Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát. A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál. Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve. Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.
A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:
Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.
S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.
|
|
|
Mindent fehér, kristálytiszta hó takar. Olyan éteri csend van, hogy a szívem dobbanásait is hallom. Nem nyugszik itt senkim, mégis itt vagyok. Mindig amikor úgy érzem tovább kell állnom valahonnan és meg kell válnom addigi énemtől kimegyek a helyi temetőbe és lélekben búcsút veszek tőle. Egy részemet engedem el, ami ott fog pihenni a hantok között én pedig, akár a főnix megszületek majd megint. Más külsővel és névvel, de ugyanazzal a félelemmel, hogy Károly végül mégis rám talál. Lassan sétálok, egy-egy sírkő előtt meg-megállok és elolvasom a rájuk vésett sorokat. Annyi szép szó, annyi szeretet sugárzik róluk és annyi fájdalom is egyben. Elérek három kis halomhoz. Nagyon kicsik és egy angyal áll mögöttük szárnyait óvón föléjük borítva, mintha az édesanyjuk volna. A kőarcon szomorúság és szeretet vonásai. Lehajolok, hogy elolvashassam a feliratokat. Három testvér nyughelye az ami előtt vagyok, akik a dátumokból ítélve egymást követően, világrajövetelük napján lettek angyalkákká. Beleborzongok a gondolatba és nem tudom megállni, hogy könnyek szökjenek a szemembe. Egy pad áll mögöttem. Úgy döntök leülök, ám mielőtt ezt megtenném vállalva a kockázatot új pálcámmal egy-egy fehér liliomszálat varázsolok a három kis halomra. A nap csupán világít, meleget nem ad és a levegő is csípős az északi széltől. Elgondolkozom a sorsom itteni alakulásán. Szkillaként kicsit újra önmagam lehettem. Régi, egykor otthonomként szeretett iskolám árnyékában lenni nagyon jól esett. Bárcsak újra Éjféli Veréna Vespera lehetnék. Bárcsak ne kellene többé bujkálnom. Talán hagynom kellene, hogy Károly rám találjon és végre szembe kellene néznem vele. Elég erős vagyok már, hogy legyőzzem? El tudom-e hagyni? Képes leszek elválni tőle, hogy visszakapjam a szabadságomat? Kavarognak bennem az érzések, a gondolatok és a félelemek. Mintha bármelyik pillanatban itt teremhetne, hogy magával vigyen. Rettegek, mégis várom azt a percet, amikor a szemébe mondhatom ELÉGVOLT!
|
|
|
Merkov Szkilla INAKTÍV
Phoenix offline RPG hsz: 211 Összes hsz: 268
|
Írta: 2019. december 3. 19:44
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=782261#post782261][b]Merkov Szkilla - 2019.12.03. 19:44[/b][/url] Mindent fehér, kristálytiszta hó takar. Olyan éteri csend van, hogy a szívem dobbanásait is hallom. Nem nyugszik itt senkim, mégis itt vagyok. Mindig amikor úgy érzem tovább kell állnom valahonnan és meg kell válnom addigi énemtől kimegyek a helyi temetőbe és lélekben búcsút veszek tőle. Egy részemet engedem el, ami ott fog pihenni a hantok között én pedig, akár a főnix megszületek majd megint. Más külsővel és névvel, de ugyanazzal a félelemmel, hogy Károly végül mégis rám talál. Lassan sétálok, egy-egy sírkő előtt meg-megállok és elolvasom a rájuk vésett sorokat. Annyi szép szó, annyi szeretet sugárzik róluk és annyi fájdalom is egyben. Elérek három kis halomhoz. Nagyon kicsik és egy angyal áll mögöttük szárnyait óvón föléjük borítva, mintha az édesanyjuk volna. A kőarcon szomorúság és szeretet vonásai. Lehajolok, hogy elolvashassam a feliratokat. Három testvér nyughelye az ami előtt vagyok, akik a dátumokból ítélve egymást követően, világrajövetelük napján lettek angyalkákká. Beleborzongok a gondolatba és nem tudom megállni, hogy könnyek szökjenek a szemembe. Egy pad áll mögöttem. Úgy döntök leülök, ám mielőtt ezt megtenném vállalva a kockázatot új pálcámmal egy-egy fehér liliomszálat varázsolok a három kis halomra. A nap csupán világít, meleget nem ad és a levegő is csípős az északi széltől. Elgondolkozom a sorsom itteni alakulásán. Szkillaként kicsit újra önmagam lehettem. Régi, egykor otthonomként szeretett iskolám árnyékában lenni nagyon jól esett. Bárcsak újra Éjféli Veréna Vespera lehetnék. Bárcsak ne kellene többé bujkálnom. Talán hagynom kellene, hogy Károly rám találjon és végre szembe kellene néznem vele. Elég erős vagyok már, hogy legyőzzem? El tudom-e hagyni? Képes leszek elválni tőle, hogy visszakapjam a szabadságomat? Kavarognak bennem az érzések, a gondolatok és a félelemek. Mintha bármelyik pillanatban itt teremhetne, hogy magával vigyen. Rettegek, mégis várom azt a percet, amikor a szemébe mondhatom ELÉGVOLT!
