olvasgatja a neveket. - Én sem szeretem a temetőket - sétál az idegen mögé nesztelenül Elektra, s szólal meg jellegzetes, bársonyos hangján. Nem az a célja, hogy megijessze az ismeretlent, csupán így szeretné jelezni neki, hogy nincs egyedül. Nem látja az arcát, csak kék pulóverét, farmerját és rőt üstökét. Spotcipője nem illik egészen az összképbe, de manapság a divat szabályai mit sem számítanak. A riporternőn is csak egy fekete póló és egy szintén fekete blézer van nadrágja és csizmája felett, minden rendszert mellőzve. Fejére pedig, amikor elhagyja otthonát, még mindig kendőt terít, melyet arca elé húzva tart, hogy a már halványuló sebhelyeket szükség esetén, így most is, eltakarhassa a kíváncsi tekintetek elől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=832510#post832510][b]Rothstein Elektra - 2021.06.09. 07:36[/b][/url]

Fakókék, bánatos szemek. Karcos bariton és teljesen ismeretlen arcvonások. Ezek azok, melyeket lát és hall, ahogy a férfi felveszi vele a kommunikáció fonalát. Szavaira hősnőnk beleegyezően bólogat párat. Igaza van. A temetőt senki sem szereti. Valószínűleg még azok sem, akiknek nem szegélyezi életútját annyi fejfa, mint amennyi neki jutott. Ezután csend borul rájuk. Az alak nem szól, csak áll mellette. Egyként nézik az arannyal rótt márványt. Mivel nincs egyedül így nem ül le a hanttal szemben álló padra. Nem húzza maga alá egyik lábát, ahogyan szokta és nem kezd el beszélni. Szótlan maradna szándéka szerint, majd távozna, ám a szokatlan tónusú, mély férfihang megtöri közmegegyezéses hallgatásuk pecsétjét. - Nekem is furcsa még kissé, hogy viselnem kell, ha jót akarok másoknak - fordítja vissza az ismeretlen felé arcát Elektra - Leveszem, csak ígérje meg, hogy nem kell gödröt ásnom magának, mert sokkot kap a látványtól - ível halvány mosolyra szép ívű ajka, majd óvatos mozdulattal hátra húzza fején a szövetet, s haját átemelve rajta, sállá alakítja a kendőt. Immár semmi sem takarja a vékony, halványuló, de még mindig tisztán látszó, arcát behálózó hegeket. Sötét szemeivel a kékeket fürkészi. Az undor vagy a rosszullét jeleit keresve bennük. Tudja jól, hogy nem szép látvány. Nem szeretné a frászt hozni a mellette állóra, sem elborzasztani. Ismét csak álldogálnak szótlanul. Utálja a kínos csöndet és ez kezd azzá válni. Szerencsére a férfi ismét megmenti és beszélni kezd. Neve hallatán hősnőnk szíve kihagy egy ütemet, ami kisvártatva egy erős dobbanással hozza be lemaradását. Tudja most már, hogy kivel áll szemben. - Rothstein Elektra - nyújt kezet, s tekintete szomorúan fénylik, ahogy a  "házvezető-helyettesi pozíció" kifejezés elhangzik. - Előttem vagy, mint saját utódod?  - kérdezi magában keserűen, ahogy szemeit le sem véve a férfi arcáról szólal meg ismét - Nem lesz könnyű dolga. Sokan szerették, bár azt mondják mindenki pótolható - beszél fejét a sír felé fordítva. - Ismerte? - kérdezi olyan lágyan, mintha kérdésében ott volna saját válasza. Úgy lehet téved, de azt gondolja, hogy ő ismerte. Már nem biztos benne. Karsára néz megint, hogy azután, míg válaszára vár, pálcájának intésével, hűséges szerelme jeleként, egyetlen szál fehér rózsát igézzen Hege sírjára. Gerincén borzongás fut végig. Egy pillanatra érezni véli a Kedves közelségét. Hátra is pillant válla fölött, s már nem csak a vörös hajú férfit látja. Vonásaiban szinte semmi ismerőset nem talál, mégis megint fájón kezd kalapálni a szíve. Ilyet csak az Ő közelében csinált. Őrültség? Talán. Mégis igaz volna? A szíve érzi, tudja az igazat mindenek felett? Elárulja majd? Meglehet. Hiba volt ide jönnie. Utálja a temetőket. Egyre jobban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=832561#post832561][b]Rothstein Elektra - 2021.06.10. 12:29[/b][/url]

