Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=243129#post243129][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.02.23. 20:39[/b][/url]

Zsófi
Ma végre bocsánatot fogok kérni Zsófitól, és azt is eldöntöttem, hogy nem keverem bele ebbe a bátyámat. Lehet, hogy egyszerűbb lenne azt mondani, hogy most is azért kerültem bajba, mert őt védtem, de nem fogom. Ha kell, még azt is elmondom, hogy nem látok színeket, bár reménykedem benne, hogy enélkül is meg tudom magyarázni az egészet, ugyanis ez olyasmi, amit igyekszem minél nagyobb titokban tartani. Akárcsak az árnyakat. Amint letudtam a tanulást mára, Ádi segítségével beszerzek egy szál szivárványszínű rózsát, tűzliliomot ugyanis lehetetlennek bizonyult ebben az időben találni, hiába kerestem, és hiába tudom, hogy az Zsófi kedvence, még csak a csokit kell elvennem, amit neki szántam, aztán irány az iskola. Hazaérve azonban meglepetésként ér, hogy eltűnt a teljes csokikészletem. Talán Ádit is elővenném, ha nem tudnám, hogy nem akkora rajongója az édességeknek, mint én, így inkább más tettes után indulnék, amikor egy kissé kába bagolyba ütközöm a folyosón. Ez a lökött tollas is most kellett az utamba tévedjen. Néhány tolla a földre hull, ahogy elkapom, mielőtt ő is földet érne, majd mérgemben már majdnem elhajítom, amikor megakad a szemem a levél címzésén. A fenébe, szerencsétlen tollcsomó engem próbált megtalálni ezek szerint. Szusszantok egy nagyot, megszabadítom a levéltől, aztán csak útjára engedem. Már azt hittem, valami jó hír, de Zsófi... tudhattam volna, hogy ő nyúlta le a csokit, végülis ki más tud még a készleteimről? Ökölbe szorul a kezem, a rózsát most csakazértse fogja megkapni, azt hiszem, annál jobban haragszom éppen. Ideges vagyok, nagyon ideges, szinte szaladok ki az épületből, de előtte muszáj megállnom elgondolkodni. Fogalmam sincs, hogy merre lehet. Muszáj végignéznem minden lehetséges helyet, de fogalmam sincs, hol kezdjem. A játszótér jó pontnak tűnik, de nem találom ott, hiába nézem át minden részét, otthon sincs, az anyukája azt mondja, a főtéren szintén, a temető mellett csak véletlenül haladok el útban a tó felé, de a padon ülő lány talán láthatta, ha elég régóta ül itt. Vagy nézzem meg a kísértetházat? Inkább megkérdezem, nem járt-e erre egy lány... és az egyetlen adat, amit meg tudok adni róla, a magassága, meg az, hogy sötét a haja. Ccch, azt se tudom, barna-e vagy fekete, esetleg vörös. Jó lesz ez. Közben azért közelebb megyek, azt fogalmazgatva, hogy hogyan is írjam le Zsófit, majd odaérve megköszörülöm a torkam, és megszólalok. Igazából Zsófi is lehetne, úgyse ismerem fel, amíg nem látom az arcát, és igyekszem nem is menni túl közel, végtére is, ha már az iskola diákja, holmi szíves vendégváró átkok ellen nem tudom én megvédeni magam.
