Ajajaj. Mire készül ismét? Azt tudja, hogy épp elkésni készül, ha nem szedi össze magát időben, és úgy néz ki, ezt fújhatja is, mivel sikerült többet pepecselnie, mint kellett volna. A lökött ötleteire úgy néz ki, itt több vevő akad, mint régi iskolái egyikében, így a lelkecskéje roppantul boldog, és kiegyensúlyozott. Igaz, vannak még nyelvi nehézségei, de ez sem érdeklik őt, mert valahogy mindig kidumálja magát, még ha hibásan is. De egyre szebben halad, mondjuk az imbuszkulcs és társai igencsak kiverik nála a biztosítékot, ha szembetalálkozik valamelyikkel. Szerencsére, nem sűrűn fut bele a dolgokba, és nem kell sokat szörnyülködnie.
Na de kanyarodjunk vissza ahhoz, ami most épp az aktualitás. Magára kapkodja épp a gönceit, sietősen, kapkodva, hiszen elmenni készül, és nem, nem a folyosóra. Pulóver, bakancs, sötét farmer, igen, lopakodni nem sárgában és pirosban kell mennie. Nyakában valami ismeretlen, misztikus akármire hajazó lánc lóg – ezzel szenvedett annyit, és ez miatt fog elkésni, vagyis.. már el is késett? Remeeek! Indul azonban, csendesen, hogy ne verje fel szobatársait, az Eridon népét, vagy bármely kastélylakókat. Csilingelő láncát pólója alá rejti, arcát mikor megvilágítja a csekély fény, ahova pár jelet rajzolt, mit valami indián, de ő inkább törzsi varázslónak alkotta meg magát. Nem,. Megint elszállt az agya, és nem bírt magával, ez tény. Viccesen fest, nagyon is, főleg úgy, hogy baljában a pálcája, jobbjában egy kisebb petróleumlámpa pihen. Minek is az, ha az emberfia varázsló? Mert, csak. Még a régiségboltban kukázta össze, és úgy gondolja, hogy ez illik ahhoz a legjobban, amit ma tenni akar. Feltéve, ha startból le nem tépik a fejét, amiért már igencsak elcsúszott a megérkezéssel. Szerencséjére akadály nélkül elér a bejáratig, kisurran, és már szalad is, hogy elérje a célt, a falut, pontosabban a temetőt. Azonban nem futva közeledik az utolsó métereken, és nem is zihál. Már egy ideje gyalogol, mivel nem akart kifulladni, és mert egy madártollat is összevadászott, melyet füle mögé tűzött. Most már végképp komikus képet mutat, de élvezi, és ahogy a távolban sejteni véli a célt, fellélegez. Kihúzza magát, nem, nem félt a temetőtől, sőt, hanem inkább attól hogy letolást kap. Nem tudja magát jól megvédeni szavakkal, vagyis, anyanyelvei egyikén igen, csak azt kevesen értik itt meg. Hjaj..
Végül el is ér a kapuhoz, be is löki azt, és körbepillant. Nem tudja, pontosan merre van, nem beszéltek meg olyan koordinátákat, amelyek lefedik azt, hányadik sor, hányadik kövénél fussanak össze, így csak elindul a nózija után, egyenesen. Meglepve kiált fel, mikor végül kivágódik elé az, akit nemrég még keresett gondolatban, megtorpan, és mikor elindítja a lavinát, behúzott nyakkal pillog a főnixből sárkánnyá avanzsálódott lányra. Húha. Tényleg egy órát késett? Aztaku…
- No, no, no! Várni már, várni. – csitítgatta picit, mikor levegőt vehetett végre, és kihúzta magát. Így pillantott végül a másikra, megcsóválva a fejét, mert hát, ő nem csinálta ezt szándékosan. Annyira.
- Fagyni? – kérdez vissza, majd leteszi a lámpáját a lába mellé, pálcát a toll mellé tűzi füle mögé, és a cipzárt lehúzva, bújik ki a pulcsiból, és nyújtja a másik felé. Azalatt egy póló van, az a tipikus zenekaros felső, de nem, jele nincs annak, hogy a másik fázna egy pillanat erejéig sem.
- Vedd. Meleg és finom. – vagyis, ezzel csak azt akarta közölni, hogy nem büdös kanszagú, hanem illatos, parfümös, tehát nem kap biomérgezést, ha magára kapja. Azzal már le is hajol, felveszi a lámpáját, és megvárja, míg vagy a fejéhez vágják a pulcsit, vagy felveszi.
- Tudni késés, de nézd.. menő, mi? – mutat a láncra a nyakában, mintha kuruzsló lenne. – Bocsánat. – nyögi ki végül, de ez neki inkább csak szó, mint az érzet, így már indul is beljebb, hogy megkezdjék, amiért ténylegesen jöttek.

