Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

Mindig nagy erőfeszítésembe kerül, hogy rávegyem magam erre. Viszont amikor sikerül, a virágbolt legnagyobb csokrát csináltatom meg, nagyi kedvenceivel, hogy kicseréljem az előzőt.  Most is tudom, nem én voltam ma az első látogatója. A torkom ugyanúgy elszorul, ahogy a sírkövet nézem, talán pár könnycsepp is kicsordul, amit gyorsan el is tűntetek. Valahol még mindig nem tudom ezt felfogni, megérteni. Valahol még mindig várom, hogy felbukkanjon, vagy a kúriában - én már csak így hívom, mióta nekem (is) kell takarítanom - megérezzem a jellegzetes süti illatot, vagy a csodakaja illatát, amitől nyál szökött a számba, és aminek titkát magával vitte a sírba.
Rendezgetek, hisz erős volt a szél, és ha már ki sikerült jönnöm, nem esik nehezemre némivel több időt eltölteni itt. Sok mindent mondanék, mégse tudom rávenni magam, hogy megszólaljak, még ha attól könnyebb lenne is.
- Így ni - összerezzenek, mikor egy ráncos kezet látok, és le is sápadok egy pillanat alatt, de aztán kifújom a levegőt, mikor konstatálom, csak az utca végén lakó néni segít nekem.
- A nagyanyád kivételes ember volt - halkan beszél, de semmi olyat nem mond, amit eddig ne tudtam volna magamtól, mégis... most megint elgondolkodok azon, hogy mégis hogy csinálta, hogy ennyien szeretik.
- Köszönöm, még nem igazán sikerült belejönnöm - utalok itt a díszek rendezgetésére, de hálás mosolyt küldök a néni felé.
- Óóó kedvesem, szívből kívánom, hogy sose kelljen rutint szerezned - még a felkarom is megsimogatja, amit majdnem elrántok, de sikerül időben észbe kapnom. Aztán magamra hagy, itt... egyedül. Nézem a nagyi fotólyát.. mosolyog, pedig elvileg már akkor sem volt jól, mikor ez a kép készült. És máig nem tudom, hogy tudta ezt elrejteni előlünk... hogy nem láttunk semmit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=817997#post817997][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.09.29. 18:59[/b][/url]

Mindig nagy erőfeszítésembe kerül, hogy rávegyem magam erre. Viszont amikor sikerül, a virágbolt legnagyobb csokrát csináltatom meg, nagyi kedvenceivel, hogy kicseréljem az előzőt.  Most is tudom, nem én voltam ma az első látogatója. A torkom ugyanúgy elszorul, ahogy a sírkövet nézem, talán pár könnycsepp is kicsordul, amit gyorsan el is tűntetek. Valahol még mindig nem tudom ezt felfogni, megérteni. Valahol még mindig várom, hogy felbukkanjon, vagy a kúriában - én már csak így hívom, mióta nekem (is) kell takarítanom - megérezzem a jellegzetes süti illatot, vagy a csodakaja illatát, amitől nyál szökött a számba, és aminek titkát magával vitte a sírba.
Rendezgetek, hisz erős volt a szél, és ha már ki sikerült jönnöm, nem esik nehezemre némivel több időt eltölteni itt. Sok mindent mondanék, mégse tudom rávenni magam, hogy megszólaljak, még ha attól könnyebb lenne is.
- Így ni - összerezzenek, mikor egy ráncos kezet látok, és le is sápadok egy pillanat alatt, de aztán kifújom a levegőt, mikor konstatálom, csak az utca végén lakó néni segít nekem.
- A nagyanyád kivételes ember volt - halkan beszél, de semmi olyat nem mond, amit eddig ne tudtam volna magamtól, mégis... most megint elgondolkodok azon, hogy mégis hogy csinálta, hogy ennyien szeretik.
- Köszönöm, még nem igazán sikerült belejönnöm - utalok itt a díszek rendezgetésére, de hálás mosolyt küldök a néni felé.
- Óóó kedvesem, szívből kívánom, hogy sose kelljen rutint szerezned - még a felkarom is megsimogatja, amit majdnem elrántok, de sikerül időben észbe kapnom. Aztán magamra hagy, itt... egyedül. Nézem a nagyi fotólyát.. mosolyog, pedig elvileg már akkor sem volt jól, mikor ez a kép készült. És máig nem tudom, hogy tudta ezt elrejteni előlünk... hogy nem láttunk semmit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=817999#post817999][b]Farkasházy Rudolf - 2020.09.29. 19:17[/b][/url]