—Szia. Ne haragudj, nem láttál erre egy köbö nálam pár centivel alacsonyabb lányt? Sötét haja van... ésööö... – inkább bámulok a cipőm orrára, mint rá, egyelőre, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mit is mondjak el. Azt vicces lenne közölni, hogy különböző szürke színű ruhákat hord, vagy ilyesmit, úgyhogy egyelőre keresem a szavakat, és bár a cipőm orra nem segít ebben, jobb, mintha valami arckifejezésre szólnék be, és megint bajba kerülnék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=244262#post244262][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.02.26. 17:53[/b][/url]

Zsófi

A tanításnak vége, de a napomnak még korántsem. Hogy véletlenül se unatkozzak otthon, valaki volt oly aranyos, hogy lenyúlja a csokikészletem, méghozzá - mint az hamarosan kiderül - Zsófi, akitől éppen bocsánatot kérni szándékoztam. Fogalmam sincs, hogy merre is rejtőzhetett el, így végig kell járnom az összes elképzelhető helyet, de a hosszúra nyúló séta nem akar egyelőre eredményt hozni. A temetőnél már inkább megkérdezem, nem látta-e errefelé a padon ücsörgő lány, talán megtudok valamit és mégsem kell lemennem fölöslegesen a tóig is. A kérdés feltevése során azonban akad problémám azonnal, hiszen, ami a színeket illeti, fogalmam sincs, hogyan is írjam le pontosan Zsófit, azon túl, hogy milyen magas. Nyelek egy nagyot, arra várva, hogy erre is kapok valami jó kis választ, vagy grimaszt, vagy bármit, közben meg összeszedni próbálok valami más, használható infót róla. Azt mégsem mondhatom például, hogy szereti a csokit, mert nem olyan adat, ami alapján valaki felismerné. A hangra azonban lefagyok, és kigyúl az arcom, ahogy végre az arcára pillantok. Ezt benéztem, nagyon benéztem. Valószínűleg rákvörösre váltott már az arcom, és csak hápogok mellé, szavakat keresgélve, hogy jobb legyen az egész. Kell egy nagyon nagy levegővétel, aztán leülök mellé, odébb tuszkolva kicsit, ha kell, kifújom a levegőt, és... nem sokat segít. El se tudom dönteni, hogy most a szégyen erősebb bennem, vagy a harag. Vagy talán pont a szégyen leplezése érdekében kellene a haragot kiengedni? Soha nem hagyom senkinek, hogy ilyennek lásson, de mégis Zsófiról van szó. El akartam mondani. Már eldöntöttem az este, hogy legalább neki tudnia kell, vagy ha nem is kell, de legalább jó lesz, ha ő tudja. Még egy nagy levegőt veszek, aztán felállok és megfogva a csuklóját, húzni kezdem magam után, ellenkezésnek nincs helye.
- Gyere. A csokit itt ne hagyd, mert közte van az is, amit neked szántam. Bocsánatkérésként. A múltkoriért... - a fogaim között szűröm ki a szavakat, miközben hosszú léptekkel haladok az előkészítő felé, kicsit talán jobban is szorítva a csuklóját, mint kellene. Nem biztos, hogy kellemes neki, de ha szól, talán engedek a szorításon. Vagy legalább meggondolom. Lassítani azonban nem áll szándékomban, a magyarázat meg várat magára. Az előkészítőben majd megtudja az egészet, addig azonban csendben maradva fújtatok még, és próbálok lenyelni mindenféle beszólást és fenyegetést, amit máskor másoknak gondolkodás nélkül odavetek, mert Zsófi mégiscsak Zsófi.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=245629#post245629][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.03.02. 00:08[/b][/url]

Ciki, de a temetőhöz érve észre se veszem, hogy megtaláltam, akit kerestem, ugyanis nem sikerült felismernem Zsófit, az egyetlen lányt, akivel tényleg sikerült összebarátkoznom. Ezt nem fogom tudni kimagyarázni most, legalábbis anélkül biztos nem, hogy ne mondanám el neki azt a részét a furcsa dolgaimnak, hogy nem látom a színeket. Első pillanatban majd' elsüllyednék szégyenemben, valószínű, hogy fülig is vörösödtem mellé, csak hogy igazán szép és jó legyen minden. Kell egy nagy levegővétel,de nem elég, hogy lenyugodjak, az jár a fejemben, hogy ezt gyorsan le akarom tudni, de talán mégsem a temető a legjobb hely erre. Nem a leglátogatottabb része a Bogolyfalvának, de mégis járnak erre emberek, és a titkaim nem olyan dolgok, amiket bárkinek is tudni kellene. Igaz, az előkészítőben is füle lehet a falnak, úgyhogy hiába indulok el magam után húzva szegény Zsófit, amikor megmakacsolja magát, ez s felötlik az agyamban és sóhajtva egyet inkább megállok, elengedem, majd azért mégis kérdőn bámulok rá egy pillanatra. Mikor lett olyan, mint a többi lány, aki folyton azzal menti fel magát minden alól, hogy lány mivoltára hivatkozik. Az előkészítőben még ilyesmiket nem mondott, hogy hogyan szokás egy lánnyal szemben viselkedni, vagy hogyan nem. Furcsa egy kissé nekem, de hátha mégis egyszer a régi Zsófi lesz, akit leginkább az érdekelte, hogy lehet rendszerezni és minél hamarabb elpusztítani a csokitartalékainkat.
