Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=243073#post243073][b]Várnai Zsófia - 2014.02.23. 20:09[/b][/url]

Nem egy szokványos nap a mai, és ezt már akkor tudtam, mikor ma reggel felkeltem. Gyorsan sikerült összekészülnöm, a megszokott egyenruhában, és talárban mentem fel a bagolykő hatalmas épületébe. Kabátot nem vittem magammal, hiszen egész tűrhető idő volt odakint, nem éreztem szükségét annak, hogy magammal cipeljem azt is feleslegesen. Igen komoly haditervvel készültem, egy valóban nemes cél érdekében. Tűkön ülve vártam, hogy vége legyen az első órámnak, hogy végre elhagyhassam az iskolát. Volt ugyanis egy lyukas órám -, éljen a vizsgaidőszak előtti lazaság! -, utána pedig olyan órám lett volna, aminél megúszhatom a  lógást. Ha más nem, most az egyszer kikönyörgöm anyuéknál. A célpontom persze nem más volt, mint Zsombor. Régen találkoztam vele utoljára a  koripálya óta talán csak egyszer, vagy kétszer, de akkor is igencsak gyorsan. Megint rosszalkodott, ezzel pedig kihúzta a gyufát. Mindig csak rossz, és mindig én szívom meg amiatt, mert ő bolond. Ezért terveltem ki ezt az egész bosszúhadjáratot. Tudtam, hogy meddig tart az előkészítő, így amikor biztos voltam abban, hogy Zsombor nincs otthon, ellógtam a suliból, hogy elintézhessem, amit kitaláltam. Besettenkedtem, egészen  szobájáig, majd óvatosan beléptem, felmérve, hogy üres e a terep. Hála az égnek szerencsém volt, nem volt ott senki, ezt kihasználva túrtam fel kedvenc rejtekhelyét Zsombornak, melyet oly’ balszerencsés módon elárult, és az összes csokit, ami elöl volt, és azt is, ami nem, elpakoltam a nálam levő táskában. Az íróasztalához léptem, elvettem egy papírt, illetve egy pennát, és írtam neki egy kis levelet, melyben szóvá tettem, hogy lenyúltam az összes meglévő csokoládéját, és ha viszont szeretné látni akkor meg kell találnia engem valami jó kis békítő ajándékkal, vagy egy jobb féle védőbeszéddel, és esetleg megállapodhatunk valamiben, hogy visszakapja a szükséges édességet. Letettem a pennát, a levelet összehajtottam, majd az egyik baglyot, amelyiket ismertem, felvérteztem, hogy ugyan menjen csak el Zsombihoz, az se zavar, ha ki jön a nap közepén az előkészítőről, de keressen meg. A csokival együtt a játszótér felé indultam, végül hirtelen útvonalat változtattam, és a temető szélénél lévő padon telepedtem meg. Mindent  és mindenkit láttam, épp ezért volt előnyös az a hely, ugyanis látom, ha valami Zsombor szerű alak közelít, és eltudok bújni. Na meg hát félek a temetőben, nem hiszem, hogy itt kezdené a keresést. Unalmamban elővettem az egyik kibontott csokoládét, és majszolgatni kezdtem, miközben figyeltem az el-el haladó alakokat. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt ennyire random nekifutni a dolognak, lehet többet kellett volna szerveznem, de finom szólva már mindegy, nem tudok vele mit csinálni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=243132#post243132][b]Várnai Zsófia - 2014.02.23. 20:41[/b][/url]

A padon ücsörögve elmerengtem magamon, az iskolán, és a többi ilyenen. Csak most gondoltam bele abba, hogy a fene is vigye el, apa ma nem dolgozik, nekem pedig az utolsó órámon kéne lennem a mai napon. Így kissé feszültebben helyezkedtem a padon, hogy kényelmesebben üljek. Azonban az nem tűnt fel, hogy valaki ott áll előttem. Úgy tűnik sikerült olyan szinten belemerülnöm a napsütésbe, és a jó időbe, na meg a gondolataimba, hogy egyszerűen elfelejtkeztem arról, hogy tulajdonképpen el szeretnék bújni. Nem mozdultam meg, vagy néztem fel, úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, hogy ott áll az orrom előtt, csak bambultam tovább magam elé. Még szerencse, hogy a csokoládékat előre elrejtettem, így ha a nagylevegőm után felnézek, nem kell kiborulnom azon, hogy még a csokit is visszaszerzi semmiféle büntetéssel. Aztán megszólal, és még áldom a sorsot, hogy eddig nem néztem fel, ugyanis ezekszerint nem ismert fel. Szinte megdermedek néhány másodpercig, és csak ülök a padon, mereven bámulom a lábát, majd kapcsolok. Válaszolnom kell, különben gyanús leszek. Kicsit megköszörülöm hát a torkom, épp csak annyira, hogy ne legyen észrevehető, majd kissé elmélyítve saját hangom, válaszolok.
