David






Esős, hűvös napnak indult a mai. Éreztem, hogy nem ez lesz a legjobb napom és lám, jól gondoltam. Egész nap pechem volt, akárhová mentem, bármit csináltam semmi sem sikerült. Órákon is rosszabban teljesítettem, mint szoktam.  az órák után úgy döntöttem, hogy lemegyek egy kicsit a faluba. reméltem, hogy ha kicsit egyedül leszek és kiszellőztetem a fejem, akkor az estém jobb lesz. Haha, elhittem. A falu határában voltam, mikor más annyira besötétedett, hogy alig láttam.
- Ez remek – gondoltam magamban. Körbenéztem és elgondolkodtam, hogy vajon itt letudom-e vágni az utat a kastély felé. Reméltem, hogy igen. Nem akartam, hogy mikor felmegyek valamelyik tanár vagy prefektus meglásson, mert akkor büntető munkára küldenek és nem igazán volt kedvem ezután, a nap után még falat sikálni, vagy papírokat válogatni varázslat nélkül. Gyorsan tovább indultam és reménykedtem, hogy jó irányba megyek. Öt perc séta után megtorpantam és körülnéztem. Egy temetőben voltam. Sosem szerettem a temetőket, még nappal sem, de este aztán a hátam közepére nem kívántam, hogy ott legyek. elnéztem a falu felé és láttam, hogy egy idős hölgy a temető előtt sétál. Odaszóltam neki:
- Hölgyem! Hahó! Asszonyom! – Hiába beszéltem nem hallotta, vagy hallotta, de inkább nem foglalkozott velem. Tovább ballagtam, de egy idő után az volt az érzésem, hogy csak körbe körbe megyek. Engedtem is volna ennek a megérzésnek, csakhogy a sírok mindig egyre nagyobbak és ijesztőbbek voltak. Néha, mintha egy árny suhant volna el a távolban. Kezdtem félni, pedig nem vagyok egy ijedős fajta. Megszaporáztam a lépteimet és úgy akartam kijutni, egy perccel többet sem akartam a temetőben maradni. Előfordulhat, hogy a képzeletem játszott velem, de mintha valaki jött volna mögöttem. Elkezdtem futni, átugráltam, kikerültem a sírokat, de mindig ismerős helyre érkeztem. Nem állhattam meg, éreztem, hogy valaki követ és nem hagyhattam, hogy elkapjon. Tovább futottam, mikor valakinek… vagy valaminek neki mentem. Nagyon kemény volt és elájultam. Mikor az óra éjfélt ütött, nagyjából magamhoz tértem, felültem és körbenéztem. Egy árny suhant el előttem. Visszafojtottam egy halk sikolyt. Az a valami nem látott meg, de én láttam, hogy merre ment. A kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmem. Felkeltem és lassan a teremtmény után mentem. Tudtam, hogy nem jó ötlet, de mégis mentem. Mikor megállt én is megálltam és egy nagyobb sír mögé bújtam, hogy onnan figyeljem őket.  Furcsa volt, valami nem stimmelt a lényekkel. Lassan közelebb araszoltam. Mikor már csak pár lépésnyire volta, rájöttem. A jelenlévők emberek. Hosszú, fekete köpenyt viseltek, a csuklyájuk eltakarta az arcukat. Nem tudtam kik azok, de úgy éreztem rosszban sántikálnak. apró lépteket téve megpróbáltam visszamenni a sír mögé. Úgy terveztem, ha elmennek én is megpróbálok kijutni innen. Éjfél elmúlott, most már hiába találnék fel a kastélyba. Mindenki alszik, csak reménykedtem, hogy nem vették észre az eltűnésemet. Már majdnem a sír mögött voltam, mikor az egyik személy megfordult. A csuklya kicsit elcsúszott a fején és megláttam.  Ő is meglátott. Hála a banda többi tagjának volt egy kis fény és így jobban szemügyre tudtam venni. Én láttam már ezt az arcot. Ismerem ezt az embert. Mielőtt bármit is tudtam volna tenni, az egyik elüvöltötte magát:
- Kapjátok el! – Kiáltotta magas, nyeszlett hangon. Nem voltam hülye, hogy ott maradjak. Felvettem a nyúlcipőt és elfutottam. Mikor hátra néztem láttam, hogy ketten futnak utánam még mindig, begyorsítottam. Nem hagyhattam, hogy utolérjenek. Befordultam egy nagyobb sírnál. Neki ütköztem valakinek. Mielőtt megszólalhatott volna a kezemet a szájára tettem, hogy meg se mukkanjon.