Tekintetével követi a felemelkedő kezet. Arca rezzenéstelen, ám sötét szemei mélyén ott az elemző fény. Kiértékeli a mozdulatot és elhelyezi abban a képben, melyből a tökéletes bizonyosság eléréséhez már csak apró darab hiányoznak. A kérdés meglepi kissé. A drágalátos barátja nem számolt be neki teste és arca állapotáról? Szép kis szövetség az, amiben nincs információ áramlás. Sebaj. Megteszi azt, amit Rudolf kihagyott. A maga nyers és élesnyelvű módján. - Annyira erősen akartam valamit, hogy kissé túllőtem a célon érte - feleli és ahogy beszél hangja vibrál a ki nem mondott szavaktól. Mindez elkerülhető lett volna, ha nem hagyja kétségek közt gyötrődni őket. Ha megbízik bennük és tudatja, legalább azt, hogy nem esett baja és nem lett öngyilkos. Zsófia talán nem érti mit tettek velük Rudolf. Neki meglehet ez csak egy taktikai hadmozdulat sorozatnak tűnhetett. Annak ellenére milyen árat fizetett érte, meg mégis egy izgalmas játékként élet. Ezt mondta legutoljára legalábbis. Talán eszébe sem jutott, hogy ez minden csak nem játék. Rudolf taktikázásába majdnem odavesztek mindketten. Felfedte volna kártyáit a férfi, vagy hagyta volna, hogy tovább folytassák? Úgy lehet ha őt, vagy Zsófiát tették volna gyep alá, észbe kapott volna. Elektra nem akarta kivárni azt a pillanatot. Inkább kiszállt az egészből és felhagyott a kémjátszmával. Ezt kellett tennie, hogy mindkettejüket megvédje. A nő a szövetségese. Vigyáz rá, még akkor is, ha számára ez nem így tűnt. Közben a férfi letagadja, hogy ismerné saját magát. Hősnőnk lélektükrei szomorúan csillannak meg a szavak hallatán, melyeket mond ezután. - Bizonyára helyt fog állni. Aki idegenként kijön elődje sírjához, s ekkora részvétet mutat, annak minden bizonnyal jó lelke van - mondja halvány mosollyal majd gondolatban hozzáteszi - Meg ugye színésznek sem utlosó - belső hangja keserű lemondással visszhagozza parttapanul sodródó érzéseit. Nézi a rőt üstököt, a más esetben szimpatikusnak ható fizimiskát, a beszédes kék szemeket, s egyszerűen nem képes felfogni, hogy miért teszi ezt velük a vele szemben álló "Karsa". Tekintete megrebben. Ittléte során most először nem tudja elrejteni fájdalmát a férfi elől, olyan váratlanul mar belé kérdése nyomán. - Igen - bukik ki belőle az őszinte válasz - Míg élt, az voltam. Most, hogy elment, már mit számít, szeretem-e vagy sem? Hiszen elmondani úgyis csak a sírjának tudnám, ha így is volna, nem igaz? - kérdez vissza és a Kedves láthatja rajta, hogy tudja. Tudja, hogy kicsoda. Összeállt a kép, még ha a miértek homályba is vesznek egyelőre. Ez a kérdés tette teljessé a hézagos feltételezést. Hősnőnk szíve ismét kihagy és pótol néhány ütemet. Baljával nyugtatni kénytelen mellkasa kalitkájában verdeső életmadarát. Úgy várta ezt a percet, hogy bizonysságra leljen, mégis félelem járja át egész lényét. Egy szóra egy érintésre vár, hogy a Hege jelenléte igazsággá legyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=832569#post832569][b]Rothstein Elektra - 2021.06.10. 14:06[/b][/url]

