Semmi értelme...Semminek nincs az ég világon semmi értelme. Nem ijeszti meg, hogy ráfogom a pálcám és átokkal fenyegetem. Nem hatott rá a kábító igézetem sem, és annyira magabiztos, hogy a vérem fagy meg tőle, ha csak hallom és ránézek. Elnyomja a cigarettáját és a csikkjét a kukába dobja, miközben közelebb lép. Óvatosan, pálcámat még mindig rá fogva hátrálok épp ugyanannyit, hogy ne csökkenjen közöttünk a távolság. Fenyeget engem minden rezdülésével, minden szavával. - Nem... - mondom sóhajtva és hangomat beletörődővé téve eresztem lejjebb védelmemet. Eszembe jutott egy ötlet. - Igazad van, nélküled nem érek semmit... - kezdek megalázkodó lenni. Miközben egyik kezemet felemelem, addig a másikkal elteszem a pálcám megbűvölt kabátzsebembe. Közben hallgatom, amiket mond és küzdenem kell a félelemmel vegyes hányingerrel, hogy mosolyt tudjak erőltetni az ajkamra. - Beszélgessünk szívem... - bólintok és közelebb sétálok hozzá. Ezalatt ő még tovább beszél. Undorító szavai, akár a kígyó a prédáját körbevesznek és szinte fojtogatnak, de tartom magam a tervhez, melyet az imént kieszeltem. Már egy karnyújtásnyira vagyunk egymástól amikor megszólalok. - Igen drágám, ezt szeretném. Éljünk itt, együtt, ahogyan régen - pilláim megrebbennek és a könnyem is kicsordul. Tudom, hogy őt ez önelégültséggel tölti el és eszébe sem jut, hogy kín szüli a könnyeimet nem a meghatottság. - Sajnálom, hogy elszöktem, kérlek bocsáss meg nekem - nézek fel rá könyörgő szemekkel, majd nagynak tűnő érzelmektől vezérelve elé lépek és szorosan odasimulok hozzá. Mellkasához nyomom a fejem. Hallom a szívverését és a magamét, ahogy dörömböl a fülemben. Erre a pillanatra vártam mindeddig. Fél kezemmel úgy teszek mintha zsebkendőért nyúlnék, szipogok is a hatás kedvéért. Ám ez nincs így, koránt sem. A mindig magamnál tartott rugós kést keresem valójában. Mikor ujjaim közt végre megérzem a hűvösen ismerős fémet egyetlen mozdulattal kinyitom. A következővel pedig már el is lököm magam Károlytól, hogy egyenesen a mellkasa közepébe vágjam fegyveremet. Érzem ahogy a kés pengéje behatol férjem húsába, majd megáll a szívében. Még rányomok egyet, annyi erővel, amennyit csak össze tudok szedni, mialatt a másik kezemmel előrántom a pálcámat - Nem megyek vissza hozzád Károly! Soha! Gyűlöllek és undorodom tőled... - suttogom eszeveszett őrült hangon - Ha kihúzom a pengét te meghalsz, de én nem akarlak megölni - folytatom a suttogást, miközben minden erőmmel tartom a kést, hogy még lehetősége se legyen visszatámadni - Ha elválsz tőlem és soha többé nem kerülsz az utamba megmentem a nyüves életedet! Ha nem...Hagylak elvérezni, mint egy rühes kutyát! Megértetted? - utánozom azt ahogyan ő beszélt hozzám amikor fenyegetett és ütlegelt egykor. Szavaim számomra is félelmetesen csengenek, ahogy belesziszegem a fülébe. Leheletem párája gyöngyözik a nyakán és érzem ahogy az adrenalin átjárja a testemet. Kétségbeesés vezérel. Nem látok más kiutat. Nem akarom megölni, de ezt nem bírom tovább! Nem tudok tovább menekülni és nem is fogok. Ezért nem leszek olyan annak ellenér amit teszek most, mint Károly. Mert neki mindig volt választása. Visszafoghatta volna magát és megállhatta volna, hogy bántson és kínozzon, de nem tette. Most pedig ő nem hagyott számomra választást. Ujjaim elfehérednek késem markolatán, de szorítom és préselem belé rendületlenül.