- De, elment arra. – mutattam el balra, de nem tudom, arról jött e, hiszen nem figyeltem. Csak remélni tudom, hogy nem szúrja ki, hogy én vagyok az és gond nélkül tovább megy, különben lesz még problémám ezzel a miért nem sikerült elbújni kérdéssel. Nem mertem megmoccanni, ugyanis féltem attól, hogy meglátja az arcom, vagy valami hasonló… azonban. Állj. Hogy lehet, hogy nem ismert fel, amikor tudja, milyen hajam van, hogyan öltözködöm, hogy én én vagyok. Ez igazán sértő.
- Viccet félretéve.. khhm. Mondd csak, miért is kerestél. – emelem fel fejemet, egyenesen a szemébe nézve, az utolsó falatot is bekapva a kezemben szorongatott, megkezdett csokoládéból. Ez is egy darab volt az ő gyűjteményéből, perszenem a legdrágább, legkedvencebb csokijait ettem, ennyire nem szerettem volna megszívatni, hiszen hiába egy bosszú féle ez, mégse fogok kitolni vele. A barátom, nem az ellenségem, minden rossz ellenére. – Illetve, pontosítok, mit szeretnél? – pislogtam rá kíváncsian, miközben összefontam magam előtt a karomat, amolyan védekező-támadó ugyan-mit-képzelsz-te pózt felvenni, és erőltettem, hogy nehogy abba az irányba lessek, ahova a csokikat rejtettem, a temető fele. Ezt úgy oldottam meg, hogy kőkeményen stabilan a szemébe néztem, és nem engedtem el a tekintetét, még akkor sem, ha ellépett előlem. Nem fogom leleplezni magam, minden filmben így buknak le az emberek, így sokkal jobb az az opció, hacsak az arcát nézem. Mégis mit gondol? Hogy csak úgy megadom magam? Na ne vicceljen, itt én vagyok az, akit bántottak, akit sérelem ért. Én, és nem ő. Erről ennyit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=244325#post244325][b]Várnai Zsófia - 2014.02.26. 19:10[/b][/url]

Zsombor érkezése igen hamar kirángatott gondolataim közül. Mondanom sem kell, hogy eléggé meglepett hirtelen felbukkanása, arról az ironikus dologról nem is beszélve, hogy pont előle bujkáltam. Néha az élet igencsak érdekes dolgokat tud az ember elé vetni, például pont azt, aki elől el szeretne tűnni, vagy ami elől menekül. Sors fintora, de valaki biztos jól szórakozik rajta. Szóval a szituációhoz visszakanyarodva nyugodtan ültem, és megjelent Zsombi. Mit volt mit tenni alapon elszórakoztam azzal, hogy egy ellentétes irányba mutattam. Aztán leesett. Hogyhogy nem ismert fel? Nagyjából a szokásos öltözékem, színekben is, stílusban is, a hajam kivasalva, a minimális sminkem... más simán felismer, és pont ő nem? Nem csoda hát, hogy kérdően néztem fel rá, akkor meg még inkább, mikor nem válaszolt, csak felhúzott a padról, és elkezdett rángatni. Azt azonban nem láttam merre megyünk, így néhány lépést megtettem, pont úgy, ahogy kellett. Sziszegett, ebből tudtam, hogy haragszik, de nem különösebben foglalkoztam vele, jelen pillanatban itt én vagyok a sértett fél.
