Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=723799#post723799][b]Maróti Fanni - 2018.05.23. 07:20[/b][/url]

Nagyapám sírja előtt állva újra elfog az a melengetően biztonságos érzés, amit korábban csak akkor tapasztaltam, mikor a kezét fogva mellette sétálhattam. Igaz lehet, bárki is mondta, hogy a sírok az élőknek vannak, nem a holtaknak.
Adél múltkor a szememre vetette, hogy Noel kedvéért fel fogok hagyni a festéssel, és bár a beszélgetés során sárkányok gyomráról, meg sárkányfiókákról is szó volt, ami még hihetetlenebbé tette számomra a dolgot, tudom, hogy félt engem, és minden szavát komolyan gondolja. És néha én is úgy érzem, hogy aggodalma nem alaptalan. Nem hiszem, hogy fel tudnám adni érte önmagamat, de egy különösen elborult pillanatomban, amikor nem létezik rajtunk kívül semmi a világon, talán képes lennék igent mondani valamire, ami mégiscsak odáig vezet, hogy le kell mondanom a festésről.
Elkomorodva simítok végig a mohos kövön a Maróti felirat alatt. Egyiket sem akarom elengedni, sem Noelt, sem a festést, és eddig nem is gondoltam, hogy választanom kellene. Persze rengeteg minden mást is csinálhatnék még ezen kívül, biztosan képes lennék "rendes" szakmát tanulni, de az kicsit olyan lenne, mintha cserbenhagynám a papát. Akkor is, ha ő ilyet soha nem mondott volna nekem. Felőle lehetne belőlem bárki és csinálhatnék bármit, a szemében én a legkisebb unokája maradnék.
Elszoruló torokkal fordulok el a sírkőtől, és elindulok kifelé a temetőből. Ha még sokáig maradok, biztosan elbőgöm magam, pedig azt hittem, már régen feldolgoztam a veszteséget. Feleúton futok össze a halál angyalával. Mivel szomorúnak tűnik és fekete ruha van rajta, megértően sajnálkozó tekintettel fordulok felé, majd bólintok és mikor ellépek mellette halkan odaszólok:
 - Részvétem.