|
|
|
|
Mesélő Mesélő
offline RPG hsz: 811 Összes hsz: 1286
|
Írta: 2019. december 8. 09:37
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=782689#post782689][b]Mesélő - 2019.12.08. 09:37[/b][/url] Az ÉN asszonyomKároly Mi a garancia arra, hogy a következő kísérleted sikeres lesz? Semmi. Ez az, amit az emberek képtelenek megtanulni. Sosem mehetsz elég messzire, mert mindenhol van valaki, aki egy olyan csoport tagja, akik ellened vannak. Elmehetsz dolgozni az ország másik felére, a híred akkor is hazaér. Mindig van egy jóakaró, és mindig összeérnek a szálak. Ha valaki igazán keres valamit, képes őrült módon tenni. Saját ítélőképességét latba vetve minden nyom után elindulni. Ők azok, akik lassan, de biztosan belebolondulnak a ténybe, hogy nem találják meg azt, amit keresnek. A sok minden között elveszik a részlet. Én sosem dőltem be ezeknek, gyerekként is mindinkább arra törekedtem, hogy apám kérésének megfelelően a lényeget lássam, hogy észrevegyem a különbséget információ és információ között. Egy kedves emlék jut eszembe, a fa takarásában megdobbanó szívem mosolyra késztet. Legyek bármilyen rohadéknak is kikiáltva, létezik szívem, és léteznek érzéseim is, éppen ezért kutattam fel oly kitartóan a nőt, aki hozzám tartozik. Hogy miért vagyunk itt? A szentimentalizmus oltárán áldozunk. Mert az emberek érzelmi alapon ostobák. Ha el akarsz rejtőzni, hát elrejtőzöl, nem visszamész egy helyre, amit szerettél. Ha elrejtőznél a tömegbe olvadsz nem kitűnsz. Ha elrejtőznél, akkor tedd azt tiszta szívvel, mintha bűnöd nem volna semmi, ne úgy, hogy egyetlen fán ülő varjú is halálba riasszon. Mert ez történt, nem igaz? Sötét sikátorokban osonó árnyékká akartál válni, mégis egy hivatalnok személyi titkáraként a rivaldafénybe kerültél. Hát nem tanultál tőlem semmit, édesem? Bárhogy kinézhetsz, de egy valami nem változik: A szemed. Az, ami a szemedben van. Amit úgy ismerek, mint senki ezen a világon. Könnyen lépek mögéd, hiszen viseleted is felelőtlen, a kapucni látó és hallószerved kiválóságát is tompítja, én pedig, mert szerető férjed vagyok, megleplek, és a pad mögött állva, finom határozottsággal érintem meg vállaidat, és szögezlek oda, mielőtt még menekülni szeretnél. Ejnye Veréna, hát ennyire ostobának gondolsz? Még azt is tudtam, hogy melyik sírt választod majd ideérkeztedkor. Nem bántlak, miért is tenném? Épp csak kirándultál kicsit, nem igaz? Hűvös ujjaim nyakadra tévednek, és némán simogatni kezdem egyre lüktető ütőered. Boldog vagyok, hogy látlak, Kedvesem.
|
"Bármi lehetek. Egy virág, egy asztal, egy szellem vagy akár csak egy szellőcske. Sose tudhatod éppen hogyan találkozol velem, viszont mindig tudod, ha ott vagyok. Figyelj rám!"
