Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=314310#post314310][b]Adam Kensington - 2014.06.16. 01:46[/b][/url]

AISHA

Éppen a nappalimban ülök a jobb falra tolt kanapémon, és egy nagybőgőt pengetek szétvetett lábaim közt, amikoris lassan felemelem a fejem, a semmibe révedve, leállva játékommal, ahogy egy különleges erőt érzek meg a közelben. A közel alatt pár kilométert értek. A lényeg, hogy a falukörnyéken valahol. Figyelek még egy ideig, majd félreteszem hangszeremet, felkelek a helyemről, elhagyom házamat, és alig egy perc múlva a lakósoron túl vagyok valahol, amerre az érzékeim vittek. Egy alacsony kerítés előtt állok, amely mintha csak egy sima, zöld füvű mezőt határolna, ám a látszat csal. Erre hamar rájöttem, mikor ideköltöztem.
Besétálok a területre az éjszakai sötétben, és a temetőben találom magam. Sírkövek, fejfák emelkednek kifelé a földből, minden nyugodt és csendes. Már a halk sírdogálást leszámítva, ami valahonnan távolabbról érkezik. Hamar beazonosítom, kitől származik. Ismerem az illatát. Nesztelenül haladok a köves úton, csupasz talpakkal. Pedig nem szokásom így, cipő nélkül mászkálni, dehát most siettem.
Megérkezem a lányhoz, aki egy sírkő mellett kuporog, körülötte pedig kavicsok, cserepeket lebegnek. Összevonom szemöldökömet. Ezt az erőt éreztem én. Tudom, hogy akadnak varázslók, akik képesek a pszichokinézisre. Olybá tűnik, Ő szintén ilyen lehet. Emiatt lenne nekikeseredve? Vagy a környezeti tárgylebegtetés egyszerűen a hangulatának folyománya? Lassan, észrevétlenül közelítek felé, puszta árnyként, majd ahogy mindössze egy-két lépésre vagyok, már hagyom, hogy észrevegyen. Jelentőssé lesz kisugárzásom, mert így akarom.
- Szia Aisha... - köszönök rá lágyan, rekedtes hangomon, figyelve rá, hogy ne ijesszem meg. Mezítlábasan álldogálok fölötte, fekete ing és sötét nadrág fedte, sápadt, langaléta alakommal, és fürkészőn figyelem csupán, lefelé pislogva rá különleges fényű tekintetemmel. (x)

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=314862#post314862][b]Adam Kensington - 2014.06.16. 20:33[/b][/url]

AISHA

Nem tudom, miért ne kéne közelebb mennem. Mármint azt megérteném, ha nem akarja, hogy hozzáérjek, vagy ha most irtózik bármilyen társaságtól, ám szavai hevéből azt olvasom ki, hogy ez inkább figyelmeztetés, arra nézve, hogy nem ura az erejének. Azonban, ha van valaki, aki nem igazán van veszélyben tőle, akkor az én vagyok. Ettől függetlenül engedek távolságtartást szorgalmazó utasításának, és csak állok tovább fölötte egy-két lépésnyire.
Ahogy zokogva kezdi rebegni, hogy Ő ezt nem akarta, körbenézek magunk körül a levegő tárgyakon, aztán ismét letekintek Aishára. Úgy tűnik, a képessége eddig lappangott, és most valaminek hatására előjött. Na úgy beszélek, mintha annyira nagyon jártas volnék a mágikus tudományokban. Bár igaz, ami igaz, van pár száz év tapasztalati előnyöm. Ilyen hosszú létezés alatt elég sok mindent megismer az ember, és hamar következtet a látottak alapján. Occam-borotvájának elve szerint pedig a dolgokra adható magyarázatokból általában a legegyszerűbb a helyes. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor tehát a jelen megfigyelések alapján az a legvalószínűbb, amire az imént jutottam. A lány telekinetikus, vagy pszichokinetikus képességekkel rendelkezik, amelyek most kerültek felszínre.
- Meg kell nyugodnod. - közlöm vele csöndesen, ahogy sírva könyörög a segítségemért. Ez nem vigasztalás, hanem a megoldás közlése. A benne lévő energiák olyankor kontrollálhatatlanok, ha zaklatott, ha nem ura a saját érzelmeinek. Le kell higgadnia. Azt kérte bár, ne menjek közelebb, az igényei elég ingadozónak tűnnek szorult helyzetében, így tehát odalépek hozzá, és letérdelek mellé, ahogy a sírkő tövében gubbaszt. Egyebet sem teszek, mint egyszerű nyugalmat árasztok felé. Békésen, figyelmesen és talán némileg tanulmányozón nézek rá lefelé halovány fényű szemeimmel, fehér kezeimet combomra nyugtatva, miközben sarkamra ülök a földön kuporgó lány mellett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=318836#post318836][b]Adam Kensington - 2014.06.21. 23:35[/b][/url]