Amikor hosszú órákon át ül az ember az üst felett, akkor jól esik neki egy kis séta, így hát a nyakam köré kanyarítok egy fekete sálat, és már vastagabb, kötött pulóvert húzok, ezekkel indulok el, valamerre. Sosem tudom, hogy pontosan merre, ilyenkor a lábaim visznek. Mivel már nincs meleg és én nem arról vagyok híres, hogy olyan nehezen betegednék meg - nem, nem vagyok gyógybájital függő -, odafigyelek arra, hogy mindenem rendesen fedve legyen. Nem szeretném úgy kezdeni a tanévet, hogy végigszipogom az évnyitót. Az ember nem ilyen módon akar megmaradni az emberek tudatába.
A temetőt már régóta kinéztem magamnak, pontosabban egy sírt, ahova illő lett volna ellátogatnom már a megérkezésemkor, de mégsem tettem. Talán ezért is vagyok most itt. Valószínűleg, mert útközben egy liliomcsokrot is vásároltam, szóval nagy valószínűség szerint most ebben az útban van egy kis szándékosság is.
- Csókolom!
Köszönök udvariasan a néninek, aki éppen kifelé halad a temetőből, megvárom, amíg kiér, én csak utána lépek be, és annak ellenére, hogy nem ma volt a temetés, mégis tudom, hogy merre kell mennem. Csak úgy tudom. Éppen ezért termek ott könnyedén, alig pár perccel azután, hogy a néni magára hagyta a lányt, és hirtelen jött zavaromban, mert nem számítottam én másra, csak megtorpanok, és hátrébb lépve hármat, lehajtott fejjel várom ki a sorom, ami talán furcsa lehet. Nem tudom, hogyan kell egy sírnál viselkedni, de ha már itt vagyok, nem mennék haza, különben is, a bátyám pszichológus, mit szólna, ha egy csokor liliommal állítanék haza? Nem, eszemben sincs. Inkább várok egy kicsit. Így illik, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=818003#post818003][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.09.29. 19:32[/b][/url]

Még most sem vagyok az a csacsogós típus, így bár butának tűnök, örülök, hogy a néni hamar elmegy. Félreértés ne essék, én elbeszélgetek emberekkel... most már, csak nem itt. Azt sem értem túlzottan, hogy a sok nyugdíjas miért itt tárgyalja ki az aktuális pletykákat. Szerintem az, hogy csak itt találkoznak egy mondvacsinált indok, hisz lehet más helyet találni is erre a célra. Az itteni öregek meg iszonyat fittek, már akiket eddig láttam. A hetven éves bácsi is úgy pattan fel a biciklire, mintha tizenéves lenne.
Még meggyújtom a gyertyákat - nem, nem varázsolok -, és megyek. Lenne ez a tervem, mikor újabb lábak torpannak meg a sír mellett. Csak a sziluettet látom, hisz le vagyok hajolva, meg amúgy is.. az ember érzi már ha nincs egyedül, szóval halkan sóhajtok egyet.
- Csak nyugodtan... ilyen ez, ha az embert sokan szeretik - halvány mosolyom, mintha az arcomra fagyott volna, és igazából csak az tudná megmondani, mennyire őszinte, aki jó emberismerő, vagy épp engem ismer. Mert ezt már begyakoroltam, mert a halála utána hetekig mást se kellett csinálnom. Mosolyogni, és megköszönni a részvétet, vigasztalni (!) azt, aki elsírta magát, és épp húszévesen ne törjek össze, ugye? Már mindegy. Túléltem, és csak a sok virágot látom, az ilyen alkalmak ritkák, mikor belebotlok itt valakibe, hisz úgy hittem, megtaláltam a megfelelő időpontot.
- A nagymamám - csak azért osztom meg a férfivel, amint felegyenesedek és a szemébe nézek, hogy elkerüljem az esetleges félreértéseket. De így legalább ő is láthatja rajtam, nem hazudok, hisz a vonásaim a nagyié... legalább is apu szerint. Apu meg sose hazudik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=818016#post818016][b]Farkasházy Rudolf - 2020.09.29. 20:04[/b][/url]

