Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

Aznap először korán reggel jöttem ki. Előkészültem, elrendeztem mindent, helyet csináltam, mert megkértek. Mert a család többi tagja velem ellentétben még elfoglalt volt. Órákat töltöttem kint, észre sem véve, hogy rendesen átagytam, az csak akkor tudatosult bennem, mikor hazaérve, Sebi egy gőzőlgő forrócsokit nyomott a kezembe. Megkérhettem volna, hogy tartson velem. Nem tettem. Máig ragaszkodok ahhoz, hogy meglegyen nagyival a közös időnk, még ha most is képtelen voltam egyetlen szót is kimondani. Csak néztem a vidáman mosolygó nőt a képen, talán órákig.
Aztán este a családdal. Megvallom, hatalmas nyugalom lett úrrá rajtam, mikor apám a karját nyújtotta, amit habozás nélkül fogadtam el. Ha mellettem van, mindig azt érzem, történhet bármi. Akkor láttam először az új gondnokot. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, szerettem volna neki megköszönni azt, amit ezért a helyért tesz, de apám kimért biccentése megállított ebben. Azokat a vonásokat rajta ritkán látom, így még a sírhoz haladva, visszatekintettem a férfire. Fogalmam sincs, ki lehetett ő, amiért apa ellenszenve ilyen hirtelen megmutatkozott. Nem mertem rákérdezni, nem tartottam illőnek. Egyedül Sebi tekintetét kerestem, s mikor kérdő tekintetemre, egy vállvonás volt a felelet, elengedtem.
Már nem félek a sötéttől. A temető sokkal szebb ilyenkor este, és nyugodtabb. Általában ezért választom a nap ezen szakát arra, hogy kilátogassak. Pedig nem érzem jól magam, mintha lázas is lennék, de nem tudnak úgy az ágyhoz szegezni, hogy egy napot is kihagyjak. És kíváncsi is vagyok, voltaképp nem érzem jól magam amiatt, hogy hátsószándékkal jövök ide. Nagyanyám sírja mellől tökéletesen látom, hogy a gondnok rezidenciájában még világos van, s sűrűn pillantok arra, mikor a földet egyengetem, vagy épp a virágokat és a mécseseket rendezgetem. Hamar kezd úrrá lenni rajtam a csalódottság, hogy talán ma mégse futok össze azzal a különös férfivel, aki képes volt apám arcára olyan ridegséget varázsolni. Azt a kis hangot figyelmen kívül hagyom, aki szüntelen suttogja, pont ezért nem kellene utat engednem a kíváncsiságomnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=820707#post820707][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.11.03. 11:46[/b][/url]

Aznap először korán reggel jöttem ki. Előkészültem, elrendeztem mindent, helyet csináltam, mert megkértek. Mert a család többi tagja velem ellentétben még elfoglalt volt. Órákat töltöttem kint, észre sem véve, hogy rendesen átagytam, az csak akkor tudatosult bennem, mikor hazaérve, Sebi egy gőzőlgő forrócsokit nyomott a kezembe. Megkérhettem volna, hogy tartson velem. Nem tettem. Máig ragaszkodok ahhoz, hogy meglegyen nagyival a közös időnk, még ha most is képtelen voltam egyetlen szót is kimondani. Csak néztem a vidáman mosolygó nőt a képen, talán órákig.
Aztán este a családdal. Megvallom, hatalmas nyugalom lett úrrá rajtam, mikor apám a karját nyújtotta, amit habozás nélkül fogadtam el. Ha mellettem van, mindig azt érzem, történhet bármi. Akkor láttam először az új gondnokot. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, szerettem volna neki megköszönni azt, amit ezért a helyért tesz, de apám kimért biccentése megállított ebben. Azokat a vonásokat rajta ritkán látom, így még a sírhoz haladva, visszatekintettem a férfire. Fogalmam sincs, ki lehetett ő, amiért apa ellenszenve ilyen hirtelen megmutatkozott. Nem mertem rákérdezni, nem tartottam illőnek. Egyedül Sebi tekintetét kerestem, s mikor kérdő tekintetemre, egy vállvonás volt a felelet, elengedtem.
Már nem félek a sötéttől. A temető sokkal szebb ilyenkor este, és nyugodtabb. Általában ezért választom a nap ezen szakát arra, hogy kilátogassak. Pedig nem érzem jól magam, mintha lázas is lennék, de nem tudnak úgy az ágyhoz szegezni, hogy egy napot is kihagyjak. És kíváncsi is vagyok, voltaképp nem érzem jól magam amiatt, hogy hátsószándékkal jövök ide. Nagyanyám sírja mellől tökéletesen látom, hogy a gondnok rezidenciájában még világos van, s sűrűn pillantok arra, mikor a földet egyengetem, vagy épp a virágokat és a mécseseket rendezgetem. Hamar kezd úrrá lenni rajtam a csalódottság, hogy talán ma mégse futok össze azzal a különös férfivel, aki képes volt apám arcára olyan ridegséget varázsolni. Azt a kis hangot figyelmen kívül hagyom, aki szüntelen suttogja, pont ezért nem kellene utat engednem a kíváncsiságomnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=820831#post820831][b]Seth Gareth Selwyn - 2020.11.05. 21:21[/b][/url]