AISHA

Ahogy a lány kezd megnyugodni, és felhagy a sírdogálással, valamint légzése viszonylag helyre áll, úgy a körülöttünk lebegő kövek is szépen visszaereszkednek a helyükre. Épp csak feléjük pillantok, körbetekintve, de amint Aisha felnéz rám a sírkő mellett kuporgásból, arcára engedem nyugodt, markáns fényű szemeimet. Hálájára bólintok csupán, a viccétől pedig csak jobban ellágyulnak vonásaim. Úgy tűnik, inkább nevetni akar, mint sírni. Ez teljesen helyénvaló.
- Luca? - kérdezek rá az említett illetőre ilyen szimplán, sötét szemöldökömet összevonva, miközben üldögélek tovább sarkamon, a sír mellett térdepelve.
- Most először történt Veled ilyesmi? - érdeklődök a tárgymozgatásról, közben kissé elnézve magunk köré, ahol azonban már nyoma sincs a jelenségnek. Utána kék szemeimet ismét a leányzóra szegezem. Baromi elveszettnek tűnik. Próbálom megérteni, ami Vele történik. Valószínűleg olyan lehet ez, mint mikor vámpírrá változtam, és a kezdeti időkben egyszerűen úgy éreztem, nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Ez hasonló lehet. Kár, hogy nem emlékszem rá annyira. Talán többet tudnék segíteni.
- Ne menjünk valahova máshová? - pillantok aztán el az éjszakában fölénk tornyosuló fejfák és sírkövek között. Nekem mondjuk tetszik, jól elvagyok itt, de egy halandónak, aki megfázhat, aki elfáradhat, akinek kellemetlen lehet a rideg földön ülni, talán nem akkora élmény. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó halott ember fölött heverészünk.
- Vagy... nem kéne visszamenned? - ráncolom homlokom, ahogy ráébredek, neki feltehetőleg nem szabadna ilyenkor errefelé kószálnia. Biztosan aggódnak érte, noha jogos, hogy a jelenleg uralhatatlannak tűnő képességével inkább kietlen vidékre futott. De ez akkor sem ideális hely egy ilyen fiatal lány számára, szóval bármi legyen a döntése, felemelkedem térdelésemből, jócskán fölé magasodva, és lenyújtom neki hűs, hosszú kezemet, hogy felsegítsem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=319192#post319192][b]Adam Kensington - 2014.06.22. 12:51[/b][/url]

AISHA

Hallgatom, ahogy megmagyarázza, ki ez a bizonyos Luca, és hogy mi történt pontosan, amitől a képessége most először megmutatta magát. Hümmögök csak egy keveset, lesütve a szememet a sötét földre, elgondolkozón. Érdekes, mert biztos, hogy ez előtt is zaklatták már fel események. Vajon miért pont most lett ez a következmény? Elérte azt az életkort, hogy kiütközzék ez nála? Elég magas szintet értek el az energiái? Ilyesmikre tudok gondolni.
- Lehet, hogy legközelebb még nem tudod majd, mihez kezdj vele, és harmadszorra, negyedszerre sem, de... képes vagy megtanulni uralni. Hidd el! - bólogatok, és tudom, hogy ez most lehetetlennek tűnik Aisha számára, pedig így lesz. Ha én megállom, hogy pár naponta átharapjam egy ember torkát, és szárazra szívjam, akkor Neki is menni fog, hogy csak akkor mozgasson tárgyakat, ha úgy akarja. Ez rajta múlik. Úgyhogy egyáltalán nem kellene így nekikeserednie.
- Na ez aztán egy eszméletlen hülyeség. - véleményezem ilyen egyszerűen, közömbösnek tetsző arccal, lenézően monoton hangon, amit a körülöttünk a földben heverő halottakról mond. Mármint az igaz, hogy nekik csak egyetlen gondjuk van: az, hogy nem élnek. Az meg szerintem eléggé gáz.
- Ahogyan az is, amit az iskoláról mondasz. - bólintok, lefelé nézve a lány szemeibe, ahogy állok előtte, fölé magasodva nyurga, árnyszerű alakommal, és még mindig fogom a kezét nagy, hűs kezemmel.
- Pontosan az az a hely, ahol tudnak segíteni. Biztosan van valaki, aki ért ott ehhez. Ha pedig nincsen, Ők azok, akik ajánlhatnak valakit. Akik kereshetnek Neked valakit, aki segít. A tanáraidhoz kell fordulnod! - közlöm Vele nyílt, szilárd fényű szemeimmel, mi a helyes út szerintem. Persze, nem alkalmazok rajta igézést, nem ezért merítem el tekintetemet az övében. Hanem, hogy nyomatékosítsak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=323891#post323891][b]Adam Kensington - 2014.06.26. 20:17[/b][/url]