Igyekszik ám ő arra, hogy a tipikus bűnbánó kiskutyaszemeit előszedje, és sikeresen alkalmazza is a másikon, hogy ugyan ne akarja már letépni olyan hévvel a fejét. Na jó, azért annyira nem durva a helyzet, ezt ő is látja, hiszen nem folytatja olyan hosszan, és nem is nyúl a nyaka után, hogy elkapja és jól megszorongassa. Már csak az kellett volna.. Mondjuk, iszonyat hangosan tud visítani, az már jó mentési módszer, hiszen felveri a fél falut. Az ugyan már mindegy lenne, hogy szép kis büntetést kapnának azért, mert kiszöktek a kastélyból. Mindegy is.
- Egy óra? – még bután is pislog, a nem létező karóráját megnézve, állát ütögetve egyezteti az időt, amelyet maximum zsigerei jelezhetnek, mert karórája rég nincs, elhagyta őket, vagy, mint az utolsót, összetörte, amikor ő maga is vágódott egy nagyot.
- Óóóóó! Hát egy óra! Késik, nem tudni, mikor mennyi pontosan. – csóválja meg a fejét, az amúgy igen mókás magyarázatát, de no. Az volt a cél, hogy a másik ne kiabáljon tovább, mert még a végén egy aranyos temetőőr idetéved, vagy falulakó, aztán jaj lesz nekik, futhatnak hazáig, ott pedig lapos kúszásban a körlet felé. Nem hiszi, hogy az éjjeli szökevényeket olyannyira kedvelik a prefektusok – maximum büntetni, de azt nagyon. Megdörzsöli a fülét, amikor a lányka befejezte a mondandóját, mert tény, számára hangos volt, de csak kissé csengett tőle hallójárata. Miután felkerült a másikra a pulcsi, ő maga pedig totál szokványosan ácsorog a hidegben, még mindig a láncát fényezve, amely, annyira nem kötötte le a lánykát, mint amennyire remélte. Pedig tök gondosan készítette el, hogy tényleg olyan legyen, mint amit azon a rajzon látott, de hát, nem biztos, hogy egy képregény amúgy hiteles képet ad, de üsse kavics. Nem ezen téma szakértője. Kis libabőr jelenik meg karján, amikor már sétál, de nem veszi fel, ennyit még elbír, szerencséje, hogy nemigen van télen sem gondja a hideggel, olyannyira nem, hogy rohant már ki alsóban a hóba, miközben anyja teli torokból üvöltözött vele. Jó, megfázott kicsit, de semmi komolyabbat nem kapott el. A hülyéknek áll a szerencse, tudja ő ezt.
- Ühm, keresünk.. keresünk egy nagyon régi sír. Az ott van rajt, hogy.. – nézelődik körbe, de igazából fogalma sincs, mit, vagy kit keres. Random ötlet volt, nem is gondolta, hogy valaki vevő lesz rá, így kész terve nemigen volt még most sem, így majd ugyanolyan random módon fog választani valamit. Amúgy is az a legjobb. De mire bármit kinyöghetne, már csak annyira marad ideje, hogy ő is választ visítson a sikításra, megpördül tengelye körül, és a pálcát maga elé tartva, a „célpontra” szegezve készen áll arra, hogy leátkozzon mindenkit, aki csak támadni akar, de azt tapasztalja, hogy senki nem áll vele szembe.
- Mi a.. – pislog, majd végül tekintetét leejtve tekint a földön hasalóra. A pálcát eldugja ismét, visszalépked hozzá, és leguggolva mellé, karját finoman megfogva húzza fel ülésbe, és kíváncsian pislog rá a gyér pálcafényben.
- Minden lenni oké? – érdeklődik, mert igazából fogalma sincs arról, hogy mi is történt. Vagyis, sejtése van, de hát, amilyen katasztrófaelméletei vannak, simán rábökné, hogy egy zombi nyúlt ki, és ejtette el. Jobb, ha ezt nem rá bízzuk.

A legtöbb esetben felnevet, ha valaki felbukik a közelében, de most inkább meglepte a dolog, mintsem megnevettette. Hangot is adott neki, kissé visszhangot gerjesztve ezzel, és reméli, hogy senkit nem sikerült felvernie se neki, se a lánykának a sikítással. Legfőképp a temetőgondnokot nem, ha létezik ilyen. Ha létezik. Nem ismeri a helyet, de az esetek nagy százalékában létezik ilyen. Nem érti, hogy valaki hogy képes amúgy temető mellett, vagy annak valamelyik pontján élni. Mondjuk, a szomszédság csendes, meg úgy az egész hely, ami valakiknek fontos szempont de.. nem, őt a hideg rázza még a gondolattól is. Annyira nem eszement, hogy több időt töltsön egy ilyen helyen, mint amennyit kellene, főleg, nem napokat, heteket. Meg is rázza a fejét, látványosan, aminek okát nem tudja a másik, mivel nem hangosan gondolkodott, így meglehet, kicsit bolondnak nézi, hogy csak úgy ilyeneket tesz. Elbambult kicsit, ennyi belefér.