|
|
|
Merkov Szkilla INAKTÍV
Phoenix offline RPG hsz: 211 Összes hsz: 268
|
Írta: 2019. december 12. 20:40
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=783241#post783241][b]Merkov Szkilla - 2019.12.12. 20:40[/b][/url] Károly!? Vigyázz mit kívánsz! Mondhatnám magamnak megint, mint már annyiszor eddigi életem során. Nem voltam elég éber, nem voltam elég figyelmes és most itt ebben a békés és csendes temetőben utolért a végzetem. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba és érzéseimbe, hogy elfelejtettem körülnézni. Sőt még a fülemet sem sikerült készenlétben tartanom. Eszembe sem jutott figyelni, hogy hallok-e bármiféle neszt magam körül. Felelőtlen voltam, hibáztam és most megfizetek érte. A szorítást ismerem, odaszögez a padhoz, hogy moccanni sem tudok. Aztán a keze a nyakamhoz ér finoman. Áspis kígyó csúszik így áldozata köré. Undor fog el és legszívesebben elhúzódnék, de nem teszem. Szembe akartam nézni vele, a démonommal aki egy személyben a férjem és életem megkeserítője. Hát tessék! Itt a nagyszerű alkalom! Szívem kalapál, a gyomrom egy merő görcs. Nem tudom mi tévő legyek. Ha hadakozom azzal csak még hamarabb felhergelem. Ha megpróbálnék elrohanni azzal is csak felébreszteném benne az állatot és esélyem sem volna ellene. Gyorsabb és erősebb is mint én vagyok. Várjunk csak! Mégis csak van valamim, ami neki nincsen. Varázspálcám! Egy apró remény egyetlen hajszálnyi előny. Ennyi kell csupán. Kezem már reagál is a felmerülő gondolatra és zsebemben rászorítom ujjaimat a sima fára. Olyan váratlanul mozdulok, hogy magam is megriadok. Kiáltásom is egészen idegenül visszhangzik a térben. A pálca felfénylik és szikrákat lövell magából ahogy a kábító átok villámként cikázva röppen ki belőle és egyenesen Károly mellkasa fél tart. Nagyon közel voltunk egymáshoz, így biztosan nem tévesztett célt, s ha mégis csak súrolta, az igézet hatása arra elég kell, hogy legyen, hogy távolabb, jobb támadó helyzetbe kerülhessek. - Ne merj még egyszer hozzám érni! Megértetted? - kiáltom immár szembe kerülve vele - Ha azért jöttél, hogy magaddal vigyél, felejtsd el! Nem megyek sehová! - férjemre szegezem pálcámat készen arra, hogy kimondjam az összes ártó igét, ha kell, hogy szavaimnak nyomatékot adjak - El akarok válni tőled! Érted! El Akarok Válni! ELÉG VOLT! - üvöltöm torkom szakadtából, bízva abban, hátha jár erre valaki, bár ennek sajnos kicsi a valószínűsége. Leheletem látszik a hidegben. Gyors egymásutánban válik felhőgomolyagokká, ahogy félig rémülten, félig eltökélten kapkodom a levegőt. Add, hogy ne kelljen bántanom! De istenemre mondom megteszem, ha nem hagy más választást! Még egyszer nem emel kezet rám erre megesküszöm és inkább meghalok, mint, hogy visszamenjek hozzá!
|
|
|
|
Mesélő Mesélő
offline RPG hsz: 811 Összes hsz: 1286
|
Írta: 2019. december 17. 21:20
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=784162#post784162][b]Mesélő - 2019.12.17. 21:20[/b][/url] Az ÉN asszonyom Bár pálcám nincs, nem félek, és, hogy miért is nem? Mert nem kell pálca ahhoz, hogy a mágiája ellen védd magad, csupán csak befolyásos barátok, akik a megfelelő módon segítenek, és nekem rengeteg ilyen barátom van. Elég egy apró medál, aki véd, ha úgy érzi, veszélyben vagyok, vagy pár ember, aki véd, ha védeni kell. Hogy melyik az igazság? Ráérünk még arra. A lényeg, hogy a mosolyom szélesedik, és miközben ő átkoz és kiabál, én cigarettám után nyúlok, és teljes nyugalomban gyújtom meg azt. - Úgy tűnik régen nem láttál. Vajon dohányoztam már előtte is, vagy csak akkor szoktam rá, amikor elhagyott? Örök rejtély. Az utóbbi idők eseményei összefolytak, de, ahogy nézem az édes kis próbálkozásait, szívembe egy csepp hely se marad a bánatnak, vagy a csalódottságnak, hogy tulajdonképpen képes lenne megölni. Milyen bájos, amikor így harciasan felkiált, vágyait mindjobban beleordítva a, nos, a csendbe. Hát nem kínosan csöndes a mai este? Nem kellene legalább valamilyen hangnak lennie? De, szerintem is úgy kívánná meg a helyzet, hogy legalább némiképp halljuk a természet zajait, mégis, mintha ma este mindenki illő távolba maradt volna. Így is van ez jól nem? Ciccegve fújom ki a füstöt, ahogy nézem őt, szép kedvesemet. - Válni? Milyen... modern. Ízlelgetem a szót, a válást, és csak ezzel az eggyel tudom azonosítani. Modern szemlélet, mely bár sokszor talál megértő fülekre, úgy esetünkben kivételt kell képezzen a megoldás. Válni, milyen roppant gyermeki. - Úgy vélem, elég időt hagytam a te kis szórakozásodra. Ideje volna, ha hazafelé vennéd az utat, és eleget tennél asszonyi kötelezettségeidnek.
