Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

A nyirkos, puha földbe fúródik a kapa nyele, miután megfordítom a levegőben, és jobb alkarommal a kapafejre támaszkodva pihenek meg kicsit. Balomat megemelem, és egy kövér izzadtságcsomagtól szabadítom meg homlokomat, miközben leheletem szemmel láthatóan távozik tüdőmből, és találkozik a temető hideg levegőjével. Ma nem sok látogatója volt Bogolyfalva nekropoliszának. Csupán két idős hölgy cserélte le a virágokat a nemrégiben elhunyt férjek sírjánál. Velük váltottam néhány szót, habár nem vagyok éppen a megszokott, csacsogós kedvemben. Különösebb oka nincsen, de még a szónok is megpihen néha, hogy levegőt vehessen. És most én is élvezem a csendet és a nyugodt környezetet, ami nem éppen a legfelemelőbb, de most ezzel kell beérnem. Hiszen a héten meg sem álltam. Vállaltam újabb szállításokat a város vendéglátó egységeibe, hogy kiegészítsem azt a minimális keresetet, amit hónapról hónapra be kell osztanom. Elvégre közeledik a Valentin-nap is. Én pedig meg szeretném lepni valamivel Editet, még ha a kapcsolatunk nem is kimondott kapcsolat. Nincs is ehhez kötve az ünnep, ugye? Szóval… száz szónak is egy a vége; át kellett gondolnom a költségvetést, hogy olyan meglepetésben legyen része a szívemnek kedvessé vált hölgynek, amilyet megérdemel. – Már csak egy óra – suttogom magam elé, amikor a bal csuklómat díszítő, régi vágású karórára tekintek. Már besötétedett. A temető közvilágítása eléggé gyér, de már teljesen hozzászoktak a szemeim. Mint a vakondoknak. Vagy… azok vakok, nem? Kifújom cserepes ajkaim közül a levegőt, és folytatom a gyomlálást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=886947#post886947][b]Hegedüsh Marcell - 2025.02.14. 14:50[/b][/url]

A nyirkos, puha földbe fúródik a kapa nyele, miután megfordítom a levegőben, és jobb alkarommal a kapafejre támaszkodva pihenek meg kicsit. Balomat megemelem, és egy kövér izzadtságcsomagtól szabadítom meg homlokomat, miközben leheletem szemmel láthatóan távozik tüdőmből, és találkozik a temető hideg levegőjével. Ma nem sok látogatója volt Bogolyfalva nekropoliszának. Csupán két idős hölgy cserélte le a virágokat a nemrégiben elhunyt férjek sírjánál. Velük váltottam néhány szót, habár nem vagyok éppen a megszokott, csacsogós kedvemben. Különösebb oka nincsen, de még a szónok is megpihen néha, hogy levegőt vehessen. És most én is élvezem a csendet és a nyugodt környezetet, ami nem éppen a legfelemelőbb, de most ezzel kell beérnem. Hiszen a héten meg sem álltam. Vállaltam újabb szállításokat a város vendéglátó egységeibe, hogy kiegészítsem azt a minimális keresetet, amit hónapról hónapra be kell osztanom. Elvégre közeledik a Valentin-nap is. Én pedig meg szeretném lepni valamivel Editet, még ha a kapcsolatunk nem is kimondott kapcsolat. Nincs is ehhez kötve az ünnep, ugye? Szóval… száz szónak is egy a vége; át kellett gondolnom a költségvetést, hogy olyan meglepetésben legyen része a szívemnek kedvessé vált hölgynek, amilyet megérdemel. – Már csak egy óra – suttogom magam elé, amikor a bal csuklómat díszítő, régi vágású karórára tekintek. Már besötétedett. A temető közvilágítása eléggé gyér, de már teljesen hozzászoktak a szemeim. Mint a vakondoknak. Vagy… azok vakok, nem? Kifújom cserepes ajkaim közül a levegőt, és folytatom a gyomlálást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=886995#post886995][b]Adam Kensington - 2025.02.15. 18:38[/b][/url]