- Akkor jó, ha nincs. Nem nagyon fájni? – pillant le a szorongatott bokára, de nemigen lát semmi olyat, ami bajforrás lehet, ámbár a kezecskéktől nagyon nem is láthatja a bokáját, mivel takarásban van. De ennyitől csak nem tört ki, esett már sokkal nagyobbat, meg kényesebb helyre, arcra, fejre, de még mindig itt van, és csak ütődöttebb lett, semmi több. Bár, mondjuk nem ilyen nyugton ücsörögne, ha törésről lenne szó, hiszen még a lábujjtörés is iszonyat fájdalmas volt anno, ordított is, mint akit nyúznak. Na de most nem akar ismét elbambulni, így inkább a kérdésre koncentrál. Elhangozta után megemeli kicsit magát, de még mindig egy szintben van nagyjából a leányzóval, és tekergeti kezdi nyakát, körbe-körbe keresgélve, de hát, sötétben nemigen fog semmit sem látni.
- Ühm.. hát ööö.. – nézelődik tovább, hááátha, de nem, nem lesz okosabb, így csak saccol mi merre hány méter. Még ha világít is, azzal sem megy sokra. Francba, hogy nem lát olyan jól éjjel, mint egy macska.
- Arra. Talán. – emeli fel a kezét, és mutat egy irányba, amit helyesnek vél. Ugyan, még mindig nincs terve, hogy melyiket akarja, mit nézett ki, mert hát, nem nézett ki semmit, de majd improvizál. Mert csak. Így az irány is csak megszületik, többet nem is mond, csak némán pislant a másikra, mikor belékapaszkodva igyekszik felállni. Nem moccan, hagyja, hogy most támasztéknak, mankónak használják, és csak lassan emelkedik meg, mikor már a lányka is ácsorog, és igyekszik kipróbálnia, mennyire működik a lába. Nagyban nézelődik is, úgy néz ki, minden klappol, így már nézelődik is, hogy merre menjenek ténylegesen, de hopp, ismét meglepő fordulat. Nem visít fel ugyan, csak nagyokat pislant, amikor ismét megkapaszkodnak benne. Előre görnyed kicsit, elkapja a karját, és kérdőn pillant rá, hogy mennyire oké a dolog?
- Nem lenni semmi gond. – legyint végül, és utána lépdel a sírhoz, ki tudja, megint mankónak kell-e majd, vagy valami, mindenesetre figyel, hogy ha borul, ott legyen, mert ő viszonylag puhább, mint az anyaföld. Megállva hajol le, olvas ő is, és mikor meghallja a felolvasott nevet, hunyorogva mered hol a sírra, hol a lányra.
- Mi? – bukik ki belőle, mert ez neki túl sok volt mára. Ez magyar név? Hát ööö.. Még a „dz”, „dzs” hangokkal sem tud mit kezdeni, hát még ez. Kész agyhalál.
- Osz.. Oz.. Ozdonai? – nem, csűri, csavarja, de a sok magánhangzó egymás mellett nem jön ajkaira, pedig nekik is vannak fura a szavai, no meg a francia sem a legegyszerűbb, de mind tudjuk, hogy a magyar az egyik legnehezebb.
- Ovalami. Ezt lehetetlen kimondani nekem. Ilyen név nem is lenni! – puffog, de már csak azért, mert zavarja, hogy neki nem ment olyan jól, mint neki.

Azért még egy ideig figyeli azt a bokát, hogy tényleg úgy van-e, ahogy mondja, mert hát, saját magból kiindulva néha szépít az ember a valóságon, hogy ne tűnjön olyan elesettnek, vagy épp gyengének. Nem az van, hogy Julien a lovagiasság mintaképe, de ha látja, hogy nagy a gáz, felkapja a hátára, és visszasétál vele a kastélyba. Azonban, újabb szavak, és úgy néz ki, valósak is. Így, ez elmarad, egyelőre. Mármint, a visszatérés.
- Oké, oké, elhinni. – bólint, és tartja fel a kezeit megadóan, hogy nem faggatja tovább erről, és fejben már lapoz is. A név, az a bugyuta név az, ami legközelebb már olyannyira foglalkoztatja őt. Bosszút tekintete még mindig él, és még mindig nem képes elfogadni, hogy ez tényleg létező név, és nem, valaki odafirkálta csak, hogy a gyenge magyaros kisdiák jót szívjon. Persze, ha tudná, mennyire cifrább nevek léteznek emellett, akkor most nem lenne ez, viszont, addig kimorogja magát ezen. Végül inkább csak megrázza a fejét, és legyintve egyenesedik ki. elhiszi már, hogy létezik, de nem is lett a kedvence. Amennyire lusta tanulni, annyira bosszantja az is, hogy mennyivel ügyetlenebb, mint mondjuk ha németül beszélne. Fogalma sincs, hogy azt hogy tanulta meg annyira, amennyire a magyart nem. Na mindegy, majd változtat rajta. ahogy viszont mutogatni, és szótagolni kezd neki, kissé hunyorogva figyel, vakarja meg a fejét, miközben összeegyezteti a leírtat az elhangzottal, majd kezét leeresztve szusszan egyet. Kedves tőle, hogy tanárnéniset játszik.