David



Az idegen nem sokáig bírta ki, hogy elhallgatattam, mert rögtön lelökte a kezemet a szájáról és felém fordította a pálcáját. David volt az. Hirtelen reflexből kikaptam a pálcáját a kezéből, így az el is aludt. Az ujjamat a szám elé tettem, hogy ezzel üzenjem: Csend! Reméltem, hogy az üldözőim nem vették észre a kis fényt, amit a fiú pálcája adott ki, mert akkor végünk. Nekem legalábbis biztosan. Óvatosan kinéztem a sír mögül. Szerencsémre egy nagy bokor pont eltakarta azt a részt, ahol mi voltunk, így a csuklyások nem láthattak meg. Hallottam, ahogy a sírhoz érnek és megtorpannak.
- Hol van? Hová tűnt?  – Kérdezte egy mélyhangú férfi. Megfagyott a vér az ereimben. akit a képen láttunk pont a bokor előtt állt meg. Reméltem, hogy nem jut eszébe, hogy a sövény mögött keressen.
- Elég gyorsan futott. Lehet, hogy már ki is jutott – vélekedte a másik.  Az ő hangja nem volt olyan mély, mint a távolabbi csuklyásé. Ha nem épp előle menekültem volna, azt mondtam volna, a hangja kedves. Pár óráknak tűnő perc után elmentek. David mozgolódni kezdett, rácsaptam a vállára, hogy maradjon még egy kicsit nyugton. Mikor biztos voltam benne, hogy nincsenek halló távolságon belül a férfiak, felé fordultam.
- Rövid leszek és tömör. Az a kettő engem üldözött, mert megláttam, hogy valami féle gyűlés van. Az egyik észrevett és ez a kettő üldözőbe vett. Emlékszel még arra a férfira, akit a képen láttunk? – Suttogtam. David bólintott és éppen készült valamit mondani, de bele fojtottam a szót.
- Azaz ember itt van – mondtam még halkabban. Nem tudtam, hogy elhiszi vagy sem, amit mondok, de ott volt velem a Kísértetházban és akkor nagyon érdekelte a dolog. Nem akartam bajba keverni, de sejtettem, hogy nem nyugodna el, ha azt mondanám, hogy menjünk fel a kastélyba. Pár percig csendben ültünk, aztán lassan felálltam. Muszáj, volt megtudnom miben sántikálnak azok az emberek. A kíváncsiságom általában bajba szokott keverni, de a félelem unalmas. Ha minden alkalommal megfutamodtam volna, mikor ijesztő kalandba keveredtem, az életem egy monoton szál lenne. Davidre néztem:
- Most hogy tudod, mi a helyzet velem jössz? – Ez a kérdés magától jött. Nem akartam ráparancsolni, hogy most hogy leléptek menjen vissza, megoldom egyedül. Milyen bunkó lettem volna. de azt sem akartam, hogy esetleg elkapjanak és kinyírjanak minket. Vártam a választ.    

David




A fiú habozott a válasszal és mikor megszólalt akkor sem a kérdésemre kaptam meg a választ, hanem, elmesélte, hogy nyomozott. A könyvbe nézve hasonló arcot láttam, mint a képen.
- Szerintem az apja – mondtam halkan. a két arc nagyon hasonlított és ezt a következtetést vontam le. Vártam, hogy David mond e még valamit. Azt mondta velem jön. Kicsit megnyugodtam, hogy nem egedül kell mennem a csuklyások ellen. elrakta a könyvet és elindultunk. Öt perc séta után odaértünk és elbújtunk, két sírkő mögött. Láttam David arcát, mikor az a férfi szólalt meg, aki a képen volt. A Kérdésére, csak egy bólintással válaszoltam. Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy meghallják. Minden szavukra nagyon figyeltem. Éreztem, hogy mérgesek. Nem is kicsit. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de nem tudtam mit tegyük. Ránéztem a fiúra, láttam, hogy gondolkodóba esett.
- Innen nincs vissza út – mondtam magamban. sejtettem, hogyha megmozdulunk, valamelyik biztosan észre vesz, tehát ültem és hallgattam.
- Értesüléseim szerint még mindig elég nagy erőkkel keresnek minket. ezek nem adják fel. Pedig muszáj lesz bejutni a Minisztériumba, ha el akarjuk érni, hogy a miénk legyen a hatalom. Akkor újra eljön a halálfalók ideje, egy erősebb vezérrel – mondta egy rekedtes hang. Kirázott a hideg. Kinéztem a sír mögül, hogy lássam őket, de én takarva legyek. Valami nem stimmelt. Most csak hatan voltak. Mikor egyedül voltam tízen voltak. Gyorsan visszamásztam a sír mögé és a srác felé fordultam, ekkor két alak jelent meg a semmiből David mögött.
- Mögötted! – Kiabáltam. Tudtam, hogy már úgyis mindegy. Ugyanabban a pillanatban, mikor a két árny elkapta a fiút, engem is megragadott egy kar. Nem vagyok éppen kicsi, de az aki elkapott legalább kétszer akkora volt, mint én, széltében és hosszában is. Egyik kezével a derekamat kapta el, a másikkal a számat fogta be. Nagyon megijedtem, ha ezek oda visznek a többihez, nekünk végünk. Az emlékezetemben bevillant, hogy mit tanultam egy mugli barátomtól. Ráharaptam a férfi kezére, a könyökömmel gyomorszájon vágtam, amitől megrogyott és ki tudtam magam szabadítani, megfordultam és mellkason rúgtam. A másik alak felém ugrott, de szerencsére félre ugrottam és elkezdtem rohanni. A fickó átkokat szórva utánam futott. Hátra néztem és éppen láttam, hogy Davidet elkábította az egyik. Nem állhattam meg. Most nem! Nem akartam cserbenhagyni a fiút, de el kellett rohannom, hogy meg tudjam később menteni. rohantam, ahogy bírtam.