Hegedüsh Marcell
késő délután | a temető szélén | x


Sötétedés után nem sokkal már az erdő avarja serceg csöndesen nagy bakancsom alatt, ahogy a falu felé tartok. Mint mindig, igyekszem máshogyan megközelíteni, csak a változatosság kedvéért, noha valószínűleg nincs olyan út, amit be ne jártam volna már számtalanszor. De a lényeg, hogy ne mindig ugyanaz legyen.
Érdekes mód a sírkert felé viszonylag ritkán kanyarodom. Bizonyos hiedelmekkel ellentétben nem a temető az otthonom, még csak nem is az itt kódorgás kedvenc foglalatosságaim egyike.
Ahogy kiérek a fák közül és a holtak nyughelyén találom magam, felnézek a tiszta, csillagos égre. Elmélázok kicsit a világűr gondolatán, ahogy azt gyakorta teszem. Hívogatnak ezek a távoli testek, talán pont azért, mert azon kevés helyek egyikei, ahol még soha nem voltam és talán soha nem jutok. Veszélyes lenne odakint, a nagy semmiben, ahol alig valami akad, amely menedéket adna a nap fénye elől.
Érzékelem ám, hogy nem vagyok egyedül a sírkertben. Orromba szökik a frissen feltúrt föld és a munka verejtékének illata, és fülemben dobog a szorgos ember szívének szapora zakatolása. Tekintetem viszont nem siklik még a pár sornyira ténykedőre. Szemeim a föntbe révednek, míg groteszk, hosszú alakom rezzenéstelenül áll a temető szélén, odaképzelt szoborként.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887393#post887393][b]Hegedüsh Marcell - 2025.02.28. 15:30[/b][/url]

A kapám újra a földbe vág, de valami megváltozik a levegőben. Egy érzés, egy finom, alig észrevehető vibrálás a tarkómon, amitől ösztönösen egyenesedem fel. Nem tudom, mi az, csak azt, hogy valaki figyel. A temetőben nincs nagy jövés-menés ilyenkor, estefelé a legtöbben már rég hazaindultak. A virágok cseréje befejeződött, a látogatók elhagyták a sírokat, és most már csak én maradtam – legalábbis eddig azt hittem. Lassan fordulok meg, a szemem már hozzászokott a félhomályhoz, így azonnal kiszúrom az alakot a temető szélénél. Magas, vékony, és egy árnyalatnyival sötétebb az éjszakánál. Mintha csak a csillagok fényében fürödne, mintha nem is ebbe a világba tartozna. Mozdulatlan. Túl mozdulatlan.
Ösztönösen fonom ujjaimat a kapa nyelére, nem mintha fegyvernek akarnám használni – inkább csak azért, mert így biztosabbnak érzem magam. Az elmúlt évek megtanítottak rá, hogy mindig figyelni kell, hogy soha ne bízzam el magam. Nem minden árnyék üres.
– Ha látogató vagy, elég furcsa időt választottál a tiszteletadásra – szólalok meg, és a hangom a csendben szinte idegenül cseng. Nem fenyegető, nem is barátságos. Inkább csak tárgyilagos, érdeklődő. Figyelem őt. Nem mozdul. Nem is reagál azonnal. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy talán egy sírkertben rekedt szellem az, akit látok, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegetem. Nem hiszek az ilyesmiben. Csak abban, amit a saját szememmel látok és a saját kezemmel megérintek. Szóval, ki vagy te, idegen? És mit keresel itt az éjszaka közepén, amikor minden normális ember már hazament? Lassan elengedem a kapát, leporolom a kezem a nadrágomba, és egy fél lépést teszek felé, csak hogy jobban szemügyre vegyem.
– A csillagokat nézed, vagy valami mást keresel? – kérdezem kissé nyersebben, de nem ellenségesen. Csak tudni akarom, hogy kivel van dolgom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887498#post887498][b]Adam Kensington - 2025.03.03. 18:47[/b][/url]