Én igazándiból nem sietek sehova, szóval teljesen jó nekem az, hogy itt álldogálok, de amikor megszólal, akkor mégis muszáj elmosolyodnom egy aprót, még bólintok is, bár nem hiszem, hogy háttal, ráadásul a sötétben ezt láthatja.
- Kivételes asszony volt.
Erősítem meg végül szóban is, és ha már engedte, hogy közelebb jöjjek, akkor meg is teszem. Lépek hármat, keresztet vetek, és csak ezt követően helyezem le a csokrot a sírra, ami látványosan eltér a többitől, hiszen rengeteg kegytárgy és virág borítja. Az ember ilyenkor akaratlan is elgondolkozik azon, hogy milyen lesz majd az, amikor ő kerül ide. Aztán persze ez a gondolat is tovaszáll, amikor a nyomasztó tény kerül előtérbe, hogy kishíján az ember egy közeli hozzátartozóját majdnem eltemette már. Meg is van, hogy miért vettem rá magam nehezen arra, hogy belépjek ide, de itt lenni már nem olyan vészes. Azt mondják, hogy mindig az első lépés a legnehezebb, hát megléptem végre azt a bizonyos elsőt. Innentől nem hiszem, hogy olyan nagy gondot jelent majd bejönni ide.
- A mentorom felesége.
Mutatok a sírra, bár azt hiszem ez egy végtelenül béna lépés, de nem is én lennék, ha ne lennék ilyen szerencsétlen. Balomat inkább gyorsan visszadugom a zsebembe, hogy ne fázzon, és helyette a jobbat veszem elő, kinyújtva felé.
- Akkor gondolom te vagy, umm, Charlie. Én Rudolf vagyok. A nagypapádtól veszem át a bájitaltan oktatását.
Innentől úgy vélem, hogy elég jól behatároltam magam, és ha elfogadja a kezem, utána a jobbot is zsebre teszem. Hazatérve mindenképpen innom kell egy nagyobb bögre teát. Ezt fel is jegyzem magamnak.
- Hogyhogy ilyen későn jöttél ki hozzá?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=818021#post818021][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.09.29. 20:17[/b][/url]

- Igen. Mindig elgondolkodok azon, mit csinált, hogy ennyien szeretik - ez a mosoly most legalább őszinte, még úgy is, hogy nekem ez lerágott csont. De a férfi liliomot hozott, így biztos nem egy rajongója... annál többnek kell lennie.
És az állításom beigazolódik, mikor megosztja velem, miért is van itt. Pedig nem kérem soha senkitől, attól, hogy családtag vagyok, nem érzem, hogy bárkit is kérdőre kellene vonnom, vagy kifaggatnom, miért jön ide. Idejön, és ez azért a család többi tagjának is jól esik, ez a sír mindig is rendezett.
Viszont egy pár percig úgy meredek a férfire, mintha szellemet látnék, aztán lassan bólintok egy aprót.
- Szóval igaz. Nagyapa régebben mesélt arról, hogy mentorál, de mi nem akartuk elhinni, hogy vannak emberek, akik önszántukból töltenek vele időt - harapom az ajkam, kicsit bűnbánó is a tekintetem, de mentségemre legyen mondva, akkor ő biztos tudja, milyen.
- Vele nem igazán jöttem ki, mielőtt lelépett az öcsémet még meg is buktatta... a nagyi szeretett minket helyette is - így tőlem hiába is várja bárki, hogy ódákat zengjek a nagy Felagundról.
- Vagy Lizi... bár úgy csak kevesen hívnak... Elisabeth a középső nevem, apa ragaszkodott hozzá - nyújtok kezet, miközben aprót vonok vállamon. Jó, nem mindenkinek ajánlom fel a lehetőséget, de valahogy nyitni kell, nem?
- Viszont fel van adva a lecke, nagyapa helyébe lépni nem egyszerű... kívánja felvenni az ő stílusát? - döntöm oldalra a fejem, vigyorogva, miközben a gyufás dobozt szorongatom.
- Nappal ez a hely egy turistalátványosság... egyszer jöttem erre, és iszonyatosan felhúztam magam...- mert fotózkodni, selfizni szerintem pofátlanság, de hát...
- Lenyúltam nagyapa egyik bájitalos könyvét, ami nem lett kiadva, ha gondolja nagyon szívesen Önnek adom, bizonyára többre értékeli, és hasznára lesz... én csak bosszantani akartam vele - mint akkoriban mindennel, csak hogy figyeljen rám.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=818096#post818096][b]Farkasházy Rudolf - 2020.09.30. 20:37[/b][/url]