- Nem megyek sehova! Hova rohansz?! Amúgy is, egy lánynak nem illik így megszorongatni a kezét. - torpanok meg, és kitépem a kezem a markából. Nem leszek megint az a majom, akit csak úgy el lehet rángatni, arról nem is beszélve, hogy tényleg baromi megszorította a kezem, ráadásul, ami még több is, mint ez, hogy a csokikat ezáltal nem volt időm összeszedni. - Miért nemjó a temető?! Úgy sincs itt senki. - jelentem ki idegesen, majd megfordulok, és elindulok abba az irányba, ahonnan jöttünk. Visszamegyek egészen a padig, majd tovább is, egyenesen oda, ahova a csokoládét rejtettem. Elkezdem előbányászni, majd mikor már körbevesz egy kisebb édességhegy végzek, és leülök oda, ahol eddig térdeltem, a földre. A temető kerítésénél vagyok, a bejáratnál, itt még kevesebb a sírkő, de nem egy észrevehető hely az embereknek, hiszen senki nem néz erre, mikor ki-be járkál a szomorú helyre. Nem mozdulok el, várom, hogy Zsombor, ha szeretne utánam jöjjön, amennyiben nem.. hát.. megtartom a csokit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=250753#post250753][b]Várnai Zsófia - 2014.03.10. 21:40[/b][/url]

Nem számítottam arra, hogy ennyire fel fog tudni húzni idegileg. Alapból haragudtam rá, ez eddig teljesen rendben van, de azt nem hittem volna, hogy ennél jobban el tudja intézni, hogy utálatot érezzek. Duzzogva torpantam meg, nem csoda, hogy így ráripakodtam, hiszen még mindig sajog a kezem azóta, hogy elengedte, hiába dörzsölgetem. Az biztos, hogy sok erő szorult belé, na de nem rajtam kéne bemutatnia ezt a remek adottságot.
- Hidd el, nem fog hallani itt sem senki. Ráadásul a csokijaid mind itt vannak elrejtve, nem két perc előszedni. - jegyzem meg epésen, és ezután indulok el előszedni az édességeket. Nem készültem gyorsan továbblépni, nemcsoda, hogy így elrejtettem, de már elment a kedvem ettől az elrejtettem-keresd meg játéktól. A viszonylag jó hangulatomnak, ami volt teljesen vége szakadt, és komor, sértődött érzések vették át a helyét. Nem így kellene viselkednie velem, hiszen mégiscsak az egyik legjobb barátom, Bia mellett az egyik legfontosabb ember számomra, és akkor így viselkedik? Hát nem csoda, hogy úgy érzem, megbántottak. A csokihegyek között ücsörögve, összefont karral, így támadó nézéssel figyelem a közeledő Zsombort, most aztán tényleg úgy nézek ki, mint aki nem fog megbocsájtani. Nem tudom, mi lehet a mentsége, de biztosan nem elég jó ahhoz, hogy felmentse magát a múltkori is ez alól. Vagy ha fel is menti a mostani viselkedésére nem tud magyarázatot adni. Aztán kibökte. Én meg, mint valami béna filmben, meghökkenve, teljesen lefagyva bámultam magam elé, eddig feszes kéztartásom, és igencsak erőteljesen összepréselt ajkaim kezdtek elengedni, majd szép lassan ellazultak, és helyükön kötöttek ki. A meglepetés ereje sok mindenre képes. Megváltoztat szituációkat, helyzeteket, embereket. És kedvet persze. Én is az előbb még azt hittem majd' felrobbanok olyan ideges voltam, most hirtelen pedig még a lélegzetem is elakadt egy aprócska titok közlése miatt. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem akartam sajnálni, vagy azt éreztetni vele, hogy emiatt másként nézek rá. Hiszen attól, mert valaki nem látja a színeket, nem hallja a hangokat, vagy esetleg szinesztéziás, hogy hasonlót mondjak, még nem lesz más. Szeretni való, ugyanolyan emberek, mint a többiek, ha nem szeretni valóbbak. De semmiképp sem fogyatékosak, mint ahogy azt sokan tartják.
- Barna. Mindkettő. - mondom ki, még mindig letaglózva. Kissé meg kell ráznom fejemet, hogy felocsúdjak a hitetlenkedéses egy helyben ülésből. - Zsombor... lehet, hogy ez neked furcsa, de ettől nem vagy más. Nem nézek rád másként. Nem tudom, miért féltél elmondani. Ugyanaz a Csokipajtim vagy, aki eddig. - mosolygok rá kedvesen, majd kihámozom magam a csokikupacból, odahajolok hozzá, és jó szorosan megölelem. - Annyira buta vagy, hogy nem merted ezt elmondani. - kihasználva, és reménykedve, hogy nem lök el, elég erősen magamhoz szorítottam, mintha csak most értem volna hozzá először, arcomat vállába temettem, beszívtam az illatát, és elmosolyodtam. Minden haragom elszállt nagyjából a másodperc töredéke alatt, és nem értettem, miért is nem merte eddig elmondani. Hiszen ismer, tudja, hogy emiatt nem változik meg semmi. Elengedtem, majd leültem vele szemben, és az egyik kibontott csokit letettem kettőnk közé.