Mivégre folytassa ezt a színjátékot? Karsa közel hajol hozzá egész testében megremeg. Szavait valódi hangján hallja. Fülei becsapják, szemei elárulják, hisz könnyek gyűlnek bennük. Elfordítja fejét és a sírra nézve igyekszik megnyugodni. Ujjai pálcájára feszülnek. Szíve szerint előbb egy hatalmas pofont adna a férfinak, hogy arca hajához hasonlatossá váljon, majd úgy csókolná meg, hogy azt, míg valóban el nem távozik az élők sorából, ne felejtse. Ehelyett hűvös és visszafogott hangon szólal meg, legyőzve tajtékzó természetét. - Számítana. Mindennél többet. Ha biztos lehetnék benne, hogy ez nem csak egy újabb színjáték - finoman közelebb hajol, szép ívű ajkai lágyan mozognak, s szavai bársonypuhák, ahogy formálja őket jellegzetes hangján - Fogalmam sincs róla, hogy ki maga. Lehet az, akiért bármit megtennék, de az is, aki úgy irányítgat bennünket, akár egy játékos a sakkfigurákat - pillant sötét szemeiben ádáz fénnyel oldalvást a férfira, majd folytatja - Mondjon bármit, míg be nem bizonyítja, hogy az Egyetlen, addig számomra nem lesz más csupán egy idegen - elhúzódik a férfitól, akiben valóban kétkedik most már ténylegesen. Miféle ok lehet az, ami arra sarkallja, hogy megtagadja önmagát? Mitől akarja jobban megvédeni, mint attól, hogy férje és fia halála után azét az emberét is átélje, akibe szerelmes? Tudván, hogy majdnem követte szeretteit az első alkalommal. Nincs az a nyomós indok, ahogy fogalmazott, mely erre igazi okot adhat. Hiszen Hege tudja jól milyen elszánt és hatékony. Félelmet nem ismerő, mégis elővigyázatos jellem. Ahogyan azt is, hogy mennyi mindent kockára mer tenni az Igazságért. Érte. Elfelejtette volna talán a közös múltjukat? Meglehet. Mégsem most fogja emlékeztetni erre. Nem volna értelme. Így amint mondandója végéhez ért, úgy dönt elindul motorja felé és lányával tölti napjait. Magára hagyja ezt az embert, mert akit ő ismert Hegeként, ez az alak nem lehet. Megrázza fejét, mert úgy érzi szíve vezette félre. Belső hangján majd útközben megfeddi érte. Annyira akarta, hogy igaz legyen, hogy valószínűleg nem látott tisztán, s aki álalakban előtte állt, az nem más volt mint, Rudolf.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=856608#post856608][b]Rothstein Elektra - 2022.11.15. 12:00[/b][/url]

Bevált a főzet, melyet kapott. Otthon némi aggodalommal hajtotta fel az első, igen pontosan kimért adagot, s várta a beígért hatást, melyben végül nem csalódott. Kerek nyolc békés, testét-lelkét egyként regeneráló pihenésben volt része. A világra is kevéssé sötéten pillantott másnap reggel. Napközben azért a fellegek csak visszatértek, de legalább tudta mihez nyúljon, kihez fordulj, ha ismét eluralná elméjét a bánat vagy épp a bűntudat. Viszont attól óvakodni igyekszik, hogy a szerhez hozzászokjon. Egy függőséggel, a kávéval is épp elég megbirkóznia. Ezen a napon sem maradhat el a reggeli fekete arany, amikor a temetőbe készül, ahová nem rég hozatta át férje és fia maradványait, valamint közös sírkövüket. Közelebb szerette volna tudni őket, s az sem volt mellékes, hogy ott a fővárosban a sírhely bérleti díja is egyre magasabbá vált. Imola ezen felül így egyszerűbben tudja majd látogatni, akár később egymagában is őket, ha akarja. Hősnőnk azonban ma