Bátorkodjunk a temetőben *-*

Hát én komolyan nem vagyok teljesen normális. Mikbe bele nem lehet rángatni... Pedig le kéne szoknom az ilyenekről, ha prefektus akarok lenni. Márpedig én elhatároztam, hogy az leszek a következő tanévben. Legalábbis jó lenne, biztos élvezném, ha meg kell büntetni valakit. Uh, előjön belőlem a gonoszabb énem. Amit amúgy nem igazán szeretek, mert jobban szeretem a cuki, aranyos énem, de néha azért kell ilyen is. Biztos vicces lenne.
Na de most még nem ez a helyzet, így nyugodtan garázdálkodhatok, és ahhoz e levitás kis kiruccanás tökéletes. Mintha egyre jobban züllene a Levita népe, vagy csak én érzem így? Mindegy, míg nem kerülünk bajba, nincs semmi gond. Szépen felöltözve osonok ki, és egyenesen a temetőt veszem célba, a kezemben egy kar csontvázával. Igen, jól értettétek, egy csontváz. Persze nem igazi, csak mű, de nagyon hasonlít egy valódira. És, hogy honnan van? Hát kérem szépen én voltam otthon, és ott találtam a padláson egy teljes, nagy csontvázat. Hogy én azt eddig miért nem vettem észre? Pedig elvileg már egy ideje ott van, még anyu kapta, mikor az orvosira járt, és az nem most volt ugyebár. Na, szóval fogtam magam, és elcsórtam a karját, és a fejét szegény Samunak - igen, ez a neve. Anyu szerintem nem is tud róla. Így gondoltam kicsit megviccelem őket, hadd örüljenek. Tehát szóval a kezemben a kar-csontvázzal haladok a temető felé, s mikor a közelébe érek, lopakodó üzemmódba váltok, és épp Hanka mögé lopakodom. Abban reménykedve, hogy nem láttak meg, a csontvázzal megérintem Hanka vállát.
- Remélem szívesen fogadtok engem is. - szólalok meg, s még egy halvány vigyort is eleresztek amit persze nem biztos, hogy látnak.

Levita csapatépítő tréning

 Ajj... Hanka nem is ijedt meg annyira a csontváz részlettől, mint számítottam. Bár ahogy látom nincs olyan jó kedélyállapotban, mint ahogy azt már megszoktam tőle. Sőt... Egyedül Dashán nem látok semmiféle félelmet és nyugtalanságot. Persze rá, mint mindig, most is számíthatok.
- Hehe. Igen, talán baj? - kérdezek vissza nevetve.
Ahh, és ha én prefektus leszek, márpedig akarok az lenni - de jó is lenne - akkor asszem az ilyen kis kiruccanásokban nem igazán vehetek részt. Jaj, de rossz lesz. Bár egy kicsit kárpótol az a tudat, hogy akkor, ha esetleg, teljesen véletlenül prefektus lennék, akkor büntethetek meg embereket.
Aztán Lulu felolvassa a levelet, amit itt a földön találtak, és hát azt kell mondjam, egy picit kirázott tőle a hideg. Mintha a cetli írója meg akarna ölni minket, vagy csupán csak egy jót játszani, ki tudja. Na ne, azt már nem. Egyszer már volt halálközeli élményem, és az is csak a szerencsén múlt, hogy túléltem, illetve túléltük Noellel, de olyat többet nem, annyi bőven sok volt egész életemre. Viszont vissza már nem fordulhatunk, és igazából nem is akarok; ha már itt vagyunk, akkor játsszunk. Kalandra fel! Mondtam magamban, utána én is megpillantok egy cetlit, amit gyorsan, és lehetőleg feltűnésmentesen felkapok. Nahát! Ezt a remek segítséget. De valami nem stimmel. Kicsit fura érzés kerített hatalmába, és ez zavaró. De próbálok nem foglalkozni vele, inkább induljunk már.
- Hát akkor szerintem kalandra fel! Gyerünk! - azzal a lendülettel hátat fordítok a többieknek, és megyek amerre a cetli vezet. Elég gyorsan haladok, néha-néha botlok meg csak egy-egy régi, már törött sírkőben. Galád módon elém jöttek, hogy kigáncsoljanak. Hm... gonosz sírkövek.
Na de a viccet félretéve, arra megyek, amerre a papír vezet, és hamarosan meg is érkezem. Valami gróf Boghy András nyugszik itt. Hm... az vajon egykor híres lehetett?
- Na, hogyan tovább? - kérdezem meg csak úgy magamtól, miközben szépen kényelembe helyezem magam, illetve csak nekidőlök a sírkőnek, s közben unalmamban a műkar-csontvázat lóbálom.
Nem félek, bár nem tudom, miért. Kivételesen most szinte teljesen nyugodt vagyok, bár ez a csend kicsit frusztráló.