- Bocs. Nem akartam. - mondom végül néhány pillanat után kitérve felé a két tenyerem, jelezve, hogy nem tehetek erről. Ez is olyan hirtelen felindulásból született cselekedet volt, amilyeneken nem gondolkodom, csak valami kiváltja őket, megteszem őket, aztán a következő pillanatban már a büntetést kapom miattuk az igazgatóiban. Állítólag valami dühkezelési izé, de nem érdekel különösebben a megnevezése, attól úgyse lesz jobb, ha nem vörös ködnek hívom a régi tanci szavaival élve, hanem valami nehezebben kimondhatónak. Mindegy, legalább bocsánatot kérek utána, őt tényleg nem akartam bántani. Követem inkább csendben, zsebeimbe mélyesztve a kezeimet, és megvonom a vállam a kérdésére.
- Mert nem tudom, mikor jön valaki, és nem akarom, hogy más is tudja, amit el akarok mondani neked. Vagyis akarom, nem akarom, muszáj... hogy érthetőbb legyen... hogy a múltkor miért kerültem bajba... meg miért... miért nem ismertelek meg.- mondom ki nagy levegőt véve, mert kicsit furán hangzik, és ezt a részét szégyellem is, jobb szeretném, ha nem így lett volna. Körülnézek, majd követem egészen a sírok közé, és nemsokára mellé ülök a földre törökülésben, és magam elé pislogok, mintha érdekes lenne a por és az a pár fűszál előttem.
- Nem látom a színeket. Egyet se... vagyis hát, nekem minden szürke meg fehér és fekete. Lehet egy furcsa kérdésem? Vagyis kettő lenne igazából. Elárulod nekem, hogy milyen színű a hajad meg a szemed? - kérdezem, a lehető leghalkabbra fogva a hangom, és csak a szemem sarkából merek rápillantani. Fogalmam sincs, hogy mit mond majd, hogyan reagál, mert igazából ezt így tényleg csak a bátyám tudja rólam, és segít mindenki mással elhitetni, hogy minden rendben velem. Zsófi az első, akinek elmondom, és nem tudom, mire számíthatnék, de mindjárt kiderül, azt hiszem. Legfeljebb itt hagy, annál rosszabb talán úgysem lesz.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=256988#post256988][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.03.22. 16:23[/b][/url]

A csokitolvaj
magyarázkodás sokadik felvonásban.

Egyre idegesebb leszek, és ezzel együtt ő is. Szeretném elmagyarázni az egészet, hogy végre valami érthetőbb legyen, még arra is rászántam magam, hogy a nagy titkaim egy részét megosztom vele, erre megmakacsolja magát, és a folytatásként következő jelenetnek nem úgy kellene lezajlania, ahogy lezajlik, de kivételesen elérte, hogy elpárologjon minden önuralmam. Nem kellene megszorítanom a csuklóját, nem kellene bántanom, és azonnal meg is bánom az egészet, amint elengedem, de visszacsinálni már nem tudnám, csak a bocsánatkérés marad. Sokadjára. Ez is egy olyan pillanat, amikor bármit megadnák azért, hogy valaki más lehessek. Mondjuk Ádi. Ő olyan rendes, meg jó, miközben én folyton csak bajt csinálok. Kár, hogy csak kinézetre vagyunk teljesen egyformák. Nagyon kár. Közben azért követem Zsófit, be a temetőbe egyenesen, bár fogalmam sincs, merre megy, viszont ha már elérte a célt, akkor letelepedek én is mellé és jöhet, aminek jönnie kell. Nehezen találom a szavakat, és mellé mintha a torkomban dobogna a szívem. Elképzelésem sincs, mit fog erre reagálni, főleg, hogy gyakorlatilag azóta titkolom előle, amióta ismerem. Az árnyakat is, de azt inkább mégis megtartom magamnak. Nem akarom ijesztgetni. Furcsa lenne az élet Zsófi nélkül, már az utóbbi egy évben is hiányoltam, mióta elsős, pedig találkoztunk azért, csak valamivel ritkábban, mint amíg előkészítős volt ő is. Na de lényeg a lényeg, sikerül valahogy közölnöm, hogy az égvilágon semmiféle színt nem látok, feketét, fehéret meg szürkét kivéve, amiből egyébként is, ha jól emlékszem a rajz tanulmányaimra, egyedül a szürke tekinthető színnek. A többi nekem nem létezik. Olyan, mintha folyton éjszaka volna, bár legalább így a sötétséget könnyebben szokja a szemem. Előnyök és hátrányok. Válaszol a kérdésemre is, amire végre elmosolyodok kicsit, bár elégedett még nem vagyok azért ennyivel.