még csupán egymagában érkezett. Hosszú fekete kabátja kapucnija alól kilógó fürtjeit a szitáló eső gyöngyszerű cseppjei díszítik, míg csizmája sarka karcolja a murvát, ahogyan az emlékhely felé menet talpa alá gyűri a métereket. Megáll a sötétkék, ezüst írásos márványlap előtt, melynek bal odalát egy angyal vigyázza. Pálcáját előhúzva szépséges koszorút igéz a hant fölé, hogy ezután tekintetét a fakó ég felé emelve, halkan megszólaljon. - Hiszek benne, hogy bárhol is vagytok, az egy jobb hely, mint ahol én maradtam. Hiszek benne, hogy a Felesége is ott van és nem neheztel rá azért, amiért élte az életét... - sóhajt fel szomorkásan, miközben lehajol, hogy csontos ujjaival végigsimítson a vésett neveken - Bárcsak elég erős lettem volna, hogy mellette maradjak, amikor a kirendeltségen a legnagyobb szüksége lett volna rám. Megijedtem. Senkitől nem féltem annyira még, mint tőle...Talán a tűztől aznap, amikor elvett tőlem benneteket... - hull könnye a kőre és festi meg egyként a szemerkélő esőcseppekkel. Szipogva törli meg arcát, hogy azután halványan elmosolyodjon. - Ne drámázzon Rothstein nem a Scala színpadán van! - vet józanító erejű visszhangot koponyájában első Főszerkesztőjének kedvenc beszólása. Igazabbak pedig most nem is lehetnének a vén róka szavai. Ideje felállnia a földről, leporolnia magát és továbblépni. Mert az élet megy tovább, s már aludni is képes, hála Artúr főzetének. Egy fiola most is ott lapul a táskájában. Leül a sírral szemben álló padra, előkotorja a kopott bőr iszákból, hogy ujjai közt kezdje forgatni. Számtalan kép villan fel elméje színes szélesvásznán. Kezdve azzal, hogy ha valaki képes ilyen csodaszert készíteni, az sokkalta jobb sorsra érdemes, mint ami Avalon királyának jutott. Félvilági kapcsolataival általában ez a helyzet. Többre érdemes emberek kaptak kevest, amivel mégis a lehető legjobban zsonglőrködnek. Felnyitja a fiola kupakját. Illatát mélyen belélegezve mondhatni azonnal érzi a nyugalom lágyan szétáradó melegét egész lényében. Lassuló mozdulattal dugózza vissza. Eljárja az aroma menten, s ahogy fejét karjára hajtja, pillái fekete sátrai már borulnak is lélektükreire. Csuklóin pedig néhány apró folt látszik ki, s azok is már csupán sárgállanak, így a felszívódási cikus legvégén a fegyűrődő kabátujj alól.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=856636#post856636][b]Rothstein Elektra - 2022.11.15. 21:15[/b][/url]

Álomtalan, sötét nyugalmából egy ismerős hang ébreszti. Elszunnyadt a bájital erős illatától. Kimerültségánek foka oly magas volt, hogy azt néhány békés éj ezek szerint még nem volt képes normál szintre redukálni. Tekintete jócskán felhős, ahogyan a férfira emelei. - Mark... - leheli mondhatni maga elé az auror nevét, s nem igazán tudja egyelőre eldönteni, hogy jelenléte csupán képzeletének szüleménye, vagy valóban itt áll egy karnyújtásnyira tőle. Azonban a metszően hideg esőcseppek és az igen hűvös november közepi levegő hamar magához téríti. Lejebb hajtja csuklyáját, hogy jobban látjassa a másik arcát. - Nem igazán...de nem számít - felel élénkebben, miközben kihúzza magát, táskájába süllyessze fioláját és immár tudata tökéletes tisztaságával lélektükreiben nézzem felfelé. Fürkészőn tekint végig Markon, s csak ezt követően szólal meg ismét. Téve szokása szerint azt, amihez a legjobban ért. - Te