AISHA

Úgy érzem most magam, ahogy Oscar Wilde mondta: Nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy mindent tudjak. Eszetlenül makacs és gyerekes ez a lány. Abban a korban van, amikor mindent Ő tud a legjobban, tanácsot nem igen fogad el, és segítséget is alig, hiszem megoldja maga, nem szorul rá, nincs szüksége ilyesmire. Én meg bár ahhoz nem vagyok elég fiatal, hogy mindent tudjak, ahogyan éppen Ő teszi ugyebár, viszont elég tapasztalt és bölcs vagyok ahhoz, hogy mélyen hallgassak, és ne álljak neki győzködni a továbbiakban semmiről. Azzal csak tovább hergelném. Majd belátja magától.
Még hogy a tanárai bedugják valahová és kísérletezni fognak rajta. Édes Istenem. Ezt Aisha tényleg komolyan gondolja. Nem mintha ne hallottam volna már ilyesmiről, vagy mintha eddigi életem több száz évében ne láttam volna bőven elég szörnyűséget, de pontosan ezért tudom a helyén kezelni a dolgokat. Meglehetősen kétlem, hogy itt a Bagolykő Mágustanodában egy titkos intézetet vezetnének az alagsorban, ahol különleges képességgel megáldott gyerekeket kínoznak, vagy ha nekik nincs saját ilyen laboratóriumuk, akkor áruba bocsájtanák a kölyköket más intézményeknek, hogy azok felnyissál a diákok koponyáját és az agyukban túrkáljának. Esküszöm, a lány teljesen így adja elő, és valószínűleg szent meggyőződése, hogy igaza van. Pedig, ha van hely a világon, ahol megkaphatja a méltán elvárható segítséget, akkor az pont egy ilyen mágusképző, ahol már ezer és egy ilyen esettel volt dolga a professzoroknak.
- De igen. - felelek a Teremtőmmel kapcsolatos kérdésére.
- Rábíztam magam. Ez a legjobb, amit csak tehettem. Persze, ha úgy láttam volna, rosszra tanít, akadtak volna kétségeim. De nem így volt. - fedem fel előtte csöndesen, mennyire hibás elképzelései vannak erről.
- Nem az az erős, aki nem kér a segítségből, hanem az, aki képes elfogadni, amikor valóban szüksége van rá. - mondom el a saját nézetemet ezzel kapcsolatban. Azt a nézetet, amely lehetővé tette, hogy ma ne egy vérengző szörnyeteg magasodjon a lány előtt a sötét temetőben, hanem egy szelíd fenevad. Olyannyira szelíd, hogy mint múltkor, most is hagyja, hogy a fiatal leányzó a kezénél fogva húzza el maga után, amerre gondolja. Hamarosan magunk mögött hagyjuk a temetőt és békében nyugvó lakóit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=706536#post706536][b]Adam Kensington - 2017.10.24. 00:03[/b][/url]

Különös hely ez egy randevúra. Azonban a lánytól egyáltalán nem szokatlan. Meg talán az sem lepné meg az utca emberét, hogy egy vámpír temetőkben múlatja az időt. Nem mintha bármi keresnivalója lenne ott, de a képzettársításokban ezek a dolgok összefonódnak. Így Mindenszentek közeledtével meg aztán végképp.
Már ahogy a temetőbe lépek, felém sodorja Kíra illatát az esti szél. Mélyen magamba szívom és zsebretett kézzel indulok meg a sírok között. Már látom is a kedvest. Mikor odaérek hozzá, lehajolok, arcon csókolom, majd leereszkedek mellé a korhadt padra. Kényelmesen hátradőlök. Igazítok kicsit bőrdzsekimen. Körbetekintek a békés környéken, majd Kírára függesztem régi fényű tekintetem. Várom, hogy megtudjam, miért hívott ide.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=706573#post706573][b]Adam Kensington - 2017.10.24. 22:52[/b][/url]

