Szövetségesem és Olivia

Már napok óta kutattam. Azt hinné az ember, hogy vámpírokról szóló könyvekhez igazán nem nagy művészet egy varázslóiskolában hozzájutni. Nos, rá kellett ébrednem, hogy a mi helyzetünk nem ennyire egyszerű, tekintetbe véve, hogy nem is egy valódi vérszívóról beszélünk, hanem Lyráról. Lyráról, akihez –bár sokszor neveztem félvámpírnak– nem igazán passzolt ez a megfogalmazás. Szerettem volna valami sokkal valósabbat és kevésbé borzasztót kitalálni, de jelenleg ennél pontosabban nem adhattuk meg, hogy mi is ő.
A könyvek pedig egyáltalán nem segítettek.
A kastélyban fellelhető összes könyvet megszereztem, ami foglalkozik a témával, de még mindig hiányérzetem volt. Na, és egy vámpír, akit jelen esetben Katherine Danielle Isabella Averaynek hívnak, hogyan orvosolja a problémát? Hát persze, hogy elutaztam egy időre. Tulajdonképpen az egy időre mindössze négy órát jelent. Annak ellenére, hogy Lyra is és én is gyűlöltem, kiruccantam Londonba, hogy könyvtárakat fosztogassak, majd ezt követte néhány környező ország, teszem azt Oroszország. Ott szívesen elidőztem volna még egy ideig, de tudtam, hogy adatokra van szükségünk.
És nem csak Lyra képessége, meg fajtája miatt, hanem miattam is. Mégis ki lenne képes hosszú távon elviselni, hogy gyakorlatilag szerelmet vallott a házvezetőhelyettesének, úgy hogy ez nem is állt szándékában? Az a tény meg, hogy Seren levette, valami nem stimmel; az már nem az én érdemem, inkább hálával tartozom a Sorsnak, hogy a férfi eléggé ismert ahhoz, hogy erre magától rájöjjön.
Ez volt a milliónyi oka, hogy miért csücsültem az éjszaka közepén a temető egy távol zugában, körülöttem megszámlálhatatlan könyvvel és várakoztam Lyrára. Ha nem erről lenne szó, egyértelműen nem teszek akkor erőfeszítést, hogy még üzenetet is hagyok a lánynak, de ez a mi területünk volt és reméltem, hogy más vámpír/vérfarkas/csingiling nem dugja ide a képét.

Szövetséges és egy szem vemp

Nem tudom, hány könyvet lapoztam végig, amíg Lyrára vártam. Minden egyes szót igyekeztem megjegyezni és lehetőleg minél több hasznos információt kiszűrni. Nos, mondhatjuk, hogy annyira nem sikerült. Félvámpírokról egy szót sem írtak egyetlen kötetben sem, márpedig nekem most éppen erre volt szükségem. Mégis kit érdekel, hogy tényleg hatalmas, vörös lánggal égünk-e a napon vagy inkább kékkel? Csupa olyan információ, amitől én nem leszek okosabb.
Szóval, már éppen ott tartottam, hogy a hátam mögé hajigálom mindet, szép kis kupacot rakok belőlük és egy kis tüzet eszkábálok, amikor lépteket hallottam a temető bejárata felől. Sejtettem, hogy Lyra az, ezért inkább csak felsóhajtottam és tovább folytattam a kutakodást -nem mintha annyival okosabb lettem volna tőle, éppen csak így könnyebb volt várakozni az emberi tempóban csámpázó Lyrára.
Félre értés ne essék, én imádom Lyrát -már amennyire őt lehet imádni–, de azért cseppet az idegeimre ment, hogy nincsen ott azonnal, amikor én már szívem szerint régen arról magyaráznék, hogy mi a helyzet velünk, a gondolatolvasással és a vérével. Olyan volt ez, mint egy rosszul megalkotott játék. Mi csak ültünk a tábla körül, a bábuk haladtak előre és egy dobókockától függött az életünk.
-Szia! -mosolyogtam fel rá, amikor végre mellém ért, majd visszafordultam a könyvemhez még egy pillanatra.
Láttam a szemem sarkából, hogy csodálkozva nézegeti az egyik könyvet, majd a varázslat után már egészen biztos voltam benne, hogy az egyik orosz nyelvű drágaságot sikerült éppen kifognia.
-Nos, nem tudom megmondani neked, hány könyvtárból vettem kölcsön őket. -mutattam körbe magam körül. -De nem valószínű, hogy visszaszolgáltatom. Túl sok meló lenne ahhoz képest, amennyire okosak lettünk tőle. -húztam el a számat.
Már éppen azon voltam, hogy részletezzem Lyrának, mire is jutottam, amikor megéreztem valamit. Valami nem emberit. Valamit, amivel soha többé nem akartam újra összefutni, főleg nem a Serennel eltöltött firenzei éjszaka után. Csakhogy most ott volt. A lány tőlünk nem messze állhatott, legalábbis az illat erre engedett következtetni.
Kihúztam magamat, félretettem a könyvet és Lyrára pillogtam, miközben a terepet kémleltem. Lassan emelkedtem fel és szinte azonnal megláttam a jövevényt. Soha azelőtt még nem találkoztunk, valamiért mégis biztos voltam benne, hogy az iskolából jött. Egyszerűen túl fiatal volt ahhoz, hogy falulakó legyen.
-Vámpírunk van. -vetettem oda Lyrának és jól láthatóan a megfelelő irányba intette, hátha ő is kiszúrja az érkezőt.
Ez az én területem volt és gyűlöltem, amikor valaki csak úgy berobban ide.
-Ki vagy te? -kérdeztem anélkül, hogy megemeltem volna a hangomat. Jó hallása van, így is értenie kellett.
Közelebb léptem Lyrához, hogy biztonságban tudjam mindkettőnket és már azon voltam, hogy kivillantsam a fogam fehérjét, de végül úgy döntöttem, hogy amíg nem támad, én sem fogok.