- Ozronay.. nem.. – áll meg, és jó párszor a „ZDR” betűhármast ismételgeti halkan, hogy ne törjön már bele így a nyelve. Végül, kihúzza  magát, mint egy büszke kisdiák, és rávigyorog a lányra. - Ozdronay. Aaaaaa! – csapja össze tenyereit. Kész, sikerült, bár még mindig morog magában, és nem biztos, hogy még egyszer menne neki most ilyen szépen. Nem is érdekes, az, hogy így ki tudta mondani, elaltatja benne a dolgot, nem kattog rajta annyira, és már inkább kész azzal foglalkozni, amiért jöttek, és ami miatt itt van. Fogy az idő, a levegő hűvösebb már, de még mindig nincs gondja vele, ha lúdbőrzik is a karja, fel sem veszi, mert a hő, amit érzékel, neki baromi kellemes.
- Mmm? – kapja fel a fejét a kérdésre, mert igen elbambult, hiszen terveli, hogy mivel kezdjenek, majd miután megrázta a fejét, hogy oda is tudjon figyelni, lepillantott magára. Elnézi pár pillanatig a póló ujját, a karját, majd megvonva a vállát, visszapillant rá.
- Áhh, nem. Nyár. Az lenni még. – meg a kis fejedben, az is biztos. Inkább leguggol, és onnan pillant fel rá.
- No, megidézni akkor szellem? – kérdő pillantás, hogy a másik még mindig akarja-e, mert nem erőlteti rá, ha már más tervei akadtak. Sosem lehet tudni.

Amikor először jöttek ide nyaralni, és először hallotta ezt a nyelvet, még nem gondolta volna álmában sem, hogy ő valaha ezen nyelven fog kommunikálni, olyan szinten, amely több, mint amit a turisták tudnak. Azt, hogy valaha ilyen gondja lesz majd a szavakkal, mondatszerkezettel, bármivel. Igaz, akkor még csak nyaralásnak indult az egész dolog, nem pedig letelepedésnek. Eltelt már azóta némi idő, és a nem várt dolog bekövetkezett, már beszél a nyelven, de még messze nem tökéletes, és tudja, hogy sosem lesz az. Elég, ha csak az akcentusát vesszük, ami miatt sosem fog egy szép kiejtésű ember lenni magyar terén. De mindegy is, most kapott egy röpke tanórát, egy kis tudást, és jobb lett valamennyivel. Abban a percben, mert lehet, hogy holnapra már semmi nem marad meg belőle. Azért többet kell majd ezt még gyakorolnia, a szobájában a könyvek fölött, de még nem jött el annak az ideje. Még. A lány szavaira is csak megcsóválja a fejét, mintha hatalmas gondban lenne még mindig, pedig már rég ellapozott, de hát, ami kell, az kell.
- Nálatok mind név ilyen fura? – kérdi, mert hát, a lánynak csak több tudása, mint neki, aki alig hallott kb egy tucat családnevet, és akinek még a „Kovács” és egyéb egyszerű nevek is furák. Aztán az már más kérdés, hogy ez visszafele is működik, mert az ő neve pedig az ittenieknek nem egyszerű. Ilyen a világ, mióta leomlott Bábel tornya, és eltűnt a közös nyelv. Nem érdemes belemenni a dologba, hiszen sokkal fontosabb dolog is van ennél, pontosabban az, amiért idejöttek, hogy rontsák a levegőt, és még jól szabályt is szegjenek, közösen. Mert úgy sokkal viccesebb, tény és való. Már csak az a kérdés, pontosan hogy is kezdjen neki. Az időjárás kérdése nem sokáig lebeg köztük, hisz tökéletes megmutatja a lánynak, hogy mennyire nem fagyos, és, hogy azért is ajánlotta fel ilyen könnyedén saját holmiját neki. Nemhiába, a lányok nem szokták olyan jól bírni, mit a fiúk, ez tény. Illetve, a mama szerint ő sem bírja, és 15 foknál már igenis húzzon pulóvert, csak hát, most nincs itt, hogy ilyennel üldözze. Szerencsére. Szeret ennyire szabad lenni, sőt..
- Ühm.. Elmélet. Olvasni róla nemrég, onnan. Gyakorlat még nem. De elkezdeni kell, valahol. Hát itt, ni, pont jó lesz hely. – húzza ki magát, hogy ő tanult hülye ám, nem csak tetteti. Olyannyira tanult, hogy egy könyvben olvasta csak a dolgot, és az se szakkönyv volt. De hát mindegy, magyarázd meg a bolondnak, hogy miért nem kellene. Inkább azzal foglalatoskodik, hogy spéci lámpáját beizzítva teszi középre. Igaz, ott gyertyák voltak, mármint a könyvben, de hát, nem tudott sehonnan sem csenni párat, így maradt ez a megoldás. Hátha jó lesz, beválik, és valamit elérnek vele. Vagy épp semmit sem.
- Úgy kezdjünk neki, hogy így.. körbeülni lámpa. – mutat le a már égő testre és oda is húzódik. – Aztán hívni kell szellem, hogy jelenjen meg, majd ööö.. – vakarja meg a fejét, és gyorsan elgondolkodik, itt mi jön. Eltelik némi idő, mire végigmegy a lépéseken, és kihúzva magát, ismét okosnak véli agyát.
