Csapatépítős bátorságpróba a Levitásoknak

A hálókörletből kilesve azt füleltem, nincs-e mozgás az iskola folyosójának ezen részén. Nem volt könnyű a szívemet lecsendesíteni, az izgalmam a tetőfokára hágott, szabályszegésre készülök többedmagammal. Miután sikerül kicsit lenyugtatnom szívem kalapálását, már képes voltam meghallani a közel és távol lévő léptek zaját. Nem mozog senki a közelben ~ Indulás ~ óvatosan lépkedtem, folyamatosan fülelve, kiszögeléstől, szobrokon át mindent fedezékként használva. Szerencsésen eljutok a kapuig, majd azon ki. Végigmegyek a kastély területén, igyekezve, hogy minél kevesebbszer legyek látható, az kéne még, hogy a kastélyból kinézve tanár vagy prefektus meglásson. Vége is lenne a mókának.
Elhagyva a kastély területét, rálépek a faluba vezető útra. Nem volt messze, viszonylag hamar elértem a falut. Itt megint jobban figyeltem arra, hogy amennyire lehet árnyékba maradjak, és ne csapjak zajt. Kicsit meresztgettem a szemeimet is, mert még nem is jártam az iskola területén kívül, bár lejöhettem volna már a faluba. Nappal nem volt tiltva. El is döntöttem némely üzletet elnézve, hogy ezt mindenféleképpen pótolnom kell majd. Most viszont szedtem a lábaimat ahogy csak tudtam, hogy mihamarabb a megbeszélt helyen legyek, így elég hamar elértem a határt, és már látszott is a hely ahová igyekeztem.
Már volt ott valaki. Néztem és reméltem nem prefi vagy más olyan, aki most jobb lenne, ha máshol tartózkodna. Csendben közelebb óvakodok, hogy jobban lássam ki az. Nem látott még és nem is hallott még meg, tehát észrevétlenül megtudom közelíteni. Már látom, nem kell félnem, Hanka az, és hátal áll nekem. Odalépdelek hozzá és megszólítom, elkövetve azt a hibát, hogy nem csaptam semmilyen neszt.  
-Hanka kedves, én is befutottam.-
   
     

Kaland, mely érdekes fordultatott vesz

Tudtam, hogy nagyobb zajt kellett volna csapnom. Szegény Hankára ráhoztam a szívbajt. Nem bírtam ki, nevetnem kellett, ahogy letorkolt. –Bocsánat, nem állt szándékomban frászt hozni rád.– mosolyogtam tovább. Szépen gyűltünk a kis kalandra, befutott még Dasha, Kei és Zoli is. Néztem a temetőt, és elég sűrűnek tűnt bent az élettelen élet. De a következő dologra nem számítottam, a plusz meglepetés nélkül is elég izgalmasnak ígérkezett ez a kaland. Lenéztem Hanka lábai elé, és megláttam egy levelet, ami úgy rémlett a leányzó kezéből eset ki, mikor megijesztettem.  Lehajoltam érte –Hanka ezt, ha jól láttam te…- elhallgattam, ahogy a levélhez értem, mert egy furcsa bizsergés futott végig rajtam. ~ Nem hinném, hogy ilyen levéllel rohangálna. ~ szétnyitottam a levelet, átfutottam rajta a tekintetemmel, és akkor már tudtam, nem Hankáé. Majd kicsit megilletődve és émelyegve a többiekre néztem. Majd hangosan felolvastam nekik a levél tartalmát.
–Kik most itt vagytok, mind részesei vagytok egy kincskeresésnek, melyet e szent helyen kell fellelnetek. A nyertes, ki megleli a kincset, jutalomban részesül. Viszont, amíg a keresés tart, mind foglyai vagytok a temetőnek. Természetesen nem lesz ilyen egyszerű a dolgotok. Külön kell válnotok, és akadályok is lesznek. Melyek lehetnek szellemek, mumusok és más egyéb akadályok. - Még egy apróság, mivel ketten is megfogtatok, mielőtt felolvastatok, így duplázódom, tehát az egyiket add oda annak ki előtted érintett.–
Még mindig émelyegtem, ránéztem Hankára és átadtam az egyik levelet, mindegy volt melyiket, ugyanaz állt benne.  –Te is émelyegsz?– kérdeztem meg őt. –Hát, ahogy elnézem nincs sok választásunk, vágjunk bele. Mit gondoltok?– néztem a többiekre várva válaszukat.
     