- És milyen barna? Amikor kisebb voltam, még láttam a színeket, úgyhogy megpróbálhatnám elképzelni. Olyan, mint az étcsoki, vagy világosabb, mint mondjuk a gesztenye, vagy netán, mint a mogyoró? A hajadat valami sötétebb árnyalatnak képzelem, mert majdnem feketének látom. A szemed meg egy árnyalattal mintha világosabb lenne. Meséld el a részleteket. Megkérdezhetném Ádit is, mert mindig ő ment meg ilyen helyzetekben, de ezt most inkább tőled hallanám, ha lehet. - mondom neki egyelőre magam elé nézve a földre, mert kissé zavarban vagyok ettől. Hirtelen olyan furcsa az, hogy érdekelnek a részletek. Eddig is érdekeltek, de ebben a percben mintha Zsófit átlépett volna valami teljesen más kategóriába, mint amiben eddig volt, attól, hogy megpróbálom elképzelni, milyen is lehet színesben. Teljesen más. A gyomrom meg zsugorodni kezd, és megmozdulnak körülöttem az árnyékok. Nem tudom, melyik az ok és melyik az okozat, de ijesztő a helyzet, mert lelepleződhet a másik titkom is, a nagyobb, csúnyább, sötétebb. Nem akarom végighallgatni azt, amit mond arról, hogy ettől nem vagyok más, mert felét se tudja annak, hogy milyen vagyok, de azt se szeretném, ha sajnálna emiatt, azt pedig végképp nem, hogy az árnyakra felfigyeljen, amik valószerűtlenül mozdulnak meg időnként, mintha egy álomban lennénk, ahol menten életre kelnek. Nagy levegőt veszek, aztán előre lendülök és a szájára tapasztom a kezem, miközben alig pár centire van az arcom az övétől, aztán feje tetejére áll a világ. Legalábbis bennem. Nem tudom megmagyarázni, mi történik pontosan, csak mint a képkockák, követik egymást az események - a szemébe bámulok, amiről az ugrik be, hogy még így szürkén is szép és tetszik, ahogy csillog, beszívom az illatot, amiről nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy a hajából árad-e, vagy a bőre illata, a következő pillanatban pedig elveszem a kezem a szája elől, és helyette a számat tapasztom az ő szájára. Életemben nem csókoltam meg még senkit, és furcsa mód ettől az egésztől csak még kisebb lesz a gyomrom, kavicsméretű, és az alapján, ahogy ég az arcom, fülig vörös lehetek, de közben talán az árnyak legalább békén hagynak - már persze, ha nem az a reakció, hogy megharap, ellök, lecsap, szétkarmol, vagy bármi más a végtelen számú lehetőség közül. Kiderül pillanatokon belül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=259233#post259233][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.03.25. 19:53[/b][/url]

A tolvaj
nem csak a csokit sikerült ellopni.

Haragszik rám. Elég csak ránézni, tudom. Meg érzem. Árad belőle a düh, már azt várom, hogy kiabáljon, vagy felpofozzon netán, de nem történik több, mint az, hogy rám förmed, amiért megszorítottam a csuklóját. Ennek ellenére mégis sikerül eljutnunk addig a helyig, ahol elrejtette a teljes csokikészletemet, amit lenyúlt és nemsokára már a földön ücsörgök én is mellette, egy titokkal könnyebben ráadásul. A jó része az egésznek, hogy legalább végre megkérdezhetek pár részletet, és nem kell azon igyekeznem, hogyan kerüljek el Ádi hiányában minden kérdést, aminek színekhez bármi köze van. Elmosolyodom, miközben elképzelem, milyen is a haja, meg a szeme az alapján, amit leír nekem, majd megrázom a fejem arra, amikor azt mondja, hogy hülyén hangzana, amit mond.