Magával ragadó a hely hangulata így benne az őszben. Az illatok, a szél fútta falevelek, mind-mind az elmúlást hirdetik, azonban koránt sem búsan. Sokkal inkább természetesen és szinte barátságosan. Nyugtatón. Ezt az éteri légkört töri meg, vagy éppen aranyozza be a kedves lendületes magyarázása, amibe belekezd. A puszta lényéről nem is beszélve.
A szülei. Csak nagy ritkán kerülnek szóba. Nem találkoztam még velük. De talán így a legjobb mindenkinek. Nekik legalábbis valószínű. Nem vagyok éppen az a szülők kedvence. Hiába a higgadtságom és az úrias modorom. Azért a legtöbben nem egy ilyen sötét, rejtélyes alakot képzelnek a gyermekük mellé. Főleg nem egy vámpírt.
- Sajnálom - szólok csöndesen.
- De talán nem is az. Enyhülhetnek még - biztatom Kírát, hogy ne adja fel a reményt. Makacsak az emberek, különösen, ha szülők. Mindent megtesznek, hogy tartsák magukat ahhoz, amit eltökéltek. De idővel a legtöbbek feladják a harcot a kis belső hanggal, amit méltán nevezhetünk lelkiismeretnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=706652#post706652][b]Adam Kensington - 2017.10.25. 22:53[/b][/url]

Ha a hallgatás beleegyezés, akkor én nagyjából mindenbe beleegyezek. Mondhatnánk nagy elmésen. De ez nyilván nem így van. Pusztán csak tudom, hogy semmit nem befolyásol a dolgok menetén, ha hozzádobunk még pár szót. Sőt. Gyakran csak ront rajta. Vagy olyan irányba tereli, amibe nem kéne. Sokszor még úgy is, hogy jó a tanács vagy a vélemény, csak ez a másikban rosszul csapódik le. A lényeg viszont az, hogy itt és most tényleg igaz rám: hallgatás beleegyezés. Érthető, ha még idő kell a lánynak kitalálni, miként közeledjen ismét a szülei felé, ahogyan az is rendjén van, hogy természetesen nem fogja ennek érdekében elárulni saját magát. Szóval csak bólogatok. Hiszen majd kialakul.
Úgyhogy hagyom én azt a csendet szépen elnyúlni köztünk. Felnézek én is a csillagos égre. Teszem mindezt addig, amíg a kedves elő nem áll azzal a bizonyos második hírrel. Ugyan a kért dobpergést nem biztosítom, de azt hiszem, nem is várta el tőlem komolyan, hiszen már folytatja is a mondandóját. Sötét szemöldökömet érdeklődően emelem meg kicsit.
- Milyen munka? - kérdezek rá, miután kibökte. Jobban felé fordulok ültömben. Hosszú karomat átvetem mögötte a pad támláján.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=707000#post707000][b]Adam Kensington - 2017.10.29. 21:15[/b][/url]

Éjjeli fény. Nem hallottam még erről az újságról, de a neve nagyon költői. Mikor pedig megtudom, milyen jellegű lap, igazából egy kicsit sem vagyok meglepve. Bár az ellenkezőjén se lennék. Hiszen a lányról van szó. Soha nem lehet nála tudni. Mindig tartogat valamit. Megkérdezném, egészen pontosan milyen rovatba ír majd, milyen rendszerességgel, vagy hogy mi lesz a legelső témája, azonban máris eltereli valami a figyelmét. Természetesen.
Összevont szemöldökkel nézem, amit a kedves mutat. Felkelek a padról, odalépek és leguggolok én is a sírkő mellé. Mivel nekem meglehetősen kevés anyag árthat, így odanyúlok az enyves folyadékhoz, majd összesimítom ujjaim között. Ahogy pedig eljutok a felismerésre...
- Ne érj hozzá! - szólítom fel rá habozás nélkül, de egyenletes hangon Kírát.
- Szerintem ektoplazma - osztom meg vele véleményem, tovább vizsgálva az anyagot. Egyetlen egyszer találkoztam ilyennel, nagyjából kétszáz éve. Egy szeánsz során. A médium füléből szivárgott. Veszélye abban áll, hogy a feltűnéséhez egy holt lélek jelenléte kötődik. Azonban ezek általában nem azok a kedves, itt ragadt szellemek, mint akik a tanodában élnek és a diákokkal barátkoznak. Ezek gyakran nagy erejű, ártó lelkek, akik a túlvilágról törekednek vissza az élők közé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=707254#post707254][b]Adam Kensington - 2017.11.02. 20:05[/b][/url]