- Azonban ez nem mentség arra, hogy folyamatosan büntiben vagy, engem meg magamra hagysz. Nincs kivel beszélgetnem. - jegyzem meg, miközben letörök egy sort a csokiból, és szememmel a tekintetét keresem. Nem harapok még bele az édességbe, csak játszadozok vele, közben pedig figyelem a reakcióit. Remélem, elég pozitívan reagáltam, hisz nem szeretném, ha ezen múlna a barátságunk, ami már oly' régóta tart.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=257185#post257185][b]Várnai Zsófia - 2014.03.23. 00:37[/b][/url]

A meglepő helyzetek, meglepő reakciókat váltanak ki. Ilyen a mi viszonyunk is Zsomborral, habár a mostani szituáció azt hiszem életem eddigi legfurcsább helyzete volt. De haladjunk csak szép sorjában. A temetőben ülve, cseppet sem érezve félelmet, nyugodalmasan, na meg idegesen teltek a percek. Sosem voltam még ennyire mérges Zsombicra, most mégis annyira kihozott a sodromból, hogy legszívesebben kiabáltam volna vele. Még sem tettem, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem szorongatta a kezem. Ott betelt a pohár, és egyszerűen fájt, hogy ennyit nem érek neki. Lehet, hogy én értettem félre a jeleket, sőt, szinte biztos, ahogy az is, hogy mindezt nem direkt csinálta, de akkor nyilván ez nem jutott eszembe. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hát sértetten visszavonultam a temetőbe, ha akar követ, ha nem nem módon. Utálok ennyire makacs lenni, de egyszerűen nem bírom, amikor valaki ekkora hülyeséget csinál, mint speciel ez is. Szerencsém volt, hiszen utánam jött, sőt, kinyögte, amit szeretett volna, és azt hiszem ettől a pillanattól változott meg minden, ami eddig volt.
- A hajam sötétbarna, mondjuk étkakaó színű, a szemem meg inkább olyan... talán kicsit vöröses, mint mondjuk a borostyán, de ez így elég hülyén hangzik. De jól belőtted. Mi történt, hogy kiskorodban láttad a színeket, és most már nem? Beteg lettél, vagy butaságot csináltál? - pislogtam rá nagyokat, kinézem belőle, hogy sajnos a saját idétlensége, mégis nem tudom mi lehet az oka, és be kell vallanom, fúrja az oldalamat. Nagyokat pislogtam, várva a választ, közben pedig egyre inkább úgy éreztem, tudatnom kéne vele, hogy tényleg nem zavar, és nem értem, mi volt ez a nagy titkolózás eddig. Így hát hangot is adtam ezen gondoltamnak, elég hosszan, hogy úgy fogalmazzak.
- Zsombor, emiatt tényleg nem vagy más... nekem ugyanaz vagy, aki eddig, és ezen semmi sem... - azonban a mondat végét nem tudom kimondani,hiszen kezét a számra tapasztja, én meg kérdőn pislogok rá. Tehát ezek szerint túlzásba estem, nem is kicsit, vagy valaki erre jár? Nem tudom eldönteni, de mire észbe kapnék ez már felesleges is lenne. A pillanat hevében azt sem tudom eldönteni, sírjak e vagy nevessek, esetleg, hogy fiú vagyok e vagy lány, de komolyan sikerül összezavarodnom. Érzem, ahogy megtelik vérrel az arcom, és nagyjából olyan vörössé változik, mint egy szebb rózsa, pontosan akkor, amikor megcsókol. Még soha senki nem vetemedett ilyesmire, így finoman szólva halvány lila gőzöm sincs, miként kéne kezelnem a helyzetet, és amennyire betudom lőni, Zsombornak sem lehet nagy gyakorlata ezen a téren. Mégis, mintha csak valamiféle reflex lenne, visszacsókolok, sőt, egyik kezemmel elkapom a kezét, és megfogom. Mint valamiféle biztosíték, hogy nincs semmi gond. Nem zavar, sőt, talán furcsa ezt mondanom, de kellemes bizsergés fut végig a hátamon, kiráz a hideg is, a gyomrom  pedig szerintem kisebb, mint a fél öklöm. Nem gondoltam volna, hogy most, és így jön el a pillanat. Mikor vége szakad a csóknak, nem tudom eldönteni, hogy másodpercek, vagy percek teltek e el, megzavarodott az időérzékem. Meglepetten, még mindig kipirosodva pislogok Zsomborra, és nem igazán jut eszembe semmi érdekes.