A halottak napján végig a temetőben sürgött - egyrészt felügyelte a biztonságot, másrészt sokan most fizették ki a sírhelyek bérleti díjait, főleg a messzebbről érkezettek. Az előző gondnok ismerőseiből néhányan kifejezetten beszélgetni akartak, velük későbbre írt fel időpontokat, hogy nyugodtan tudjanak egyeztetni, ha plusz kéréseik lennének. Arra egyáltalán nem maradt ideje, hogy a már jól megszokott ellenségességre reagáljon - végtelen udvariassággal siklott el minden ilyen felett, arroganciának beillő gyakorlatiassággal. Mindig van, aki örömét leli benne, ha ilyen "alantas" pozícióban látja és a családjához méltó büntetésnek véli, az iskolai feladatai azonban már hozzáedzették ehhez.
A Felagund család is ilyen - semmivel sem lopta be magát a most már nyugdíjas professzor kegyeibe, s bár a fiát leginkább hírből ismeri, a legkevésbé sem lepődik meg hűvös biccentésén. Illendően viszonozza és tovasiet, talárja ujjai jóformán repülnek utána.

Estére lenyugszanak a kedélyek, s ahogy fogynak a látogatók, úgy vonul vissza ő is - a számvetés várhatna voltaképp, de jobb azelőtt túlesni rajta, hogy elkallódna egy számla. Gondosan átnézi hát a dolgokat, átszámolja a befolyt pénzt és lejegyez mindent, mielőtt átírná a könyvben a meghosszabbított bérleti jogok új lejárati dátumát. Ahogy hátradől és eltolja magától a vaskos kötetet, az asztal alól felugrik egy fehér szőrgombóc, izgatottan toporogva a széke mellett. Megpaskolja a fejét, aztán nyújtózkodik egyet és talpra kecmereg, hogy főzzön egy adag friss kávét. Várakozás közben leguggol az állathoz és addig dögönyözi, amíg a kutyának fülig nem ér a szája, ezzel kárpótolva érte, hogy még egy darabig várnia kell, mielőtt hazamehetnének.
Később teli bögrével lép ki az ajtón, a kis eresz alatt megállva és a sötétben tengerként ragyogó gyertyákat, mécseseket nézi. Gyönyörű így a temető, aprókat kortyol, miközben a látványt issza. Páran még lézengenek a sírok körül, ő pedig nem fog senkit erőszakkal hajtani ki a kapun, ma semmiképp.
 

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=820949#post820949][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.11.08. 20:45[/b][/url]

- Istenem, a nagyanyja... - összeszorítom a szemem anélkül, hogy felállnék. Krokodilkönnyek, műsírás... sose fogynak el. Mindig lesz egy újabb és újabb, akiben semmi tekintet sincs, még most ezen a napon sem. Mintha a földből nőnének ki, és csak arra várnának, hogy felbukkanjak, aztán újabb és újabb tört döfjenek belém. Hogy utána meg is forgassák.
Az utolsó mécsest is elrendezem oda, ahová szerintem kell, és rá se nézve a nőre, aki szipog, lépek egyet hátra, hogy megnézzem magamnak a nagy egészet.
Aztán ott hagyom... egyetlen szó nélkül, pedig ez nem szokásom. Egyszerűen csak ma ne... Egyik kezem a kabátom zsebében, a másikban a szemét, amit készülök kidobni, mikor meglátom a sziluettet, amiről már majdnem el is feledkeztem. Lassan veszem ki a zacskóból, egyenként dobálva ki őket, csak hogy időt nyerjek magamnak, csak hogy rendezni tudjam a vinásaim, mert tudom, azzal semmit nem érek, ha ugyanolyan ellenséges leszek, mint az apám. Még egy mély levegő, és már oda is megyek a férfihez.
- Jó estét. Én csak... szerétném bocsánatát kérni az apám viselkedése miatt - ránézek, ha hagyja akár a szemébe is, és nem toporgok, még csak zavarban sem vagyok.
- Tudja, sovány mentség, de ez egy nehéz nap... ha bármivel kárpótolni tudom... - szinte öntudatlanul húzom feljebb a kabátom cipzárját, mintha némán üzennék. Pedig nem, csak most kezdem igazán érezni, mennyire lehűlt a levegő.
- Szeretném, ha nem írná le a családom, naponta kijárok ide, és az elődjével nagyon jó kapcsolatom volt - igen, a bácsi sokat segített nekem. Nehéz volt rutinná tenni az idejárkálásokat, a csokrok beszerzését, és tudni a napokat, mikor kell cserélni, úgy, hogy semmilyen tapasztalatom nem volt előtte.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=820954#post820954][b]Seth Gareth Selwyn - 2020.11.08. 22:22[/b][/url]