- Nem is igaz, hogy hülyén hangzik. Azt hiszem, tudom, milyen és szerintem szép lehet. - jegyzem meg, és némileg zavarba jövök, miután kimondom az egészet. Nem szoktam én ilyeneket mondani, még ha így is gondolom. Álljunk meg, gondolni se szoktam ilyeneket. Sose foglalkoztam azzal, hogy Zsófi szép-e vagy sem, nem gondolkodtam rajta. Furán alakul ez a beszélgetés. Végigropogtatom az ujjaimat módszeresen, már ha nem állít le, közben meg vállat vonok arra, hogy betegség okozta-e vagy valami hülyeségem, hogy nem látok színeket.
- Nem tudom igazából, mert nem voltam orvosnál. Egyik napról a másikra szürke lett minden, nemsokkal azután, hogy kiderült, hogy varázsló vagyok csakúgy, mint Ádi és az előkészítőbe jöhetek én is. Egyszerűen úgy ébredtem, hogy már nem volt egy szín se. Állítólag okozhat ilyet pölö fejsérülés, de nem tudom. Tényleg. - közlöm határozottan, hogy még szinte én is elhiszem, bár azért ez így nem igaz. Gyanítom, hogy az árnyak miatt van az egész, mert akkor mozdultak meg először, amikor kikoptak a színek, de ezt nem fogom részletezni itt és most. Az is éppen elég ijesztő, hogy látom a szemem sarkából valószerűtlenül mozdulni meg az árnyakat, amikor megemlíti, hogy ettől nem néz rám másként, úgyhogy jobbnak látom befogni a száját. Minél inkább összezsugorodik a gyomrom, és minél nyomorultabbul érzem magam, annál rosszabb lesz az egész, ezt viszont nem engedhetem meg. A komplikáció abból adódik, hogy hirtelen fogalmam se lesz róla, mit csinálok, meg miért, csak megcsókolom. Én. Zsófit. Te jó ég. Hová tettem az eszem. Mintha kikapcsolt volna, amikor olyan közel kerültem hozzá nemrégiben, aztán meg fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg megmagyarázhatatlan okoknál fogva magamhoz szorítom, amíg csak el nem engedem némileg hirtelen. Még nagyobb zavarban vagyok, mint eddig, bár legalább nem vagyok egyedül, mert ő is fülig vörös. Jobban én se nézhetek ki e tekintetben. Érzem, hogy ég az arcom, és nem jön szó az számra, meg ő is csak hebeg-habog, nem is értem, mit akar mondani. Félig-meddig nem is hallom, inkább a szájáról olvasom le és válaszul zavartan rázom meg a fejem. Valami macsó duma kellene, de Zsófi a barátom, és annyira komplikáltnak tűnik ettől az egész.
- Öööh... nem tudom. Megtörtént. - beletúrok a hajamba, és végre felnézek, egyenesen a szemébe. Jó lenne a fejébe látni ebben a percben, de nem tudok olyat, úgyhogy inkább nekidőlök a legközelebb eső sírkőnek háttal és próbálok magamnak is valami reális magyarázatot meg lehetőséget tálalni.
- Egyébként szereztem neked szivárványszínű rózsát. Legalábbis Ádi azt mondta, szivárványszínű. Tudom, hogy szereted, bár a tűzliliomot jobban, de azt még nem találtam. - szómenésem támadt hirtelen, amiért lecsapnám magam hirtelen, inkább be is fogom a szám, ráharapva a nyelvemre, aztán veszek egy nagy levegőt és ismét ránézek.
- Zsófi - szólítom meg, kérdő hangsúllyal, majd ha figyel, folytatom a mondatot tovább, mert van még abból, ami megfogalmazódott az agyamban, de aztán kicsit mégis más szavakat sikerül kinyögnöm.