- Kell koncentrálni, úgy, hogy fogni egymás keze. És kántálni valami bugyutaság, ekkor pedig, ha jó, akkor jönni fog, siker lesz. – vigyorog mint a tejbetök, hogy most majd jól megcsinálják a semmit. Azért jóval bonyolultabb egy ilyen, de az ő lökött agyában ez ilyen egyszerűen létezik.

Lassan azért kezdi érezni, hogy már nincs olyan meleg, mikor eljött a kastélyból. Sőt, talán akkor is csak a pulcsi miatt érezte így, no meg azért, mert sietett, és kutyafuttában kimelegedett. De erről nem szól semmit sem, nem is látszik rajta, csak a néha fel-felbukkanó libabőr jelzi, de ezt a másik felfoghatja annak, hogy a helytől jön ki rajta, vagy épp az izgalomtól. Sosem lehet jól le-, illetve kiolvasni a dolgaiból, épp mi mozgatja. Jelenleg a kaland, vagyis, a kalandnak tűnő alkalom. Ha a szellemidézés nem is jön be – ami sanszos, mert nem egy képzett embertől tanult, és maga sem lett az háromszori olvasás után, az már nagy kaland neki, és nyilván a lánynak is, hogy éjjel, ilyen későn kitörtek a lakrészükből, kicsit szabályt is szegtek, és még az hátravan, hogy visszamenjenek. Na az lesz még egy szép akció, de ne szaladjunk ennyire előre.
Összedörzsöli a tenyereit, tipikusan úgy, mint aki épp nagy dolgot készül alkotni, és pár pillanatig csendben bámulja a lámpást. Felidéz magában mindet, amit olvasott, sorra veszi, hogy most, milyen feltételek adottak, és egészen elégedett a dolgokkal. No, valljuk be, egy temetőben nem is lehetne másképp a dolog, mint nyugalom, és csend. Elég fura lenne, de ne is merüljünk ebbe bele, inkább abba, ahogyan előre dől, és igazgatja a fényadót. Egészen belemerül a dolgokba, még krétát is hozott, de az a pulóvere zsebében lapul, na meg, nem is tudja, mit kéne felrajzolnia, mert annak a vázlatát elfelejtette eltenni, így erről a dologról egyelőre hallgat, és nem is biztos, hogy fel fogja hozni, ilyen hiányosan. A kis hangra csak összerezzen, mivel olyannyira nem itt járt agyban, hogy szinte megfeledkezett arról, hogy nem egyedül van, és figyelnie is kellene. De csak egy fejrázás, semmi több, most nem ontja a szavakat a semmire, inkább finoman fogja meg a másik kezét, húzza ki magát, és vigyorog. Szemeiben most csillan fel igazán a kalandvágy, na meg az izgalom, amely ezzel az egésszel jár, izeg-mozog, nem is bír a fenekén ülni, sanszos, hogy most simán lefutna egy maratoni távot, annyi energia lobbant fel benne.
- Most, most.. most kezdődik! Remélni, hogy jó is, és jön szellem. Vagy olyasmi valami. – tanácstalanodik el egy kicsit, de el is illan, olyan hamar, mint ahogyan jött. Nem is teketóriázik tovább, csak lehunyja a szemeit, mint valami hatalmas sámánszerűség, aki nagyban koncentrál. Végül megnyílnak ajkai, és a szakadozós magyar helyett, francia nyelven kántál valamit, nem is összefüggő, nem is értelmes teljesen, de a szituációból kitalálhatja a lány is, hogy most nem a tegnapi híreket ismétli. A sorok rövidek, és ismétlődnek, majd végül elhallgat, és nagy szemekkel kezd körbe-körbe kutatni, mintha látni akarná az eredményt, már ha ilyen létezik.
- Lenni itt valaki? Kopog három, hogy tudni erről! – szólal fel végül, mintha tényleg lenne kihez beszélnie. Próbálkozni csak szabad.

A filmekben ezek az ötletek mindig rosszul sülnek el. Főleg, ha kissé belekerül a horrortéma, mert akkor biztos, hogy valami baltás gyilkos szelleme kerül elő, és következik a két órás menekülés, sikítás, hentelés. Nem nagy horror-rajongó, sőt, mondhatni némelyeket még unta is, amikor baráti köre leültette egy elé, hátha megijed. Persze volt, aminél borsódzott a háta, de ezek a kevéske esetek voltak.
Azonban most nem egy horror filmet forgatnak körülöttük, így reméli, hogy nem kell majd két órán keresztül menekülniük, és sikítaniuk, miközben valami vadorzó kergeti őket. Na az meg a másik, hogy itt nemigen történhetnek meg olyanok, mint egy fikció szülte világban. Erős is lenne azért.. Az meg a másik, hogy nem is épp a legszakszerűbben végez ilyesmit. Ha kicsit több időt szánt volna ennek, és nem öt perc alatt döntötte volna el, hogy ilyet akar tenni, akkor most nagyobb lenne annak az esélye, hogy tényleg látnak szellemet, vagy legalább is, valamilyen módon kapcsolatba lépne velük – már ha ez valóban lehetséges, és ha nem lenne elég az, hogy a kastélyban is ólálkodik pár. De így leginkább a széllel kiabálhatnak teljes erővel, választ nem kapva. Na mindegy is, jó lesz ez így is, legalább elmondhatják majd, hogy megtették, megpróbálták, és milyen királyok voltak, mert még ki is lógtak. Na ezzel lesznek igazán királyok, a rossztevők körei közt, a tanárok már nemigen örülnének annak, ha visszahallanák, hogy hol is ólálkodtak ahelyett, hogy az igazak álmát aludták volna a puha ágyaikban. Ejnyee..