Levita csapatépítő próba

Megnyugodtam, hogy nem kell elsősegélyt nyújtani Hankának, mivel nem állt le a szíve, az arca is azt sugallta, hogy rendben van, sőt szokatlanul rendben. A levél felolvasása után érdekes volt a reakciókat nézni. Félelmet várt volna az ember, de maximum enyhe nyugtalanság, mi átfut egy-egy arcon. Én sem érzek félelmet, amin annyira nem lepődök meg, de azon már igen, hogy a nyugtalanság is pillanatok alatt elmúlik, és valami más veszi át a helyét. Ahogy kimondom a kérdést, furcsállva tapasztalom, hogy meg is szűnt az émelygésem, és mint kiderül, nem csak nekem.
Elindulva a temető belseje felé a papír felizzik a kezemben. Le se tudom venni a szemem róla addig, míg a kapkodva odabiggyesztett sorokat el nem olvasom, mely szerint a kincset nekem kell megtalálni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, azonnal balra fordultam a többiekre rá se hederítve.  Meg kellett volna lepődnöm, hisz nem jellemző rám, hogy a kincs vagy a győzelem motivált volna, inkább maga a kaland vagy a játék. De most nem, megszállottan akartam, hogy én legyek az első.  A megadott úti cél felé haladva, fel-feltünedeztek szellemek, de nem akadályoztak haladásomban, aminek kifejezetten örültem, mivel elég volt, hogy a sötétség gördít elém némi akadályt. Hamar elérem a kriptát, amire a levél irányított. Befordulok, ahogy meghagyta, és várom a további utasításokat.  

Bátorságpróba és csapatépítés, Hanka

Eddig semmi nehézség nem akadt, könnyen elértem a keresett helyet. A kisebb állatok és bogarak, velünk együtt, nem tartják tiszteletben az elhunytak nyugalmát, így a neszezések állandó hangja töri meg a temető csendjét, melyhez olykor csatlakozik a szél is, hogy tovább színesítse e hangokat.
Mikor befordultam a kriptánál, körül akartam nézni, de valami arra késztetett, hogy először a levelet vegyem szemügyre. Abban az állt, hogy törjek be a kriptába, még a papíron volt a szemem, úgy éreztem, hogy biztonságos és semmi rossz nincs abban, amit készülök megtenni. Viszont, amint fölpillantottam a papírról, már nem tűnt olyan jó ötletnek megtenni. Bejönni a temetőben éjszaka, az egy dolog, de valakinek a sírjába betörni és ezzel meggyalázni az elhunyt személy sírját, az már egy kicsit durvább egy kis csínytevésnél. Viszont, továbbra is, erős vonzást éreztem a kincs után. Közelebb léptem a kripta bejáratához, ott megállva tovább tépelődtem, hogy mégis mit tegyek. Majd úgy döntöttem, hogy ha egy kisebb lökésre kinyílik, akkor bemegyek, ha nem, akkor elsétálok.
Odaléptem az ajtóhoz és ráhelyeztem a kezem, és egy kicsit meglöktem. Az ajtó azon nyomban feltárult. Ahogy beléptem az ajtón, az évszázados por, melyet felkavartam, elkezdte kaparni a torkom. Kicsit még az ajtóba maradtam, hogy szokja a szemem a megváltozott fényviszonyokat. Szép lassan körvonalazódtak a bent lévő tárgyak, egy koporsó, és egy asztal. ~ Asztal? Minek ide asztal? ~ Tettem fel magamnak a kérdést. Ráadásul a koporsóval ellentétben, ezt nem fedte vastag portakaró. Elsétáltam az asztalig, melyen összevisszaságban, pergamen darabok hevertek. Ismét rátekintettem a levelemre, mely most azt írta, hogy keressem meg a varázslat leírását közöttük. Figyelmemet újra a pergamenek felé fordítottam. Némelyiket bájitalleírásnak véltem, néhányon mintha animágiával kapcsolatos dolgok lettek volna. Mikor arrébb akartam tolni az egyik darabot, meglepődve tapasztaltam, hogy nem megy. Egyszerűen képtelen voltam megfogni, vagy akárcsak megérinteni bármelyiket is. Nem igazán értettem a dolgot, ezért újra rálestem a kezemben lévő papírra, de az nem mondott újat. Akartam a győzelmet, és eddig úgy tűnt, a levelem is. Mivel nem kaptam több támpontot, ezért újra az asztalra figyeltem, és ekkor meglepetésemben majdnem felkiáltottam. Az üvegasztalon Hankát pillantottam meg, aki valószínű ugyanúgy megdöbbent, mint én. Láttam, hogy szavakat formál, de hallani nem hallottam, így megpróbáltam a szájáról leolvasni, hogy mit akar közölni velem. Nagyjából sikerült összerakni mondandóját. –Én egy kriptában, és valószínű, ugyan azt, amit te.– Nevettem rá. -Te hol vagy?– Magamban azonban azon gondolkodtam, hogy ő, vagy én vagyok az asztal belsejében.  –Nem tudom megmozdítani a lapokat az asztalon, hiába próbálom. Nálad mi a helyzet?