Lyra és Oliv

-Túl sokat tudsz rólam. -döntöttem el mosolyogva.
Ez tény. Ebben az iskolában három ember ismer igazán, mégpedig Lyra, Seren és Gil. A többiek csak a vámpírt látják, még ha nem is mondják ki. Ezek hárman meg túl közel állnak a szívemhez, ami valószínűleg az én problémám, mert ha egyszer bármelyikük is arra vetemedne, hogy karót állítson belém, hát nekem semmi problémám nem lenne a dologgal. Ez már csak ilyen. Én voltam olyan hülye, hogy megbíztam bennük, most meg olyanok a szemembe, mint egy kisgyereknek a plüssmackói. Nem tudok megválni tőlük, hiába kellene.
Lyra hasonlóan vélekedett az új vemp érkezéséről, mint én magam. Vagy legalábbis nagyon hasonlóan, mivel neki valószínűleg nem jelent meg a fejében a kép, amint leválasztja a lány csinos kis kobakját a helyről. Ez is olyasmi, ami csak és kizárólag egy vámpír agyában játszódhat le. Nos, nem tagadom. Azok után, hogy képes voltam orrba vágni Serent, gyakorlatilag bármire képes vagyok, szóval talán itt lett volna az ideje, hogy a kisasszony menekülőre fogja.
Közelebb húzódtam a szövetségesemhez, amit ő valószínűleg teljesen máshogy értelmezett, mint kellett volna, de ez jelen pillanatban tökéletesen hidegen hagyott. Bármit is akart tőlünk ez a vámpírka, Lyra elég erős volt hozzá, hogy egymagában elássa a föld alá a maradványait, miután meggyújtotta.
Készségesen tartottam oda neki csuklómat, hiszen már éppen itt volt az ideje, hogy olvasgasson egy kicsit a fejemben. Ez persze maga után vonta egy következő kérdés feltételét is.
-Hallod? -reméltem, hogy Lyra érti, mire is célozgatok. Nem, természetesen nem arra, hogy a fülével hallja-e a lánykát. Érdekelt volna az agya.
Konkrétan én is remek voltam a türelemjátékokban, elvégre elég hosszú ideje erről szólt az életem, így amikor a lány nekem szegezte a kérdést csak halványan elmosolyodtam és oldalra billentettem a fejemet.
-Fárasztó, egyébként is más dolgom van. -forgattam meg a szemeimet. -Elárulnád, mi szél hozott?
Nem tetszett, ahogyan Lyrára nézett, egyáltalán nem. Volt benne valami, ami miatt szerettem volna felkenni a legközelebbi fa törzsére, de ez nyilván csak és kizárólag annak tudható be, hogy egy olyan területen állt, amit személy szerint ezúttal csak és kizárólag én szándékoztam igénybe venni.
Anélkül, hogy komolyabban végiggondoltam volna, mit is csinálok megfogtam Lyra kezét és reméltem, hogy rá van kattanva a hullámaimra, mert most elég erőteljesen küldtem neki a ne-hagyd-hogy-neki-menjek jelzéseket.