Azonban, most nem a királyságon van a szó. Julien koncentrál, motyog még egy darabig, majd felszólítja a semmit, hogy feleljen. Nem meglepő, hogy csak a feltámadó szellő által okozott levélsusogást kapja válaszul. Vár azért, még mindig izgul, és a lányka is már, vele szemben, érzi, és egyre jobban mocorog, mert nem bír megülni a fenekén. Sóhajt, mivel türelmetlen azért, és ismét felszólítja anyanyelvén a szellemet, de rájön, hogy lehet, hogy itt csak magyarul értenek a szellemek. Hát ez lehet a hiba! Köhint is, mielőtt megszólalna, és kihúzza magát.
- Jelezni, bármely mód, ha itt van valakik! – mondja kicsit hangosabban, bénázva, de hátha.. hátha ez a kulcs. Addig is a lányra pillant, puskázik, mert látja, hogy behunyt szemekkel koncentrál, és így tesz maga is. Félreteszi a felébredő hiperaktivitását, lehunyja a szemeit, és tovább fogva a kezet, csukott szemmel koncentrál és vár, miközben karját ellepi a libabőr. A hűvös megjött, de a szellem már nem.. Még ilyet!

Úgy néz ki, az a veszély nem fenyegeti őket, hogy belekerüljenek egy élő horror-show színfalai közé, és leperegjen a cseppet sem kellemes film, az ő főszereplésükkel. Oscar-t biztos nem kapnának érte, csak egy szép nagy sokkot, meg minden egyebet, ami azzal járna, ha valami történne. Számított azért erre, sőt, szinte nem is vár mást, az lepné meg igazán, ha valami tényleg lenne, történne. Nem hülye ő annyira, felfogja, hogy nem képzett, meg ilyenek, hogy előbukkanjanak a meg nem értett kísértetek, elhagyott lelkek, egy-két szép szóra, de valljuk be, mókának még mindig nagyon jó. Az izgalom, meg a többi csak hab lenne a tortán, amik jelenleg elkerülik őket, vagy esetleg előjönnek, de mást találnak meg, mondjuk szegény temetőőrt, aki nem értené, hogy miért szabadul rá a szerencsétlenség, mert nem is tudja, hogy a fiatalok mit művelnek errefelé. Vagy tudja, és most lámpással kutat utánuk. Benne van a pakliban, de nem aggódik ilyen miatt, nem hall semmit, és senkit, csak a szelet, meg a vele szemben ülő lélegzését, saját, illetve saját, dübörgő szívverését.
Az át sem fut kicsi agyában, hogy mi lett volna, ha a lány is konyít hozzá, és egymás tudását egészítik ki. Az elején simán belefért volna az, hogy rákérdez, mennyire van otthon a témában, vagy akkor lépte volna meg a dolgot, amikor elhívta, és kiagyalták. Talán akkor neki is lett volna ideje átlesni pár könyvlapot, és most okosabbak lennének. Most viszont már késő, és tipikusan megint az van vele, hogy nem gondolkodott eléggé az adott pillanatban, mert megint elöntötte a fejét minden más gondolat, az izgalom, a lelkesedés a dologért, és a logika eltűnt belőle. De már nem lepődik meg, és azok pedig főleg nem, akik egy kicsit is jobban ismeri őt, kicsit többet tudnak róla, mint az átlag. Nem változik, ő már csak ilyen.
Nem jön rá, mit csinál másként, mint mondjuk két perccel ezelőtt, de valami történik. A felerősödő szél ugyan biztos, hogy a természet számlájára írható, neki viszont jelenleg most másképp jön le, másképp értelmezi, és már „miért-et” az neki. Mint a hívők, akik a villámot Isten büntetéseként ítélik meg, nem az elektromos kisülés hozadékaként. A baglyot nem is nagy érzékeli, de kissé kirázza a hideg, mivel ez a tipikus, ijesztős sztori egyik kelléke, az azonban még jobban felcsigázza, ahogy a lámpa eldől. Ajkait félig halk, a sikoly-üvöltés kombinációja hagyja el, amely inkább köthető a meglepettségnek, mint ijedtségnek a számlájára. Azonnal kinyitja szemeit, forog körbe-körbe, pislog mindenfelé, hogy na, merre van az, aki, vagy akik, de semmi. Nem csügged azonban, még nem, és csillogó szemekkel pillant rá a lánykára, ami kérdést szegez felé. Láthatóan most lett felhúzva ismét.
- Én nem tud, de.. de.. lehet szellem. Lehet előjönni én szó, és… aaaaa! – fel is pattan egyhamar, úgy forog körbe-körbe, mint egy mini ringlispíl, majd megtorpan, és a sötétségbe bámul bele. Most már kicsit fura, mivel a lámpásuk sem világít.
