Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=539032#post539032][b]Sólyomfi HELLena - 2015.11.03. 20:50[/b][/url]

Bírom ilyenkor a temetőket. Nem is azért jövök ide ki, hogy gyertyát gyújtsak, sírokat rongáljak, vagy ilyenek. Egyszerűen ilyenkor nagyon szép, én meg beteges módon szeretek itt sétálgatni.
Persze nem egyedül, nagyon félős vagyok, bár ezt a világért nem vallanám be, ezért sem tudom eldönteni, hogy jobb-e, hogy most nincs bedugva a fülem, vagy nem.
Már rég a téli kabátomat hordom, mert nem érdekel, ki, mennyire néz hülyének, utálok fázni, most meg már hideg is van. Persze a hely látványa kárpótol, nem is sietek, megnézek minden egyes sírt.
Bármennyire is hihetetlen, még abból is le tudom szűrni, milyen egy család, ahogy rakja a mécseseket. Sokan vannak sekélyesek, ahol nagy és giccses mécsesek vannak, kellőképpen a sírra vonva a figyelmet, de akadnak szerényebbek is, amik nekem személy szerint jobban tetszenek. Nem értem, soha nem is fogom megérteni, miért szól még itt is minden a látszatról. Oké, ápolják, mert ápolják, de ez a hivalkodás nekem marhára ellenszenves. A mi családunk sose titkolta, hogy áll anyagilag, persze sose szenvedtünk hiányt semmiből, de az igényeink se voltak akkorák, hogy azok már-már teljesíthetetlenek legyenek. Négy bátyámmal együtt megértettük, hogy anyuéknak mégis csak öt gyereket kell etetni, minket iskoláztatni, Brandont egészségben felnevelni, na meg főleg életben tartani - a látszat ellenére nem olyan könnyű, főleg hogy kis öcsimben egyelőre a kíváncsiság nagyobb, mint a túlélési ösztön -, így mi is elfogadtuk, hogy nem futkoshattunk minden második héten új telefonnal.
Aztán ahogy idősödtünk meg már gondoskodtunk mi is egymásról, Danit például rendszeresen lehúztuk, mikor fizut kapott, mégse morgott sose, sőt Kolos se. Azt hiszem, nyugodtan kijelenhetem, a mienk egy nagyon jó család, olyan testvéreim vannak, akikkel bár sokszor egymás agyára megyünk, tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk, és igen, lassan sikerül lenyelnem a békát, hogy anyuval ketten vagyunk nőneműek... ez így jó.
A kezeim zsebre dugva, nem rajongok  a kesztyűért, így ez a megoldást részesítem előnyben, most mégis kiveszem őket onnan, de csak addig, míg fejemre húzom a kapucnim.