- Ez.. Zsombi... szóval.. nem... mi volt? - nyögöm ki kisebb makogás után, halkan, úgy, hogy alig hallható. Nem negatív a kérdés, szimplán meglepett ő is, és én is saját magamat, egyszerűen nem gondoltam volna, hogy képes lennék ilyesmi, illetve az, hogy most össze is zavarodtam. Az emberek nem szoktak a barátaikkal csókolózni, nem igaz? Akkor most itt mi a helyzet? Lehet, hogy tetszene a dolog, hogy ő meg én? Nem, ez így mégiscsak abszurdan hangzik. És mégis, mintha mégse lenne akkora hülyeség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=262680#post262680][b]Várnai Zsófia - 2014.03.30. 19:12[/b][/url]

Olyan furcsa belegondolni, hogy nem látja a színeket. Távol álljon tőlem az ítélkezés, de mégis, nem tudom hova tenni ezt az egészet. Eddig volt Zsombi, a normális Zsombi, aki ugyanolyan, mint a többi ember, csak a barátom. Erre kiderül, hogy mégis sokkal különlegesebb, mint arra számíthatnánk. Nem csoda, hogy úgy elillan a haragom, mintha csak a szél fújta volna messzi földekre. A döbbenet, és a meglepettség sokkal nagyobb teret foglal el, mint az eddigi felfogásom. Ez olyan női baromság, hogy a sajnálat, az együttérzés elnyom minden többi érzést az emberben.
- Hát... köszönöm. - jelentem ki kicsit zavartan, furcsa párosítás Zsombor, meg a szép, mint szó egyben. Mármint ezt most nem rá értem, hanem a használatára. Nemcsoda, hogy kábé amit kimondta, zavarba jöttem, azt hiszem.
- El kellett volna menned megnézetni magad. A szüleid tudják? - nézek rá meglepetten, még mindig aggodalmaskodva. Komolyan, hihetetlen mennyire nem kell energiát fektetnem abba, hogy aggódjak az emberekért. Most is, csak úgy jön magától minden, amit mondok, nem kellett rajta gondolkoznom, és azt kell mondjam, talán egy kicsit még túlzásba is viszem. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez, így egy kissé érdekes, de mindent el kell egyszer kezdeni, például tekintettel lenni egy barátra. Ha belegondolok mennyit szidtam magamba Zsombort, hogy sose vesz észre egy új ruhát, vagy azt, hogy szeretem a piros színt, mert szinte folyton az van rajtam. Hát, most sok mindent megértettem.
Sose éreztem még ennyire ragaszkodónak Zsombort, mint a csók pillanatában, ahogy magához húzott, és szorított, nem állt össze a kép a fejemben. Mindig azt hangsúlyozta, hogy nem érdeklik a lányok, mert semmi érdekes nincs bennük, és most meg itt tartunk. Nem tudom hova tenni ezt az egészet, habár viszonozom az egészet. Amikor elenged, zavartan pislogunk mindketten, egymás helyett sokkal inkább a földet keresi tekintetünk, legalább is amennyire látom az övé is, és valahogy nem tudom, mit lehetne mondani. Aztán nagy nehezen kinyögöm, hogy ez mi volt, ha még nem is bírom hozzátenni, hogy miért volt. Nem így ismerem Zsombit, és túl furcsa. Azonban nagyon hamar témát vált, sőt, kifejezetten rövidre fogja egy "megtörtént"-tel. Összevont szemöldökkel nézek rá, de még mindig nem jön ki hang a torkomon, így nem teszek fel semmit, csak emésztem a választ. Megtörtént. Csak úgy. Ez nem vall rá. Nagyon nem. Aztán a hirtelen szómenését se tudom hova tenni, ez sem az ő jellemzője, de nem teszem szóvá, csak hallgatom. Rózsát, nekem. Valahogy nem tudom hova tenni a dolgot, így ha lehet még meglepetten nézek rá.
- Hmm? - pillantok fel, kirángatva gondolataim közül, mikor a nevemet hallom. Most már egy kissé felocsúdtam az első sokkoló pillanatok alól, habár ha jól gondolom lesz még mit megemésztenem. - Csokipajti... ohh... persze... - halkan kezdem, de suttogva fejezem be a mondatot. Valahogy nem illett az egész helyzetbe a kérdés. Nem erre számítottam. Hol a magyarázat? De tudom, nem kezdhetem el faggatni, mert akkor csak jobban begubózik.
- Ne haragudj meg... de mennem kell... - jelentem ki halkan, hiszen úgy vélem jobb lesz mindkettőnknek, ha kicsit el tudunk vonulni gondolkozni. Lassan pakolászni kezdek magam körül, az üres papírokat és a teli csokikat elpakolom, majd felállok, és leporolom a ruhámat. Lepillantok a földön levő kis barátomra, majd hirtelen felindulásból leguggolok egy pillanatra, és nyomok egy puszit valahova az arca-szája sarka környékére. Ezután szó nélkül felállok, elfordulok, és elindulok félig határozott léptekkel a temető kijárata felé.