Csapatépítő tréning, és bátorságpróba - Szellem bácsi *.*

Elvagyok, mint a befőtt. Egészen addig, míg a papír a kezemben el nem kezd izzani, és a talaj el nem tűnik a lábam alól. Szó szerint. Ugyanis a sírkő megolvad, én pedig a mélybe zuhanok. Chh... Az ember azt hinné, hogy egy ilyen masszív, kemény dolog nem olvad meg ilyen könnyen, erre nézzenek oda, alig érek hozzá, és máris eltűnik. Még ilyet.... Meg azt a zuhanást sem lehet igazi zuhanásnak nevezni, hisz olyan lassan érkeztem le, mintha valami felvonó vitt volna. Vagyis ez esetben levonó.
Szóval most itt vagyok a sír mélyén, ami olyan büdös, hogy arra szavakat sem találok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a föld alá kerülök, és méghozzá élve. Na jó, innen úgyis hamar ki fogok jutni, vagy nem, de akkor ég veled világ. Szerintem amúgy valamikor, maximum reggelre visszatérek a felszínre. Remélhetőleg. De ez a bűz. Orrfacsaró, de egy idő után meg lehet szokni. Sok idő múlva, de úgy érzem, hogy lesz abból elég.
Aztán meghallom a hangot, aminek gazdáját először nem veszem észre, csak nézek értetlenül jobbra-balra, hisz sötét van, és egy kis idő kell, míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Egy szellem. De jó! Milyen rég találkoztam már szellemmel. Igen, elég rég láttam utoljára Hannust, és most, hogy meglátom ezt a másik szellemet, egy picit hiányozni kezd a kis szellemlány. Olyan jól szoktunk játszani, és annyira kedvelem őt, hogy nem tud megijeszteni ez a mostani szellem. És az igazat megvallva nem is tűnik olyan mogorvának, és gonosznak.
- Ugyan, nem kell nekem semmi. Vagyis de, viszont úgy látom, hogy az nincs itt.... Buta cetli.... - legyintek egyet, egy elbűvölő mosollyal egybekötve. Az utolsó mondatot halkabban, magam elé mormogva mondom, amit nem a szellemnek szánok, viszont van esélye, hogy meghallotta. Maradni egy picit? Mintha lenne más választásom. Úgy látszik ez is a játék része, hát akkor játsszunk. Kijutni innen egyhamar úgyse fogok, de legalább addig sem unatkozom.
- Szívesen maradok - húzom széles mosolyra ajkai, s szép lassan teszek meg néhány lépést a szellem felé. - Hát az úgy volt, hogy épp, egészen véletlenül erre jártam, és csak ennél a sírnál megálltam egy pár percre, mire az megolvadt, és ide kerültem. Nem valami masszív egy sírkő, ha már egy érintéstől így megolvad, ugye tudja? - Csak úgy áradnak belőlem a szavak, alig bírok lakatot tenni a számra.
- Ja, és ha már itt vagyok, ugye te vagy az a.... gróf Boghi András? És mennyi ideje vagy már itt? Ja, meg miért nincs lábad? - csak úgy zúdítom szegény szellemre a kérdéseimet. Remélem nem fog nagyon kiakadni, de a kíváncsiság nagy úr.

Levitás bátorságpróba - Szellem bácsi *-*

- Hát az... Valami kincs, vagy mi. És ez a cetli irányított ide - emelem fel kicsit a kezemben szorongatott cetlit. - Viszont itt sötét van ahhoz, hogy elolvassam, mi van rajta, a pálcám meg... - egy kis szünetet tartok, míg körbetapizom magam a pálcám keresve. - Azt úgy látszik valahol a felszínen elejthettem, szóval.... - húzom el a szám, és tovább nem is folytatom a mondatot, mert a szellem úgyis tudja mire gondolok. Látom rajta, hogy teljesen tisztában van mindennel, és teljesen értelmetlen lenne hazudnom, eltitkolni a teljes igazságot. Akkor hát játsszunk. Még élvezni is fogom, és nem adom meg neki azt az örömet, hogy ijedtnek lásson. És még csak a szabadulásomat sem fogom erőltetni, majd kienged, ha ő jónak látja. Vagy nem, de akkor ég veled világ...
- Kellett egy kis friss levegő. Tudja, ott bent a kastélyban eléggé fullasztó idő van néha, és az a dohos, poros könyv szag... Az ember így nem tud aludni. Ugye megérti? - kérdezem, s egy halvány mosolyt is erőltetek az arcomra. Kifejezetten élvezem is ezt a beszélgetést, csak legyen már vége, és találjam meg azt a kincset.
- Tudom, és elnézést. Többet nem fordul elő, ígérem - már ha kijutok innen. Ezt már csak magamban teszem hozzá, de biztos vagyok benne, hogy valamikor kijutok. Az már egy másik kérdés, hogy mikor.
Látom rajta, hogy örömmel emlékszik vissza a lába elvesztésének mozzanataira, és örömmel is meséli. Legalábbis a hangvételéből számomra ez derül ki.
- Nahát akkor az már... Tényleg nagyon rég volt. Manapság ilyenek már nincsenek. Tudtommal. Bár, ki tudja - ezen most tényleg elgondolkozom. Nem is hallottam a közelmúltban olyan esetről, hogy valakinek szándékosan lerobbantották volna a lábát egy párbajban, bár lehet csak én nem tudok róla. Brr... Bele se merek gondolni, milyen lenne láb nélkül. Persze látom Alexet nap mint nap, aki látszólag teljesen jól megvan a kerekesszékben, de én magamat nem tudnám elképzelni úgy.
- És nem furcsa, vagy idegesítő, hogy nincs lába? Bár gondolom ez most már édes mindegy, hisz már nem él... - bukik ki a számon a következő kérdés, s pár lépéssel közelebb megállok a szellem előtt, már csak két kar nyújtásnyi köztünk a távolság.