Sejtettem, hogy a lánynak izgatni fogja majd a fantáziáját ez a jelenség. Nem csodálom. Egy nála kevésbé lelkes ember számára is igazán érdekes lehet. Akkor meg róla ne is beszéljünk! Különös jelző mondjuk a "szép" erre a szivárgó anyagra, de bólintok, hiszen végülis igaz. Itt a sírkövön főleg jól mutat.
A kedvesre kapom a fejem a vallomást hordozó kérdése nyomán. Végigmérem komoly, gondolkodó vonásokkal. Az ektoplazmáról való ismereteim bár talán bőségesebbek, mint az átlagnak, azonban tudornak nem nevezném magam a témában. Viszont logikusan következtetve bizony probléma lehet, hogy Kíra a cipőjén hordozta az éteri anyagot.
- Igen - felelem hát egyszerűen.
- Mikor volt ez és hol van most az a cipő? - pillantok le kérdésem végén lábbelijére, feltéve, hogy talán ez az a holmi, amit akkor is viselt. Ha igen, ha nem, a lényeg, hogy el kell távolítani róla az enyves folyadékot.
- A holt lélek az ektoplazma segítségével törekszik vissza az élők világával. Gondot jelenthet, ha túl sokáig kapcsolatban voltál vele - magyarázom meg, miért faggatom és hogy pontosan miben áll a veszélye annak, hogy belelépett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=707342#post707342][b]Adam Kensington - 2017.11.04. 22:08[/b][/url]

Szóval ugyanaz a cipője van rajta, amivel a múltkor belelépett a túlvilági anyagba. Viszont szerencsétlenségünkre ez nem olyasmi, ami csak úgy lekopik. Úgyhogy meglehetősen hiába nézegeti, lejött-e már. Még ha nem is látszik, hogy ott lenne, az energiák feltapadhattak. De ahogy a kedvest nézem, bizony látszik.
- Sajnos elképzelésem sincs, mit kell csinálni vele - vallom meg őszintén.
- De le kéne venned minden esetre - tanácsolom neki, a cipőjére tekintve.
- Gyere! - bökök fejemmel a pad felé. Felemelkedem a sír mellől. Ismét leülünk a lánnyal. Előre hajolok és leveszem a cipőket a lábáról. A biztonság kedvéért mindkettőt. Elrakom magam mellé a földre, majd lehúzom a bakancsomat és ráadom Kírára, hogy ne fázzon és legyen miben elmennie innen. Részemről elvagyok így mezítláb.
- Megpróbálom őket megmenteni, jó? - nézek a pad aljában heverő cipellőkre, aztán a lányra. Ígérni nem tudok semmit, persze. De jobb biztosra menni. Minél hamarabb elszakítjuk őt az ektoplazmától, annál kevesebb az esélye, hogy a léleknek lehetősége legyen kapcsolódnia hozzá. Hacsak eddig nem tette meg.
- Tapasztaltál valami különöset, mióta itt jártál? - kérdezek azért rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=707446#post707446][b]Adam Kensington - 2017.11.06. 21:23[/b][/url]