Ha nem szólítják meg, többnyire udvarias biccentéssel üdvözli az elhaladókat - ezt a napot meghagyja a családoknak és az emlékezésnek, csak akkor elegyedve szóba, ha a segítségét kérik. A konténerhez tartó Charlotte irányába is bólint, meglepetésére a lány távozás helyett megszólítja, szabadkozással kezdve.*
- Jó estét. Biztosíthatom róla, felesleges bocsánatot kérnie miatta,-*hárít finoman, hiszen a jelenség nem új keletű. Még ha csak a mai napot veszi is alapul, akkor sem tudja azonnal felidézni, kinek az oldalán láthatta a lányt, hiszen a tömegben szép számmal akadtak szúrós pillantások. A másik azonban folytatja, jóvátételt említve és Seth el kell mosolyodjon.*
- Szükségtelen, tényleg nem veszem a szívemre. Azt viszont igen, ha emiatt fázik meg. Megengedi?-Vonja elő pálcáját, az ablakpárkányra helyezve kávéját, s ha nem érkezik ellenvetés, takaros kis melegítőbűbájt bocsát a kishölgy kabátjára. Aztán visszatér bögréjéhez, s már épp elbúcsúzna, amikor Charlotte újr nekifut a dolognak, eddigi győzködése ellenére.*
- Felteszem, az édesapja nem osztotta meg önnel viselkedése miértjét,-*kockáztat meg egy következtetést, melyet teljes egészében a leány viselkedésére alapoz. Angliában elég a vezetékneve, hogy azonnal tudják, hova is tegyék, errefelé azonban legfeljebb az idősebb generáció, esetleg a külföldi politikában jártasak kapják fel a fejüket.
Plusz a világ összes minisztériuma. De ez már bagatell részlet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=821419#post821419][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.11.16. 21:12[/b][/url]

Pedig én többször is átrágtam magam azon, megpróbéljak-e beszédbe elegyedni vele. Valahol azt gondoltam, ő is olyan zsémbes ember, akinek lehet mondani bármit, vagy tehetek bármit is csak morogni fog. Le kellene állnom már az előítéletekkel, de akkor nem érnének kellemes csalódások, mint ahogy most.
- Engem azért bánt - és hogy ez önzőség? Hogy csak a saját lelkiismeretemen akarok könnyíteni, és igazából a kiváltó ok nem is érdekel? Jó nem, irdatlan kíváncsi vagyok, de valahogy leplezni kell, nem?
- Köszönöm - óvatosan mosolyodok el, de annál inkább értetlenül, mert így végképp nem értem ezt az egészet. Apa nem egy vaskalapos ember, mint a nagyapa, és ez a férfi meg így elsőre biztos nem érdemelte meg, hogy úgy viselkedjen vele.
- A pálcám épp javítás alatt van... átoktörést tanulok - sóhajtok fel talán kicsit gondterhelten. Úgy terveztem, hogy én majd szépen kihúzom magam, sőt akár még mellkason is veregetem, azt szajkózva, ezt nézzétek, na? Aztán valahogy nem. Mostanában egyre inkább érzem, hogy túl vastag fába vágtam a fejszém, és mivel a szüleim ezt ellenezték, túlzott segítségre se számíthatok, nem mintha odáig alacsonyodnék, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Viszont... nehéz nekem, piszkosul. Aztán ez még csak az első évem.
- Nem, pedig kérdeztem... de igazából én nem akarom Önt kellemetlen helyzetbe hozni a kíváncsiságommal. Ha az a miért...kínos, igazán megtarthatja - bíztatom? Megesik, de nem tudom, hogy ezzel most őt akarom nyugtatni, vagy magamat óvni egy esetleges információtól, ami újra megrenget.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=823595#post823595][b]Seth Gareth Selwyn - 2020.12.25. 21:11[/b][/url]