Hegedüsh Marcell
késő délután | a temető szélén | x


Ő is észrevett engem. Tudom lélegzetének változásából, szíve verésének enyhén módosuló üteméből. Nem tekintek még felé. Azonban kisvártatva megszólít. Meg sem rezzenek szavaira. Nem vagyok az a sietős fajta. Egészen lassan vonom csak rá fénytelen pillantásomat a távolból. Nem vagyok benne biztos, vár-e bármi választ a véleményére a látogatásom időpontját illetően. Talán csak így akarja tudatni, hogy rajtam ám a szeme. Minden esetre nekem nem áll szándékomban magyarázkodni egy idegennek arról, hol miért vagyok éppen. Hiába a temető alkalmazottja. Ettől függetlenül örülök, hogy odafigyel a gyanús, nyugtalanító alakokra, akik itt kószálnak. Mint amilyen én is vagyok.
Munkáját otthagyja és felém lép. Részemről továbbra is csak álldogálok ott, hosszú, fehér kezeimet magam mellett lógatva és egykedvűen figyelem, ahogy irányomba húzódik és immár konkrétan érdeklődik. Ráérősen végig nézek rajta, munkától fitt alakján, földtől koszos ruháján.
- Nem keresek semmit - felelem vontatott baritonomon, sajátosan választva ki a "csak a csillagokat nézem" lehetőséget. Hangomat úgy sodorja hozzá a hűs tavasz eleji szellő, mintha csak ez lenne a dolga.
Még vetek egy utolsó pillantást a fölöttünk elnyúló, végtelen, csillagoktól káprázó esti égre, majd súlytalan lépteimmel komótosan haladok tovább a temetői úton, a férfi felé tartva. Mármint nem feltétlenül felé, de arra vezet a kavicsos ösvény, amerre ő van.
Tekintetem a magas sírkövek és egy-egy koponya felé vándorol közben. Szemöldököm összevonom. Nehezen térek napirendre afelett, milyen furcsa ez a temető. Mintha valami halloweeni horror történetből szalajtották volna, ami legkevésbé sem illik a falu bájához. Arról persze fogalmam sincs, hogy nem mindig ilyen ám, hiszen... én nappal nem szoktam erre járni. Értetlenségemet és enyhe undoromat némileg hagyom kiülni sápadt arcomra, még ha a felét ki is takarja hosszú hajam olykor. Fekete ingem gallérját hanyagul söpröm közelebb nyakamhoz. Elég lenge viseletem az időjáráshoz képest. Dehát ez ugyebár engem nem zavar. Érzem, hogy hideg van, de fázni nem tudok. A temetőgondnokkal ellentétben az én leheletem nem is látszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887513#post887513][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.04. 11:01[/b][/url]

A fickó lassan mozdul, olyan nyugodt kimértséggel, ami már önmagában is árulkodó. A temető nem éppen az a hely, ahol az emberek csak úgy ráérősen sétálgatnak, főleg nem ilyen későn. Általában vagy sietve távoznak a nappali látogatás után, vagy célirányosan jönnek, dolgot intézni, gyertyát gyújtani, sírt gondozni. De ez az alak? Ő csak állt ott, mint egy árnyék, és most is úgy mozog, mintha semmi se érintené. A tekintetem végigszalad rajta. Sovány, szinte fehér a bőre a sötétben, az a fajta ember, akiről nem tudni, hogy csak a holdfény játszik vele, vagy amúgy is kísértetszerű. A hajának mozgása el-elrejti az arcát, a ruhái túl könnyűek az időhöz képest, és valami… valami nincs rendben vele. Nem fázik. Nem remeg. Nem kapkodja a levegőt. A válasza épp olyan, amilyennek vártam: üres, jelentés nélküli. „Nem keresek semmit.” Hát persze. Az emberek mindig keresnek valamit. És akik azt mondják, hogy nem, azok keresnek a legjobban. A kezem még mindig laza a kapán, de már nem szorítom úgy. Nem kell. Nem az a helyzet. Egyelőre. Csak figyelek, ahogy közelebb lép, ahogy úgy halad a kavicsos ösvényen, mintha valami más világban járna, ahol a lépéseknek nincs súlya.
Aztán a tekintete elidőzik a sírköveken, az elvarázsolt dekoráción, és végre látok valami reakciót rajta. Az arcán ott van az a finom, alig észrevehető elhúzódás – nem félelem, inkább… megvetés? Nem, talán inkább értetlenség. Nem tudja hova tenni ezt az egészet. – Nem keresel semmit, de elég érdekesen nézed azt, amit találsz – jegyzem meg halkan, nem támadóan, de épp elég határozottan, hogy tudja: figyelem. Egy kicsit oldalra billentem a fejem, és hagyom, hogy a mondatom leülepedjen. Nem mozdulok el az útjából, mert minek is tenném? Ha valóban csak egy kóbor alak, aki eltévedt az éjszakában, akkor majd szépen továbbmegy. De ha van mögötte valami más… akkor jobb, ha tudja, hogy itt nem sétálhat el csak úgy észrevétlenül.
– És egyébként, ha már itt tartunk – folytatom egy árnyalatnyival lazább, de még mindig éber hangon. – Ha tényleg nem keresel semmit, miért pont ide hozott az utad? Az éjszakai temetők ritkán vonzzák azokat, akiknek nincs dolguk a halottakkal – A szemem mélyen fúródik az övébe, és hagyom, hogy a csend közénk telepedjen egy pillanatra. Meg akarom nézni, mit kezd vele. Az emberek ritkán hazudnak szavakkal. A hazugság mindig máshol van – a légzésben, a mozdulatokban, a szemekben. És én tudni akarom, hogy ez az idegen mit rejteget. Ez is itt a dolgom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887519#post887519][b]Adam Kensington - 2025.03.04. 19:16[/b][/url]