Pedig a cipőjében nem fogja tudni elhagyni most a temetőt. Mezítláb meg úgysem engedném neki. Akkor már inkább ölbe kapom. Vagy a hátamra. Vagy akár hoppanálhat is. Az minden esete valószínű, hogy bele fog kerülni egy-két estébe, míg megoldom a problémát. Hiszen ma éjjel már nem hiszem, hogy bárki olyan tudna fogadni, aki képes is tenni valamit az ügyben. Majd holnap kora este szerencsét próbálok.
- Idegen jelenlétet. Hideget ott, ahol nem kéne hidegnek lennie. Maguktól megmozduló tárgyakat - sorolok fel néhányat azok közül a különös tapasztalások közül, amelyek kísértet közelségét jelezhetik. Tudom, hogy a kedves kissé másképp értelmezi a szokásostól eltérő fogalmát, mint az emberek nagy része, de azért ilyesmit észrevenne szerintem. Figyelem töprengő vonásait. Olykor lepillantok bakancsos lábára. Helyesen áll neki.
- Szeretnél még maradni, vagy...? - kérdezek rá, induljunk-e esetleg. Ha már úgyis arról gondolkoztam az imént, miként távozhatna innen a lány a cipője nélkül. Nem mintha sietnék bárhova, vagy mintha a temető ne volna egy kellemes hely. Főleg ilyen társaságban.
- Talán szólni kéne valakinek erről - vetem fel a sírból szivárgó ektoplazmával kapcsolatban, eltekintve felé. Lehet, a hivatalban kéne jelenteni az esetet. Lehet, nem ez az első alkalom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=886995#post886995][b]Adam Kensington - 2025.02.15. 18:38[/b][/url]

Hegedüsh Marcell
késő délután | a temető szélén | x


Sötétedés után nem sokkal már az erdő avarja serceg csöndesen nagy bakancsom alatt, ahogy a falu felé tartok. Mint mindig, igyekszem máshogyan megközelíteni, csak a változatosság kedvéért, noha valószínűleg nincs olyan út, amit be ne jártam volna már számtalanszor. De a lényeg, hogy ne mindig ugyanaz legyen.
Érdekes mód a sírkert felé viszonylag ritkán kanyarodom. Bizonyos hiedelmekkel ellentétben nem a temető az otthonom, még csak nem is az itt kódorgás kedvenc foglalatosságaim egyike.
Ahogy kiérek a fák közül és a holtak nyughelyén találom magam, felnézek a tiszta, csillagos égre. Elmélázok kicsit a világűr gondolatán, ahogy azt gyakorta teszem. Hívogatnak ezek a távoli testek, talán pont azért, mert azon kevés helyek egyikei, ahol még soha nem voltam és talán soha nem jutok. Veszélyes lenne odakint, a nagy semmiben, ahol alig valami akad, amely menedéket adna a nap fénye elől.
Érzékelem ám, hogy nem vagyok egyedül a sírkertben. Orromba szökik a frissen feltúrt föld és a munka verejtékének illata, és fülemben dobog a szorgos ember szívének szapora zakatolása. Tekintetem viszont nem siklik még a pár sornyira ténykedőre. Szemeim a föntbe révednek, míg groteszk, hosszú alakom rezzenéstelenül áll a temető szélén, odaképzelt szoborként.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887498#post887498][b]Adam Kensington - 2025.03.03. 18:47[/b][/url]

Hegedüsh Marcell
késő délután | a temető szélén | x


Ő is észrevett engem. Tudom lélegzetének változásából, szíve verésének enyhén módosuló üteméből. Nem tekintek még felé. Azonban kisvártatva megszólít. Meg sem rezzenek szavaira. Nem vagyok az a sietős fajta. Egészen lassan vonom csak rá fénytelen pillantásomat a távolból. Nem vagyok benne biztos, vár-e bármi választ a véleményére a látogatásom időpontját illetően. Talán csak így akarja tudatni, hogy rajtam ám a szeme. Minden esetre nekem nem áll szándékomban magyarázkodni egy idegennek arról, hol miért vagyok éppen. Hiába a temető alkalmazottja. Ettől függetlenül örülök, hogy odafigyel a gyanús, nyugtalanító alakokra, akik itt kószálnak. Mint amilyen én is vagyok.
Munkáját otthagyja és felém lép. Részemről továbbra is csak álldogálok ott, hosszú, fehér kezeimet magam mellett lógatva és egykedvűen figyelem, ahogy irányomba húzódik és immár konkrétan érdeklődik. Ráérősen végig nézek rajta, munkától fitt alakján, földtől koszos ruháján.
- Nem keresek semmit - felelem vontatott baritonomon, sajátosan választva ki a "csak a csillagokat nézem" lehetőséget. Hangomat úgy sodorja hozzá a hűs tavasz eleji szellő, mintha csak ez lenne a dolga.
Még vetek egy utolsó pillantást a fölöttünk elnyúló, végtelen, csillagoktól káprázó esti égre, majd súlytalan lépteimmel komótosan haladok tovább a temetői úton, a férfi felé tartva. Mármint nem feltétlenül felé, de arra vezet a kavicsos ösvény, amerre ő van.
Tekintetem a magas sírkövek és egy-egy koponya felé vándorol közben. Szemöldököm összevonom. Nehezen térek napirendre afelett, milyen furcsa ez a temető. Mintha valami halloweeni horror történetből szalajtották volna, ami legkevésbé sem illik a falu bájához. Arról persze fogalmam sincs, hogy nem mindig ilyen ám, hiszen... én nappal nem szoktam erre járni. Értetlenségemet és enyhe undoromat némileg hagyom kiülni sápadt arcomra, még ha a felét ki is takarja hosszú hajam olykor. Fekete ingem gallérját hanyagul söpröm közelebb nyakamhoz. Elég lenge viseletem az időjáráshoz képest. Dehát ez ugyebár engem nem zavar. Érzem, hogy hideg van, de fázni nem tudok. A temetőgondnokkal ellentétben az én leheletem nem is látszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887519#post887519][b]Adam Kensington - 2025.03.04. 19:16[/b][/url]