Seth ugyancsak meglepődne, ha sejtené, hogy zsémbes, morgós ember benyomását keltette - jóformán tankönyvi mintapéldánya a 100%-ban rostos brit úriembernek, ami részben nevelés, nagyobb részt viszont döntés. Szó sincs róla, hogy be akarná hízelegni magát, épp ellenkezőleg, a saját lelkiismerete és tartása követeli meg, hogy megadja mindenkinek az alapvető tiszteletet.
- Kalandos és kihívást rejtő ágat választott,-*biccent, mert az átoktörés alaposan próbára teszi az ember képességeit - kevesek csinálják végig a képzést, s még kevesebben ússzák meg hegek nélkül.*- Viszont aggasztó, hogy a pálcája most sérült meg; bátorkodhatom megkérdezni, milyen fával és maggal dolgozik?-*Sok esetben ez igen személyes kérdés, mégis, a lány bizonytalanságát érezve ad hangot gondolatainak, mert meglehet tudna hasznos tanáccsal szolgálni vagy megfelelő szakembert javasolni.
Az előbbi bizonytalanság a továbbiakban is megmarad, míg ő csendesen fürkészi bögréje mögül, hogyan keresi a szavakat Charlotte, kíváncsisága és valami más között vívódva. Nem gyanakvás vagy óvatosság ez, inkább kissé tenyeres-talpas félszegség. Nem rója fel neki, de ha kitart az átoktörés mellett, vesztére válhat.*
- Kisasszony, a nevemben hordom a megvetés okát,-*Seth száraz mosollyal ingatja meg fejét, hiszen a kellemetlenség nem olyasmi, amit elkerülhetne.*- Seth Selwyn vagyok, s bár bűnrészese nem, örököse vagyok mindannak a gyalázatnak, amit apám művelt. Halálfaló volt és kém, aki kijátszotta a minisztériumot.*

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=825161#post825161][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2021.01.23. 19:44[/b][/url]

- Igen - és bár a mosolyom mögül kiérződik, folytatnám még, a mosoly hamar eltűnik, és csupán sóhajom jelzi, nem fűzök többet hozzá. Pedig mondhatnám, megvolt a motivációm, mondhatnám azt is, a példa máig a szemeim előtt lebeg, de úgy érzem erre sose leszek képes. Sose leszek képes róla beszélni. Ez egy ilyen dolog, s tudom azt is, ez a legjobb megoldás. Nem beszélni róla.
- Kőrispálca, főnixtollal... azért pár évemet megkeserített, mire valaki rávilágított arra, hogy nem kedveli a felesleges durvaságot meg arroganciát - már pedig nekem jutott bőven mindkettőből, amire azért nem vagyok büszke. Pedig akkor szentül hittem, hogy majd most, kihúzva magam, fogok dicsekedni azzal, hány ember napját keserítettem meg. Nem így van, nem dicsekszem, és nem tudok erre erényként gondolni, esküszöm, még fel is pofoznám az akkori énem. A bajkeverések helyett, lehettem volna akár a nagyival is.  
Talán percek telnek el, mire cinikusan elnevetem magam.
- Ne haragudjon, csak... valószínűleg édesapám is elfeljtett dolgokat, hisz neki kellene a legjobban tudni, név alapján nem ítélünk el senkit. A szülei elkövettek egy hibát. Bár nem is nevezném feltétlenül hibának, nem tudom, abban a puskaporos időben volt-e egyáltalán "jó" oldal, de nem is lényeg. Viszont egy gyereket megbélyegezni a szülők miatt, igazán gerinctelen húzás - dühös vagyok, leginkább apámra, de minden porcikámmal azon igyekszem, hogy ne látszódjon, még ha hirtelen a nyelvem meg is eredt.
- Abban viszont biztos lehet, hogy az én családomtól hasonlót többet nem tapasztal - még ha ehhez régi, elfeledettnek hitt sebeket is fogok feltépni. De hogy akarjak én változni, amikor az apám meg képmutatóvá lesz egy nyamvadt jelvény miatt?