Hegedüsh Marcell
késő délután | a sírok között | x


Az emberek mindig keresnek valamit. Azt hiszem, ezen én már túl vagyok. (Mármint a keresésre gondoltam, nem az ember-létre, bár azon is) Noha az apró örömök azok, amik visznek előre, nem kifejezetten kutatom őket, sem mint hagyom magam megélni őket, ha adódnak. Nyilván, ezért tenni is kell, de az puszta cselekvés, nem keresés. Ha már itt tartunk... ő vajon mit keres? Újabb hozzám intézett szavai arra engednek következtetni: a bajt.
- Mindössze nem értem, miért önmaga karikatúrája ez a hely - válaszolom enyhe angol akcentusommal, tudtára adva idegenkedő ábrázatom okát. Nem ízléstelen ez? Bár szavaim markánsak, hangomban nincs harag vagy undor. Egyértelmű, hogy sehova nem fogok emiatt panaszt benyújtani, inkább csak tényleg értetlenül állok a temető eltúlzott gótikája felett. És ki mástól tudnék meg erről többet, mint egy itt dolgozótól? Nem igazán tudom egyébként mire vélni, miért nem varázslattal tudja le a tennivalót, ám tény, sok varázsló van, aki szereti a fizikai megpróbáltatásokat és nem akar mindent mágiával letudni.
Lassan egészen közel érek. Már csak pár lépés választ el minket. Ott meg is állok, miközben ismét kérdést szegez nekem. Szóval nem csak gondozza, őrzi is a helyet. Nem hagyja szó nélkül egy furcsa idegen erre kódorgását. Mondhatnám neki, hogy semmi köze hozzá, de egyrészt nem úgy fest, mint aki ezt annyiban hagyná; másrészt a feltételezésével ellentétben nem rejtegetek én semmit. Viszont különös kedvemben vagyok, így hagyok nyomaték nélkül kiszökni vékony ajkaim közül egy korán sem jelentéktelen megjegyzést.
- Elvileg közéjük tartozom - lehelem ki, szinte nyeglén vonva meg vállamat, aztán folytatom válaszom, mintha ez a kis közbeszúrás nem is lett volna fontos. - Az erdőben lakom - váltok szimpla, válaszadó hangra és intek súlytalan mozdulattal magam mögé, a fák irányába, ahonnan jöttem. - Szeretek változatos utakon a faluba jutni - kúszik el aztán a település kedves fényei felé kék tekintetem. Tekintetem, amelyet az első időkben az itteniek elől is takartam, abszurd módon napszemüvegben járva az éjszakát. Ha nem ismert köreimet róvom, továbbra is felveszem. Az oka ennek egyszerű: hogy kíméljem őket. Ha maga a teljes lényem még nem keltett volna borzongást és émelygést abban, akivel összefutottak útjaink, szemeim biztosan megteszik. Pillantásom, amelyet most a férfi oly' eltökélten fürkészik, egyszerre üres és teli. Egy végtelen mély kút, amelybe beleesve örök időkig lebegsz a térben. Míg vonásaim ránctalanok és bőröm éterien üde, szemeim régiek. Az emberi elme számára felfoghatatlanul azok és csak elképzelni tudom, milyen lázasan dolgozhat a halandó agy azon, hogy értelmet adjon annak, amivel szembesült.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=888366#post888366][b]Hegedüsh Marcell - 2025.04.09. 20:08[/b][/url]