- Ember volt.
Vonom meg a vállaimat, mert olykor a legapróbb dolgok viszik végbe a legnagyobbakat. Ő pedig tényleg ennyit tett, nem ítélkezett, nem tett különbséget, mindenkihez kellő tisztelettel és kedvességgel szólt. Így sokan szerették, sokan megjegyezték, sokan tudnak egy-egy kedves emléket felidézni róla. Mi, akiket tanított, hálával adózunk neki, mert hozzátett a személyiségünkhöz, az emberekhez való hozzáállásunkhoz.
Beszélgetnék tovább szívesen róla, azonban az ifjú hölgy által kiváltott reakció szörnyű zavarba hoz, és hirtelen érzem, ahogy a füleim égni kezdenek. Még jó, hogy takarja őket valamennyire a hajam. Percek telnek el így, és én azon gondolkozom, hogy most az időfagyasztás egy létező történet-e vagy sem.
A mostani jelenet sok mindent megmagyarázna, de aztán, ahogy megszólal, akaratlan kuncogok egy keveset, mert valljuk be, a vérfagyasztás után jól esik, hogy csak meglepődött arról, hogy létezem. Pedig, ha most végigtapogatnám magam, megállapíthatnám, hogy szilárdan jelen vagyok, illetve azt is, hogy az ilyen mozdulatokkal megbotránkoztathatom a világot annyira, hogy kitiltsanak egy temetőből.
- Pedig létezik, sőt, elárulom, hogy ketten is a faluban lakunk.
Merthogy mi a polgármester jövendőbelijével nagyon is együtt jártunk hozzá. Egyszerre kerültünk be az Eridon házba, együtt mentünk egyetemre, és valahogy végig Felagund professzor volt a szakma az életünkben. Széttárt karjaimmal vonom meg ismét a vállam, hogy bizony, igaz, létezünk mi.
- Érdekes szerzet, annyi szent. Mondjuk a saját unokáját megbuktatni… igazság szerint eléggé illik hozzá. Az utolsó pillanatban is kőkemény maradt.
Velünk se bánt soha kedvesen, mindig volt valami, amiért nem voltunk száz százalékosak, és egy gyerek, de még egy fiatal felnőtt is, sokkal inkább akar megfelelni, semmint beletörődni, hogy a száztíz százalék sohasem lesz elég.
- Lizi? A másik felagundistát is így hívják. Nem a nagymamájáról kapta a nevét, hanem a Büszkeség és Balítéletből, de részletkérdés.
Volt pár húzós pillanatunk, de biztosak voltunk benne, hogy a feleségét nem meri olyan hangsúllyal Elizabetnek hívni, ahogy az Odry lányt tette, és talán egy-egy rosszabb napon beléfojtott veszekedést is a lányon vezetett le.
- A legkevésbé sem, nagyon sokat kellene ahhoz a pályán töltenem, hogy képes legyek arra, amire ő.
Mind szakmaival, ami vitathatatlan erénye, mind emberileg, ami viszont nagyon is vitatható, de már nyugdíjas, és speciel nekem tényleg rengeteget segített. Megígértem, hogy még a tanév kezdete előtt meglátogatom majd.
- Nem lenne szívem ezt tenni. Ez egy sírhely, az ember maximum csendben elmélkedhet, de, hogy képet készítsek vele… idegenül hat. Bár nem vagyok híve a lopásnak, de értem az okot, és ha önnek nincs szüksége rá, örömmel átvenném.