- Hahó, hahóóóóó! – próbálkozik ismét, persze, még mindig nem kiabál, de hátha, hááátha valami most történik. Vagy, csak a tudományos tények maradnak, miért dőlt el a lámpa, és a többi. Hjaj, pedig annyira izgul..

Itt most valami nagyon is jelen van – igen, mondjuk egy kiadós vihar, de erre most, szellemidézés közben nem fog gondolni. Érzi, és nem hidegnek fogja fel, hanem olyan jeges borzongásnak, amit ilyenkor sokan éreznek, vagy akár ő maga is, amikor egy kastélybeli kísértet közelébe kerül. Most már azért nem annyira nyugodt, mint mikor idejött, jó, akkor sem volt, de sokkalta kevésbé támadt kedve pattogni, mint ezekben a pillanatokban. Csak látná is már azt, amit kell! Nem, nem a lengedező falevelek sziluettjét, amely körülöttük lengedezik. Az nem elég, kevés.
A lány hangja nagyon távolinak hangzik neki, így beletelik pár másodpercbe, míg fel is fogja a dolgokat, és elszakadva attól a ponttól, amit eddig bámult, a lánykára pislog. A kérdés váratlanul éri, le is néz lúdbőrös karjaira, majd vissza rá, és szórakozottan megdörzsöli a karját, miközben elvigyorodik.
- Én ezt kibírni, nem vész. Picit hűvös csak. – jegyzi meg, a másik felére már lenne frappáns válasza, de ekkor ismét csattanás, a beálló csöndben sokszorosára nőve hangzik el, ő pedig lepillant.
- Ez nem lenni véletleheheheheeee héééé! -  és már el is kapja a karját, az eddig békésen ücsörgő lányka rohan, ő meg lobog utána, mint a győzedelmi zászló. Bukdácsol párat az elején, de hamar megleli az egyensúlyt, nem akarja lerántani magával a földre, de a kezét sem rántja el, futkározik inkább így utána, miközben hatalmas szemekkel bámul abba az irányba, amelybe tartanak.
- Valami? Ott mi? Mit látol? – kíváncsiskodik, kanyarodik az irányba, és persze kissé rossz felé nézhet, mert neki nem az adódik vissza, amely ennyire felcsigázhatta a lánykát. Mutogat is, előre, amit ő nézett nemrég, nem a másik, és kissé csüggedt pofival közli az észrevételét.
- Az csak síron szobor, angyal. Nem szellem. Azt lát előbb? – ereszti le a kezét, és reméli, hogy ez az eszeveszett tempó alább hagy, megy a csípős levegő kissé már kaparja a torkát, és a zihálás sem a legegyszerűbb, miközben rohanni kell még. Jó na, nem távfutó ő ilyen kései órában. Vagyis, az lenne, ha látná azt, amit a másik.

Későn kapcsol, hiszen agya másfele mozgott, és tekintete is igencsak nem ott járt, így meglepve pillant le a kezében csüngő pálcára. Szorongatja ő, valószínűleg ösztönösen tette ezt, nem pedig eldobta valamerre a sötétbe. Nem az ő botocskája, erre lassan jön rá, amikor is visszaemlékezik arra, hogy mi is történt, hogy hogyan is nyomta a kezébe a lány. Nem, mintha zavarná a dolog, csak ki meglepetés volt ez számára az éjszakában. Az meg, hogy most egy kis futás, és izgalom után érzékelje, hogy elég hűvös van már, nem is számít neki. Jelenleg inkább csak az, hogy mi az, amiatt így rohanniuk kellett, mi az, vagy ki az, aki így „rájuk” tört a szeánsz közepén. A felborult lámpás a földön maradt, vélhetőleg reggel pedig majd a temetőőr fog rálelni, mert amilyen feledékeny ilyen esetekben Julien, ott is marad. Nem is gond, nem volt drága holmi. Hiába forog körbe azonban, ő semmit sem lát, ahogy az előbb sem nagyon, csak Alíz látta vélhetően a dolgot, mert ő maradt volna egyhelyben a fenekén, csak épp magával hurcolta ide, a sötétebb szegletbe. Ahogy meghallja a lány hangját, felé fordul, pislog párat, és védekezően tartja fel a kezeit, hogy ő ártatlan, nem zavart el semmit, mert az nagyon feltűnően csinálta volna.
- Én nem, én nem tenni ilyent! – él az ártatlan szavaival, majd felvonja a szemöldökét, miközben leereszti a kezeit, és megpróbál elképzelni egy alaktalan valamit, piros szemekkel. Bele is borzong a gondolatba, olyan szépen sikerült neki.
- Piros szem? Én nem lát ilyen, biztos jót nézted? – a biztonság kedvéért azért még egyszer körbetekint, de ilyet akkor sem látna, ha fejen állna itt helyben. Szusszan csak, mivel kissé azért csalódott, mert szeretne ilyet látni, hogy meglegyen a napi adrenalin lökete. Mire azonban ennek a csalódásnak szót is adhatna, a lányka ismét elkapja a karját, és az izgatott vonulat a hangjában azt súgja, jobb, ha nagyon figyel, nehogy lemaradjon olyasvalamiről, amiről az előbb sikerült. A mutatott irányba tekint, hunyorog, mint aki nem látna a szemüvege nélkül, és mintha tényleg ott is lenne valami – vagy csak annyira akarja látni, hogy odaképzeli, ki tudja.