A szavai lassan csorognak bele a csendbe, mint egy ódon csap, amit régen nyitottak meg – és most rozsdásan, mégis pontos ritmusban csepeg belőle valami nehezen értelmezhető igazság. „Elvileg közéjük tartozom.” A mondat úgy hullik közénk, mint egy kavics a sírgödörbe. Nem nagy zajjal, de végérvényesen. Egy ideig nem felelek. Csak nézem. Nézem azt a mozdulatot, amivel megvonja a vállát, azt a könnyed, súlytalan gesztust, ami szinte szembemegy mindazzal, amit a test beszélni szokott. És mégis… valahol túl a gesztuson, ott rejtőzik valami nehéz. Valami, amit nem lehet csak úgy lesöpörni. A tekintetem nem mozdul róla. A szemébe nézek, pedig minden ösztönöm azt súgja: nem kéne. Mert ezek a szemek nem a mába tartoznak. Ezek már láttak valamit, amit én talán soha nem fogok – vagy nem akarok. Mélyek, mint a sírok, amiket nap mint nap körbejárok. Csak ezek nem földbe ástak, hanem valamiféle időbe. Mintha nem is ő nézne, hanem valaki rajta keresztül. És mégis… nem ijedek meg. Már nem. Megedzett a föld, a csend, a gyász, ami ráragad az emberre, ha eleget tölt a halottak közt. Ha megtanulja, hogy a halál nem mindig ellenség. Néha csak szomszéd. – Érdekes szó az az „elvileg” – mondom halkan, és a hangom most már kevésbé penge, inkább csak poros, fáradt. – Azt jelenti, hogy valaha valahová tartoztál… vagy tartozni akartál. De valami eltört közben. Valami elsodort – Lassan biccentek, inkább csak magamnak. Az erdő irányába pillantok, ahonnan jött. A fák most is ott állnak, mozdulatlan őrökként, az éjszaka sötétjébe burkolva. Ahol a fény elvész, és csak a hallgatás marad. Szóval onnan jöttél, barátom. Egy másik világból, ugye? – Az erdő… nem szokott csak úgy kiadni senkit – teszem hozzá félhangosan. – Aki onnan jön, az vagy nem ember, vagy már nem egészen az – A kezem közben elengedte a kapát. Csak a földnek támasztom. Már nem érzem szükségét, hogy fegyver legyen. Nem azért, mert megbíznék benne – hanem mert már nem úgy érzem, hogy az a fegyver lenne az, amire szükségem van, ha ez a találkozás tovább mélyül. A harc nem mindig fizikai. És ez az alak… ha támad, azt nem vassal lehet kivédeni. – A díszítés meg… – folytatom halkabb, elgondolkodó hangon, ahogy visszafordítom a tekintetem a dekorált sírokra. – Tudom, sok. Néha már nekem is túl sok. De ez itt nem csak a halálról szól. Hanem arról is, amit utána hagyunk. Vagy amit utána remélünk. Egy virág, egy mécses, egy szalag… ezek nem az elhunytaknak szólnak. Hanem azoknak, akik itt maradtak. Hogy ne őrüljenek bele a hiányba – Újra ránézek. Már nem csak vizsgálódva, hanem kicsit… kíváncsian. – Tudod, furcsa egy fickó vagy – mondom végül, és a hangomban először van valami játékos, valami emberi. Nem erős, csak egy hajszálnyi mosolynyi. – És ez a temető… nos, az éjszaka ellenére, most már egészen élénk lett. Lehet, hogy te hoztad magaddal ezt a fajta különös… vibrálást. Vagy csak a jó öreg sors kente rád, hogy pont ma keveredj ide – Egy pillanatra elhallgatok. Aztán vállat vonok, könnyedén, de már nem a feszültségből, hanem abból a fajta belefáradt nyugalomból, amit csak az ismer, aki minden nap a halál árnyékában dolgozik, és mégsem veszítette el teljesen a hitét az emberekben. – Van nálam egy termoszban kamillatea. Cukor nincs benne, citrom sincs. Nem egy világmegváltó ajánlat, tudom. De ha maradnál még pár percig… hát, nem vagyok az a túl beszédes fajta, de néha jó, ha az ember nem egyedül issza meg. Főleg egy ilyen éjszakán – Nem várok választ azonnal. Csak ott állok, a temető kavicsos ösvényén, a földszagú csendben, és hagyom, hogy a pillanat tegye a dolgát. Az élők néha sokkal lassabban döntenek, mint a holtak. És én most kivételesen nem sietek sehová.