Bátorságpróba és csapatépítés, Hanka

Ahogy ott álltam az asztal felett és Hankával néztem farkasszemet, egyre inkább éreztem, hogy itt nem stimmel valami. A levél azt írta, nekem kell győznöm, nekem kell a kincset megtalálni, erre kis híján Hanka ugyanazon a helyen van, mint én. ~ Vajon az ő levele is ezt írta? ~ Alighogy átfut a fejemen ez a gondolat, még inkább azt éreztem, hogy a győzelem engem illet, hogy akarom a kincset. Kicsit zavarnak ezek a gondolatok, de gyorsan eltűnik ez az érzés, és a helyét a versenyszellem veszi át.
Újra látom, hogy beszél, így rá figyelek. Megtudom, hogy ő is egy kriptában van. A válasza másik felét figyelmen kívül hagyom. ~ Menjen ő ki, ha akarja tudni, hogy kinek a temetkezési helyén van. ~ Ilyen egyszerűen nem hagyom magam rászedni. Inkább elkezdem megint a pergamendarabokat szemügyre venni. Megpróbáltam újra elmozdítani őket, hasonló eredménnyel, mint az előbb. Aztán kiszúrtam, amit keresnem kellett.  Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, ha érte nyúlok, ő is észreveszi.  Aztán döntöttem, és már lendült is a kezem érte. De ahogy a papírhoz ért a kezem, már az ő keze is lendült és megérintette ugyan azt a darabkát. És akkor…

Levita, tréning és bátorságpróba, Hanka

Érdekes módon meg tudtuk fogni a cetlit, de csak azért, mert egyszerre értünk hozzá.  Ugyan azt a meglepettséget olvastam le az arcáról, amit magamban is éreztem.  A cetlin ugyan olvashatóvá vált a szöveg, de így, hogy ketten fogtuk nem nagyon tudtam elolvasni, hogy mi áll rajta és valószínű Ő sem. Hanka megpróbálta maga felé húzni a cetlit, de nekem eszembe se volt átadni neki, hisz továbbra is tombolt bennem a versenyszellem, a győzni akarás. Közben próbáltam magamban helyre rakni a dolgokat. ~ Vajon miért így alakultak a dolgok? Miért kellünk ketten ahhoz, hogy a papírokat meg tudjuk mozdítani? ~ Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem. A gondolataim közül Hanka újbóli próbálkozása rángatott vissza, de amilyen hirtelen megrángatta a cetlit olyan hamar el is ereszti, majd egy sajnálkozó mosolyt küld felém jelezvén, hogy nekem volt szerencsém. Valahogy hamisnak tűnt a mosolya, de nem igazán érdekelt, hisz a cetli nálam volt. Visszamosolyogtam rá és elindultam az ajtó felé, de közben már olvasni kezdtem a papírt, ami viszont megállásra késztetett. A sorokat olvasva halvány gyanú fogott el és újra éreztem, hogy nem stimmel itt valami, de továbbra sem értettem, hogy mi az, ami zavar.  Egy részem továbbra is azt akarta, hogy menjek hisz nálam van, ami kell és a kincset én lelem meg, de egy másik részem viszont a kriptában tartott, ami azt sugallta, hogy nem a helyes útra lépek, ha most kimegyek.  Értetlenkedve újra és újra elolvastam a cetlit, hátha rá jövök, mi piszkálja a csőrömet és mitől van e kettős érzés bennem.



/Elnézést a késlekedésért! Köszönöm türelmeteket és kedvességeteket! /