- Azt hiszem, igen. Van ott. – hunyorog tovább, és kissé előrébb is hajol, de nem mozdul el a helyéről, nem, mintha félne, csak.. de, na. Éjjel van, a temetőben vannak, ő meg túl sok mugli filmet, könyvet ismer, amelyben baltás gyilkosok, meg sírt ásó emberek voltak. Akkor sem ad ennek hangot, de érzi, hogy most már nagyon kalimpál a szíve.
- Az hörög, meg.. meg fura mozog. De lehet! – nem, nem kiabál, csak suttog, pont olyan hangerővel, amit a másik még hall, de az a valami pont nem, kivéve, ha szuperhallása van. Megembereli kissé magát, és tesz pár lépést a valami felé, egészen határozottan közeledik, de azért tisztes táv marad közte és aközött. Nem húzza a lányt, jön, ha akar, de hátrafordulva suttog felé.
- Ez nagy! Akkora mint ember, kissé. – még a hangja is reszket, de most már inkább azért, mert totál bezsongott. Azért összerezzen, mikor apró ágreccsenést, és motoszkálást hall. Nem mer a háta mögé lesni, hisz tekintete még mindig a lányon pihen, totál azt érzi, hogy valaki figyeli. Vagy már totál paranoiás?

Már nem tudja hova tenni azt, ami itt történik. Nem tudja követni, de nem is töri magát annyira, hogy sikerüljön is a dolog. A szellemidézés dolog kicsit félresiklott, hiszen nem kaptak semmi túlvilági dolgot, üzenetet, viszont, mást annál inkább. Nem tudja, hogy ez a valami, ami itt császkál körülöttük, most az ő szeánszuk műve, vagy csak a véletlen műve az egész. Lehetséges, hogy nem olyan dolgot „idéztek” meg, melyet akartak, hanem valami sokkal, de sokkal csúnyábbat. Akkor viszont ideje lesz felvenni a nyúlcipellőt, és olyan messzire szaladni, amennyire csak lehet, és vissza sem nézni. Persze, ez mind csak elmélet, mivel nem moccan, és nem is kezdi ismertetni eme haditervét. Nem, nem szállt inába a bátorsága, csupán túlságosan erősebb a félelemnél a kíváncsisága. Túlságosan is.
- Jó, jó, jóóó. Én elhinni mindent. – bólogat a dolgokra, hiszen nem akarja, hogy magára haragítsa a lányt, főleg ebben a helyzetben, amiben jobb, ha összetartanak, és nem veszekednek, miközben suhannak az árnyak körülöttük. Az, hogy a bizonyíték nem áll előtte készen az más, ráér, azt tudja, hogy kapni fog belőle egy jó nagy adagot, biztosan. A nyomásnak engedve közben, lejjebb ereszkedik, hogy ne kelljen a másiknak a hátára másznia, hogy lásson is valamit. Hunyorogva figyel még mindig előre, hátha, hátha tévedett nemrégiben, de nem. Kezd most már eléggé kifordult lenni minden, meg is rázza a fejét, és elszakadva a bambulástól, a lányka felé fordul. A bizonyosság, amit ismét kimond, már nemigen jut el hozzá, inkább csendben toporog az izgatottságtól, meg a többi, hirtelen felerősödött érzelemtől, ami forrong benne. Sokkal jobban izgatott, mint mikor idejött a lámpásával, hogy belevágjanak a dolgokba.
- Szag? Nem én! – szimatol körbe, mint valami eb, aki nyomot keres, de most nemigen segít neki az orra. Persze, érzi a szagokat, a lány parfümjét, valami fura szagot, és saját illatát, de azt a tipikus „zombi-szagot”, amit elképzel egy ilyen esetben, azt nem. Persze, nem zárja ki semmi sem, hogy ott van az, csak nem ismeri fel.
- Milyen? – értetlenkedik kicsit, hátha a lány pontosít, hogy felismerje a sok között, már ha ott van az, és nem a lányka ismert félre valamit. Elvégre, se büdös bakancs, se már fura, vagy épp undort hozó dolog nincs a közelbe. El is kalandozik a nagy szaglászás közben, így mikor a suttogó szó elhagyja a lányka ajkait, összerezzenve kapja fel a fejét, és hatalmas bociszemekkel pislog párat, majd nyakát behúzva pillant oda, ahova ő is.
- A jó élet.. – mormog kicsit, még mindig hitetlenkedve fogadja a dolgot. Másrészről viszont, jobb, ha nem itt lesznek, ha tényleg kiderül az, hogy képzelet, vagy valóság.
- El. Megyünk innen el, mert.. mert veszély. – azzal finoman megragadja a lány karját, és amíg menthető a dolog, már indul is, gyors léptekben, minél messzebb azzal az izétől.