- Ugye maradsz a csokipajtim örökre, akármi is lesz? Mármint, ősztől például Rellonos leszek... szóval, érted. Hm? - elvigyorodok, bár ja, pont ezt kellett  megkérdezni, miután megcsókoltam. Kíváncsi vagyok azért, mit mond, úgy erre is. Arról talán meg jobb, ha mégse beszélünk, ami az imént történt. Nem tudom, mi lenne jó, hogy lenne jó, de nem visz rá a lélek, hogy arról kérdezzek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=266332#post266332][b]Gyarmathi Zsombor Xavér - 2014.04.04. 22:52[/b][/url]

Zsóóóóf

Olyan furcsa látni azt, hogy Zsófi zavarban van attól, amit mondok. Nem szoktam olyanokat mondani, amitől ő zavarba jött volna eddig, de ha egyszer elképzeltem a szemét, és ha olyan, amilyennek képzeltem, akkor tényleg szép lehet, ezt meg miért tartanám magamban? Ne higgye hülyeségnek azt, amit mond. Hirtelen annyira szeretném egyszer színesben látni. Így csak elképzelni tudom, összerakni a részletekből, amikre emlékszem még abból az időből, amikor láttam színeket. Azon meg sem lepődöm, hogy azt mondja, meg kellett volna nézetnem magam, majd megvonom a vállam, aztán a fejem is megrázom.
- Egyedül Ádi tudja. Ha tudnák, valószínűleg kerestek volna valami speciális iskolát, és közben orvostól orvosig járnának velem. A dühkitöréseim miatt is egyik pszichológustól vittek a másikhoz, és nem hiszem, hogy ezzel is jobb lenne. Nem gyógyítható, legfeljebb azt tudják megmondani, hogy mitől van. Ha meg tudják mondani egyáltalán, persze. Olvastam róla, és ez is olyan nagyon kérdéses terület, amiről még sokat nem tudnak. Meg amúgy is megszoktam már, és Ádi segít, ha meg nem ér rá, akkor az meglátszik, mert úgy nézek ki, mint egy papagáj. - magyarázom neki, tényleg semmi értelmét nem látom annak, hogy most ezzel is elhurcoljanak anyuék ezeregy orvoshoz, aki vonogatja a vállát és közli, hogy ezen nem tud segíteni. Talán leragadnánk itt, ha akarnám hallani az egészet, de nem akarom. A végeredmény akarva-akaratlanul egy csók lesz végül, mert magam sem értem, mi oknál fogva, de nem bírom megállni, hogy ne tegyem meg, miközben szorosan magamhoz húzom. A java még csak azután jön az egésznek, hogy elengedem, mert egyikünk se tudja, mit mondjon, és olyan nagyon zavarban vagyok, amilyen ritkán jellemző rám. Sokszor inkább azért kerülöm a lányokat, mert tudom, hogy mindegyik szereti, ha észreveszem, mi a kedvenc színe, milyen a ruhája, a haja, a szeme, de ezeket nem látom, Zsófi viszont legalább már érti az egészet. Te jó ég, rég volt ilyen nagy káosz a fejemben, mint most, amikor magamat is meggyőzni akarom arról, hogy ez nem jelentett semmit. Akkor meg mitől kavicsméretű a gyomrom? Eszembe jut a rózsa, amit Ádi segített kiválasztani, aztán meg az is, hogy ugye ezek után is fog még velem lógni, de inkább menne. Ajjaj, mit mondtam, amivel megbántottam? Mert biztos, hogy megbántottam. Ha nem így lenne, nem akarna ennyire menni, ismerem már ehhez eléggé. Vagy mit nem mondtam.
- Zsófi... - szólok utána, de nem áll meg, és ez hirtelen nagyon rossz érzés, közben meg fogalmam sincs róla, hogy mit is mondjak, vagy mit tegyek, hogy ezt rendbe hozzam. Sóhajtok egyet utána bámulva, majd összeszedem a csokit, ami után jöttem, és elindulok haza. A rózsát majd csak odaadom neki később, és talán megbeszélni is sikerül az egészet, csak előtte még Ádival akarok beszélgetni, jobb is lesz, ha szedem a lábam és minél hamarabb elkapom a bátyám.