hogy érzed magad? - kérdez tehát, aggodalomtól mély tónusú, jellegzetesen bársonyos hangon, mellyel mintha meg kívánná érinteni a férfit. Kisvártatva fel is kel a padról, mert a szer hatása nélkül, már kezdi érezni annak csontig hatoló hidegét. Nem megy túl közel. Tartja a távolságot. - Igen...Szép...Már amennyire két sír az lehet - pillant szerettei nyughelye felé, de gyorsan visszavezeti az aurorra szemeit. Ösztönei nem hazudtolják meg önmagukat. Még mindig tart tudattalanjában tőle, hiába látja jelenleg színjózannak és visszafogttnak. - Áthozattam őket ide, hogy a közelünkben legyenk. Imola egyre többet kérdez róluk és úgy gondoltam, könnyebb lesz neki, ha ki tud jönni hozzájuk, amikor csak akar - meséli puhán, s némi óvatossággal, ami testtartásában és arckifejezésében egyként tettenérhető. Pontosan tudja min megy keresztül a szeretett férfi és a lányai. Azzal is tisztában van, hogy őt hibáztatja Mark mindenért. Ezt azon a fájdalmakkal terhes éjjelen tökéletesen nyilvánvalóvá tette számára. Kezeit a puszta gondolatra azonnal zsebeibe süllyeszti, amolyan pótcselekvés gyanánt. Hiába hallotta ki az aggodalmat a hangjából. Tudja milyen kiszámíthatalan egy gyásszal küzdő ember. Ellenben az is gondolatai homlokterébe furakszik, hogy még van esély, hogy megbocsátást nyerjen. Így volna? Meglehet. Hamarosan talán ki is derülhet. Hiszen Mark idejött hozzá és megszólította, pedig amilyen nagy sajnos a temető, messze el is kerülhette volna. Nem tette. Helyette itt áll előtte. Hősnőnk lelke mélyén apró derengésként neszel fel a remény.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=857329#post857329][b]Rothstein Elektra - 2022.12.11. 15:18[/b][/url]

Halványan bólint a szavakra. Látja jól, hogy a férfi megviselt. Átérzi helyzetét, hiszen mondhatni három ízben is megtapasztalhatta saját bőrén, hogy milyen elveszíteni számára fontos személyeket. A gyász pedig, éles fogú vérebként képes lerágni csontig a hátramaradottak húsát. Vegyük akár átvitt, vagy épp a szó szoros értelmében ezen kijelentést. Egyként igazzá tud válni. Hősnőnk lassú, kissé félénk mozdulattal lép el az auror mellett ezután. Távoznia kellene talán, de ott tartják Mark szavai. Tekintetük összefonódik, ahogy csendesen hallgatja, s közben elméje színes szélesvásznán leperegnek annak a nevezetes éjszakának a történései, színről-színre. Nehezen jönnek a szavak szép ívű ajkára, de nem hagyhatja válasz nélkül az elmondottakat. Szíven ütötte a bocsánat kérés. - Nem haragszom rád Mark. Elvesztetted a feleségedet, ittál és néha a gyász így tör utat magának az alkohol és a bánat gőzén - beszél mindennek ellére a szeretet és együttérzés hangján - A fizikai fájdalom és félelem hamarabb múlik, mint a szavak okozta sebek. Azoknak a gyógyulásához még nekem is több időre van szükségem, mert mélyek... - teszi hozzá és ellép az auror mellett, de keze szinte önálló életre kelve nyúl Mark után. Mindig is fontos kifejező eszköz volt Elektra számára az érintés. Csontos ujjai remegve simulnak a férfi arcának szakállas élére. Lélektükrei simogatón siklanak végig a vele szemben állón, s ahogy mozdul, keze úgy csúszik lefelé a szeretett aurorról. Mindent megvallanak beszédes, sötét szemei. Ismeri őt egy ideje és biztos benne, hogy mindent érteni fog belőlük, amit másként most még nem tudna, még el sem suttogni neki.