Hegedüsh Marcell
késő délután | a sírok között | x


Az emberek mindig keresnek valamit. Azt hiszem, ezen én már túl vagyok. (Mármint a keresésre gondoltam, nem az ember-létre, bár azon is) Noha az apró örömök azok, amik visznek előre, nem kifejezetten kutatom őket, sem mint hagyom magam megélni őket, ha adódnak. Nyilván, ezért tenni is kell, de az puszta cselekvés, nem keresés. Ha már itt tartunk... ő vajon mit keres? Újabb hozzám intézett szavai arra engednek következtetni: a bajt.
- Mindössze nem értem, miért önmaga karikatúrája ez a hely - válaszolom enyhe angol akcentusommal, tudtára adva idegenkedő ábrázatom okát. Nem ízléstelen ez? Bár szavaim markánsak, hangomban nincs harag vagy undor. Egyértelmű, hogy sehova nem fogok emiatt panaszt benyújtani, inkább csak tényleg értetlenül állok a temető eltúlzott gótikája felett. És ki mástól tudnék meg erről többet, mint egy itt dolgozótól? Nem igazán tudom egyébként mire vélni, miért nem varázslattal tudja le a tennivalót, ám tény, sok varázsló van, aki szereti a fizikai megpróbáltatásokat és nem akar mindent mágiával letudni.
Lassan egészen közel érek. Már csak pár lépés választ el minket. Ott meg is állok, miközben ismét kérdést szegez nekem. Szóval nem csak gondozza, őrzi is a helyet. Nem hagyja szó nélkül egy furcsa idegen erre kódorgását. Mondhatnám neki, hogy semmi köze hozzá, de egyrészt nem úgy fest, mint aki ezt annyiban hagyná; másrészt a feltételezésével ellentétben nem rejtegetek én semmit. Viszont különös kedvemben vagyok, így hagyok nyomaték nélkül kiszökni vékony ajkaim közül egy korán sem jelentéktelen megjegyzést.
- Elvileg közéjük tartozom - lehelem ki, szinte nyeglén vonva meg vállamat, aztán folytatom válaszom, mintha ez a kis közbeszúrás nem is lett volna fontos. - Az erdőben lakom - váltok szimpla, válaszadó hangra és intek súlytalan mozdulattal magam mögé, a fák irányába, ahonnan jöttem. - Szeretek változatos utakon a faluba jutni - kúszik el aztán a település kedves fényei felé kék tekintetem. Tekintetem, amelyet az első időkben az itteniek elől is takartam, abszurd módon napszemüvegben járva az éjszakát. Ha nem ismert köreimet róvom, továbbra is felveszem. Az oka ennek egyszerű: hogy kíméljem őket. Ha maga a teljes lényem még nem keltett volna borzongást és émelygést abban, akivel összefutottak útjaink, szemeim biztosan megteszik. Pillantásom, amelyet most a férfi oly' eltökélten fürkészik, egyszerre üres és teli. Egy végtelen mély kút, amelybe beleesve örök időkig lebegsz a térben. Míg vonásaim ránctalanok és bőröm éterien üde, szemeim régiek. Az emberi elme számára felfoghatatlanul azok és csak elképzelni tudom, milyen lázasan dolgozhat a halandó agy azon, hogy értelmet adjon annak, amivel szembesült.