Daavid



ZÁRÁS
Amíg a mugli iskolába jártam utáltam a testnevelés órákat. Elég lusta voltam, de most láttam csak igazán hasznát. Amilyen gyorsan csak tudtam futottam. Üldözőm lassabb volt, mint én, de mivel átkokat szórt felém nekem is sokszor kellett a földre vetődnöm, vagy egy sír mögé bújnom. Mikor úgy éreztem, hogy elég messze vagyunk a többiektől egy ötletem támadt. Lassítottam. Mikor a csuklyás majdnem elkapott, balra vetődtem egy nagyobb kő mögé, előkaptam a pálcám és elmondtam az első varázslatot, ami eszembe jutott. Hangos dörrenés rázta meg az éjszaka csendjét. A férfi 10 métert repült, mikor leérkezett beverte a fejét. Gyorsan felkeltem és odamentem hozzá. Végignéztem rajta. Szerencse, hogy nem a kettes szekrény rohant utánam, hanem a kisebb. akkora volt, mint én. Talán pár centivel alacsonyabb. Levettem a köpenyét és magamra terítettem, arcomat elrejtettem a csuklyába. Ha így visszamegyek, meg tudom menteni a fiút. Az eszméletlen testet megfogtam és kerestem egy nagy cserjét, ahova elrejthetem. Nem messze volt is egy. Odahúztam és a cserje mögé rejtettem.
- Azt hiszem holnap fájni fog a fejed – mondtam a férfinak magamban. Nem vesztegethettem az időt. Felkeltem és amerről jöttünk visszaindultam. Minden neszre előkaptam a pálcámat gyors reflexemnek hála elkábítottam egy madarat, egy mókust és egy törpét. Nem volt szándékos, de hát ki tudja  mikor jelennek meg. Pár perc gyorsabb séta után visszaérkeztem. Kinéztem a sírkő mögül, de David nem volt sehol.
- Mi történhetett? – Kérdeztem magamban. Aztán meghallottam, hogy a nő ordibál az alakokkal.
- Szerencsétlen barmok! Az nem jutott eszetekbe, hogy a gyerek csak megjátszotta, hogy elájult? Egyedül hagytátok és lelépett!  Nem tudjuk mennyit hallott az a két szerencsétlen. Ha a lány vagy a másik beszél nekünk annyi. Idióták! Keressétek meg őket! – Ordította teli torokból a nő. Szóval David megmenekült. Hála Merlinnek! Gyorsan el kellett iszkolnom, mielőtt észrevesznek. Feltápászkodtam és elindultam, mikor egy mélyebb hang megszólalt.
- Johnson! Hol voltál? Megvan a lány? – Kérdezte. Elmélyítettem a hangom amennyire tudtam.
- Megvan. a nagy fekete kriptába rejtettem. Elájult. Megkeresem a srácot – mondtam és gyorsan eltűntem. Reméltem, hogy egyik sem fog követni. Meg kell találnom a fiút és el kell tűnnünk minél előbb. Idegesen járkáltam körbe-körbe. Nem tudtam hol keressem. Tíz perc gondolkodás után elindultam arra, ahol véletlen neki mentem. Ott megálltam és vártam. Lehúztam a csuklyát a fejemről. Öt perc után lépteket hallottam. Nem ideges, mérges lépteket, hanem óvatosakat. reméltem, hogy David lesz az. Megfordultam, hogy meggyőződjek róla ő az. Nem ő volt! Mikor hátra néztem egy óriási ütést éreztem. Hátra tántorodtam és bevertem a fejemet. Felszakadt a szám és vérezni kezdett.  A következő ütés sokkal nagyobb volt. Majdnem elestem, de szerencsére meg tudtam kapaszkodni a sírban, de a pálcám kiesett a kezemből. Ránéztem a támadómra. Az a férfi volt, akit elkábítottam. Nem néztem volna ki belőle, hogy ekkorát tud ütni. A férfi gúnyosan nézett rám. A harmadik ütés elől elugrottam. Egy hegyes kőbe vertem a kezem, ami elég rendesen felszakította a bőröm. A férfi, eszelős tekintete elárulta, hogy nem nyerhetek. Megpróbáltam a pálcáért ugrani, de elkapott. Hallottam a közeledő lépteket és nagyon megijedtem. Azt hittem a banda az, de nem. A fickó megfordult. A következő pillanatban pedig ájultam hevert a földön. Ezt kihasználva felkaptam a pálcám és az idegen felé fordítottam, de amint megláttam, hogy ki volt leeresztettem. David volt az.
- Azt hittem már felmentél a kastélyba. Mindegy is. Köszönöm! – Mondtam hálásan. Nem sokáig örülhettünk, mert egyik pillanatban még az ájult emberrel voltunk, a következőben pedig 3 csuklyás állt körülöttünk volt és a pálcát ránk szegezték. Ajjaj! Ez baj.