Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=440155#post440155][b]Merkovszky Ádám - 2014.12.22. 20:56[/b][/url]

Az üresség teljesen kitölt. Napok óta automatikusan teszem a dolgom, úgy, hogy közben fogalmam sincs, mit csinálok. Mindegy, csak legyen valami. Bármi. Ne kelljen gondolkodni. Ne kelljen érezni.
Lábaim visznek ki a temetőbe az aprócska sírok elé, agyam továbbra sem működőképes. Fájó lelkem blokkol mindenféle beérkező hatást, de az is lehet, hogy agyam tudja, többet nem bírnék el.
Mostanában érzem, ahogy a levegő kavarog körülöttem; néha egy-egy széllökés becsap a közelemben ajtókat, ablakokat, de nem szóltam erről senkinek. Nem hiszem, hogy ebből gond lehet, nem fogok kitörni. Biztos, sokan gondolták már ezt egy-egy tragédia előtt. De most ebbe sem akarok belegondolni.
Csendben állok a hóban, és nézek magam elé. Pár perc múlva lehajolok, lesöpröm a halmokról a havat. Zsebembe nyúlok, előhúzok egy kis zacskónyi magot, majd szétszórom magam elé. Felállok és erőmet kiengedem a talajba. Érzek minden egyes aprócska magot a fagyott föld felszínén. Finoman lejjebb húzom őket, majd energiát küldök beléjük. Nézem ahogy nőnek a növények, de valójában nem látom. Megszokott mozdulatokat végzek, mechanikusan, robotszerűen. Mire végzek virágok borítják előttem a földet, színpompásak, halk csengettyűszó hallatszik felőlük.
Aztán csak állok zsebre tett kézzel, és várok. Kabátomba rejtett ujjaim remegnek, fülem mellett hallom fütyülni a levegőt. A szél lassan felkavarja mellettem a havat. Magabiztosságom, lelki nyugalmam megingott, elemeim csendesen dühöngenek bennem. Még nem tombolnak, de csak idő kérdése. El kéne mennem még a héten segítségért. De biztosan nem fogok. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok érezni. Hagyom, hogy az üresség teljesen kitöltsön.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=440730#post440730][b]Merkovszky Ádám - 2014.12.23. 20:33[/b][/url]

Csöndes önsanyargatásomból egy halk hang riaszt fel. Nem nézek hátra, tudom, hogy feleségem áll mögöttem, majd lép mellém. Hetek óta nem láttam már, de most sem tudok ránézni. Nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire megvisel a helyzet. Persze ez az egész csak önámítás, ismerjük egymást annyira, hogy ne számítson, látjuk-e egymás tekintetét, anélkül is tudjuk, a másik hogy érzi magát. A lépései hangjából; ahogy a levegőt veszi; ahogy a karjait tartja...
- Szia - sóhajtok, majd hallgatok tovább, mert nincs mondanivalóm. Mondhatnám, hogy sajnálom, hogy fáj az egész, és hogy hiányzik. Mindez igaz, de kimondani merőben felesleges. Hiszem, sőt tudom, hogy ezzel ő is tisztában van. Nem vagyok benne biztos, lesz-e még egymás számára valaha mondanivalónk.
Szeretem őt. Sosem szerettem senkit nála jobban. Legszívesebben belekapaszkodnék, nem engedném sehova, de nem teszem. Így viszont úgy érzem, egyre inkább távolodik tőlem. El fogom veszíteni. De nincs erőm harcolni érte. Talán nem is akarok küzdeni. Valahol mélyen tudom, hogy segítségre van szükségem, elemeimmel a kirobbanás szélén állok, nem akarom őt is magammal rántani a gödörbe. Akármi lesz is velem, szeretném tudni, hogy ő valahol jól van.
- Hogy vagy? - nyögöm ki végül sután az értelmetlen mondatot. Hát hogy lenne? Majd kiugrik a bőréből, nem?
Keserűen elhúzom a számat, zsebemben kicsit jobban megremeg a kezem. Elindul felőlem egy erősebb fuvallat. A továbbiakban próbálom visszafojtani az összes erőmet. Nem akarom, hogy Temi észrevegye, nincs valami rendben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=440768#post440768][b]Merkovszky Ádám - 2014.12.23. 22:00[/b][/url]

Kérdésemre nem várok választ, hiszen már akkor megbántam, amikor kimondtam. Temi először nem is szól semmit, aztán rám zúdítja szavai és érzései tengerét, nekem pedig nincs más dolgom, mint állni és hallgatni.
Kezemet kinyújtom felé, ujjaim már majdnem tenyeréhez érnek, de képtelen vagyok megfogni. Úgy érzem, nem is szeretné. El akar menni, egyedül szeretne lenni, vagy legalábbis nem velem, aki arra emlékezteti, milyen volt és mit veszített.
Mondhatnám, hogy nem hibáztatom semmiért, mert így van. Senki nem tehet semmiről ebben a helyzetben. Én is figyelhettem volna jobban, ő is, az orvos is, de talán semmit nem tehettünk. Ha hinnék a sorsban, azt mondanám, ez így volt megírva.
Temi szavainak dühös és kétségbeesett zápora elől nincs menekvés. Felelősnek érzem magam azért, ami történt. Ostobaság, hiszen mi múlt volna rajtam? Mégis így van. Amit mond, mintha tudtam volna előre. Elvégre ismerem őt. Akár fel is készülhettem volna rá, akkor talán most jobban viselném a dolgot. Nem tud rám nézni, de én se rá. Szeretném magamhoz húzni, simogatni a haját, csókot lehelni a homlokára.
Néhány pillanatig úgy érzem, csak arra van szükség, hogy bátorságomat összeszedve magamhoz szorítsam feleségemet, de tudom, hogy nem változtatna semmin. Szerelmünk ezen az akadályon nem tud továbblépni.
- Megértelek - suttogom rekedten, majd torkot köszörülök, és folytatom: - Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek. Hogy számomra nem lettél kevesebb, nekem te vagy "A Nő". Elfogadom a döntésed, nem is tehetnék máshogy. Légy boldog, bárhová is mész.
Felé fordulok, megérkezése óta most először. Csodálom haját, arcélét, alakját, magamba iszom a látványát, hátha most látom utoljára. Agyamba vésem minden porcikáját, merőben feleslegesen hisz azok már régen részeim, emlékeim velem maradnak mindig.
Elfordulok tőle vissza a sírokhoz. Elmondhatnám, hogy milyen üvöltő fájdalom gyötör, és azt is, hogy a legrosszabb dolog, ami valaha történhet velem, hogy őt elveszítem. Őt is. De csendben maradok. Nem tartom vissza. Legalább egyikünknek sikerüljön túlélni, feldolgozni. De remélem, hogy egy nap mind a ketten tovább tudunk lépni. Akkor is, ha most mindez lehetetlennek tűnik. Az élet pedig értelmetlennek.