Megállt a temető előtt és hatalmas levegőt vett. Mélyet és jéghideget, remélve, hogy ettől a bátorságát is képes lesz összeszedni. Egyszer már megfutamodott egy ilyen nyomorult temetőtől, most nem fog. Madagaszkári másából már egyszer kirohant mikor Lilithel megrémültek egy lehet még csak nem is létező rémtől, ám most akkor is meg fog nézni egy kriptát. Tényleg kíváncsi volt arra, hogy milyen lehet egy ilyen belseje. Abban biztos volt, hogy ijesztő és, hogy gyönyörű. Nagyon gyönyörű.
Lassan indult el, néha visszanézve a hatalmas ódon kapura, magát biztatva lépkedett az ösvények között.
  A nap még fenn volt az égen, ám nemsokára kezd lebukni majd a horizont peremére, így sietnie kell, hogy nehogy ismét benn ragadjon a temetőben a sötétséggel együttvéve. Lépteit felgyorsította, és immár próbált kiszemelni egy célpontot melyre aztán rávetheti magát.
  A sírok sötétek voltak, kopottak és a zöld természet buja gazai már körbenőtték néhány helyen. Éppen ezen ok miatt elég nehéz is volt a haladás, mert nem tudta, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ügyetlenül bugdácsolt a sírok között néha fel-felnyögött ha az egyik kősarok felhasította mezítelen lábát.
  Amikor elindult jó ötletnek tartotta, hogy csak egy rövid nadrágot és egy inget bugyoláljon teste köré a nap melege miatt, azonban azt sajnos elfelejtette, hogy a bozótos fájdalmakkal is járhat, ha éppen nem képes az ember normálisan felöltözni. De most már lényegtelen volt. Amúgy is csak apró karcolásokról van szó, elvérezni nem fog.

A temető szűkebb volt mint elsőre gondolta volna. Lassan járt, mégis mindenfélében meg-megbotlott. És a nap sem csillogott már az ég tetején, egyre lejebb araszolt, magával rángatva a sötétséget.
 A sötétséggel pedig az árnyak jártak. A rémek, a szörnyek, a gonosz, a halál. A szél lassan erősödött, rothadó krizantémok és ibolyák szaga ölelte körbe Lalát.
 A sírok se tűntek vidámnak, mind szomorúan nézett a föld alá, sötétre meszelt kőkeresztjükön liánok zöld népe tört fel, magáévá téve azokat.
 És az egész hely hallgatott. Mintha mindenre ráhullt volna a némaság fátyola. Azé a némaságé, amely a rosszat hirdette, azé a némaságé, melyből a rémek kelnek életre, azé a némaságé, mely belesikít az ember fülébe.
 A lány ügyetlenül bukdácsolt, próbált a lehető leghalkabb lenni, ám soha nem sikerült ezt a végéhez vinni. A gallyak sikítása talpa alatt, óriási zajt csapott a némaságban, és az érdes kődarabok végig horzsolták a lány fedetlen lábát.
 Néha elkáromkodta magát, ahogy a fájdalom néhány pillanatra beköltözött testébe, és ilyenkor tekintete az égre szökött, mintha mennyei megváltást várna, vagy legalább valami csodát. Csakhogy most, szemei nem jutottak el a narancsban fuldokló égig, hisz megakadtak azon, amit keresett
Hatalmas termetével kimagaslott az egyszerű sírok közül, olyan volt mint egy káplna. Falait megrágta az idő, kőből épült oldalain díszes mintákat koptatott el az ezer éves szél. Ablakaiban rácsok csücsültek, vicsorogva mustrálva a külvilágot, tetejét pedig teljesen ellepte a zöldben táncoló borostyán ádáz raja. Öregnek tűnt, fenségesnek és mérhetetlenül gyönyörűnek. Olyannak, amilyennek lennie kellett. És hívogatta ő, hallotta ahogy halk dalt dúdol a kripta, mintha avval akarná odacsalni a lányt.
  Tett egy lépést az építmény felé, ám többet nem tudott. Hirtelen kezeket érzett a testén. Sikítva ütközött a földnek, érezte ahogy térdét és könyökét véresre marták az ágak. Felsziszegett, és borúsan emelte fel tekintetét, hogy megnézze ki volt az, aki ilyen csúnyán fellökte.
Alina volt az. A lány láttán Lala bosszúsága is kezdett alább hagyni, nem haragudhatott olyan emberre, akit ismer, és bizonyosan véletlen tette amit tett, bár arra nem tudott volna rájönni, hogy hogyan voltak képesek egymásnak ütközni, meg kellett volna, hogy hallja ahogy közeledik a rellonos lány. A bambulásba teljesen belefeledkezett. Erről le kell majd szoknia, mielőtt még rosszabb dolog közepette jön rá, és hagyja ott bőrét e miatt.
- Szia Alina, én is örülök neked, bár jobban örültem volna, ha a talpamon üdvözölhetnélek - morogta az utolsó szavakat, miközben elfogadva társa segítő jobbját ismét saját lábára állt.
A zöld kérdésére csak megvonta a vállát, és széles vigyor ült ki arcára.
- Vadászom - jelentette ki felcsillanó szemekkel - Kriptára vadászok - majd felvont szemöldökkel Alinara tekintett.
- És te? Ez nem egy szokványos " bolyongjunk céltalanul " úti cél.

Lillő

    Megvetette lábait és kihúzta magát a leány, amint a megszentelt földbe süllyed cipője orra. Elégedett volt, legalábbis annak érezte magát, hajába belekapott a késő délutáni szél, az idő egyre lejjebb kúszott a hőmérsékleti létrán.
 Lanetta mellett szorosan ott állt Lillő is. És a lány azonnal kiszúrta, hogy társa habár testileg mindenképpen, fejben mégis mintha máshol lenne, és nem a temető közepén. Valamin agyalt, törte barna fejét, de nem szólt, még csak meg se mukkant, és Lanetta egyre aggodalmasabb pillantásokat vetett felé.
Lillő egészen egy sírig sétált, céltudatosan, mintha tudná az utat, aztán leült és az idő rágta kövön tanyázó növényeket kezdte tépkedni. Azután végre megeredt nyelve.
   Az ezüst hajú lány némán hallgatta a történetet tisztes távolságból szemlélve a mesélőt. Nem volt jártas a vigaszok nyújtásában, nem tudta, ha egy ember elkezd sírni mit kéne tenni. Ilyenkor talán a legjobb elfutni, kihátrálni, eltűnni.
Lábai lassan életre keltek, a meglepetés amit egy síró lány okozott, kezdett felszívódni Lanettában, és óvatosan maga is helyet foglalt a hideg kövön hátulról átölelve Lillőt.
- ne sírj - hangja halk volt és kedvesen csengett. Mint a gesztus is, melyet az előbb művelt - a szüleid biztos nem utálnak. Talán csak féltenek. Lehet azt akarják, hogy minden olyan legyen mint régen. Mikor együtt volt a család, és átlagosnak nevezhettétek magatokat. A mágiát pedig még szép, hogy utálják, ha az én lányomat szakítaná el tőlem, én is utálnám. De bele fognak nyugodni. Biztos, hogy végül rájönnek, hogy önzők voltak, és azt fogják tenni ami neked a legjobb. Az idő sok mindenre gyógyír, lehet ezt is orvosolni tudja - halkan beszélt, próbálta elővenni azt a hangját, mely leginkább hasonlított egy kedves és törődő lány hangjára.
Közben félkézzel elengedte társát és egy apró, hófehér virágért nyúlt, melyet letépve Lillő barna sörényébe igazított és elégedetten szemlélte munkáját.