|
"Bármi lehetek. Egy virág, egy asztal, egy szellem vagy akár csak egy szellőcske. Sose tudhatod éppen hogyan találkozol velem, viszont mindig tudod, ha ott vagyok. Figyelj rám!"
|
|
|
Merkov Szkilla INAKTÍV
Phoenix offline RPG hsz: 211 Összes hsz: 268
|
Írta: 2019. december 22. 11:03
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=784901#post784901][b]Merkov Szkilla - 2019.12.22. 11:03[/b][/url] Károly! A szél feltámad, hangja sikítva süvít át a fák göcsörtös, levéltelen ágai között. Fagyos leheletét nem érzem. A félelem felhevített, az adrenalin mely ereimben száguld fűti egész testemet. Remegek, minden sejtemben érezve a menekülésre késztető idegességet. Mégis állok vele szemben, támadón rászegezve pálcám és hallgatom, figyelem Károly minden vészt jósló szavát és mozdulatát. - Asszonyi kötelezettség?! - kiáltom felháborodottan - A bokszzsákodnak, a kapcarongyodnak lenni minden csak nem egy asszony dolga! - harsogom - Az enyém meg végképp nem! Takarodj innen és az életemből! Örökre! - emelem pálcám egy átok kivitelezéséhez készülve. - Ne akard, hogy megátkozzalak! - a vessző szavaim nyomatékosítására fényleni kezd. A bennem lévő erő és feszültség jeleként pedig szikrákat vet. Sosem volt más szavára adó ember. Ezért sem volt társa nyomozóként. Akkoriban amikor megismerkedtünk ott a kávézóban még egy rutinos vén róka mellett tanult. De az öreg Pista egy év múlva nyugdíjba ment. Így valójában nem is tudom mit várok a szavaimtól. Jobb belátást vagy a válást úgysem érem el velük. Talán meg kellene átkoznom? Talán bántanom, kínoznom kellene, hogy békén hagyjon? De akkor mennyivel lennék jobb nála? De mi mást tehetnék, ha azzal amit mondok semmit sem érek? Gondolataim cikáznak, akár a villámok. Szapora lélegzetem egyre nagyobb párafelhővé válik a mind csökkenő hőmérsékletű levegőben. Patt helyzetben vagyok. Futni őrültség, maradni esztelenség, vele menni maga az öngyilkosság. Mit tegyek?! Mit!? Sakkban tartom, míg ő nem lép. Bár az erőviszonyokat elnézve inkább a férjem dominál le ismét. A cigaretta füstjétől, a mozdulattól, ahogy letüdőzi a slukkot csak még félelmetesebb. Gyűlölöm őt teljes szívemből és magamat is amiért ennyire is képes uralkodni rajtam a külön töltött évek ellenére. Kaszinóbeli segítőmnek igaza lett...Pedig mennyit készültem erre a pillanatra...A valóság átírt minden elképzelést.
|
|
|
|
Mesélő Mesélő
offline RPG hsz: 811 Összes hsz: 1286
|
Írta: 2019. december 26. 10:48
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=785893#post785893][b]Mesélő - 2019.12.26. 10:48[/b][/url] Az ÉN asszonyom - Szerinted sikerülne? Kérdezem elmélkedve, és, hogy mondandója melyik részére is reflektálok pontosan? Talán mindegyikre. Sőt, valószínűleg mindegyikre. Hogyan is gondolhatja, hogy képes vagyok kilépni az életéből, hiszen olyan átkozottul sok munka és pénz volt, mire megtaláltam őt, és meg akartam találni, mert hozzám tartozik, az életem része, a lényem része, a lelke a lelkem része. Nem vált volna a feleségemmé, ha nem így volna. Az égiek rendezték úgy a sorsunk, hogy nekünk találkoznunk kell, szerelembe kell esnünk, és egymáshoz kell tartoznunk. Bármennyire is kívül akar tudni az életén ebben a pillanatban, a következőben már nem fog, mert szeret engem, mély szerelememmel, ahogy én szeretem és akarom őt. Ez pedig egy olyan dolog, amit nem lehet megszakítani. A házasság szent, a válás a szentség megsértése, mely rossz ómen és mely csak újabb gondokat szül az életben. Mi ketten sosem leszünk egymástól külön, hiszen mi összetartozunk. Ha nem így volna, sosem bukkantam volna a nyomára, és messzebb menekült volna, mint csak egy aprócska mágusfalu. Nem vállalt volna munkát olyan helyen, ahol előtérben van. Ez az egész nem volt más a részéről, csupán csak macska-egér játék. Felkért egy keringőre, én pedig ifjonti szívvel fogtam bele a játékba, melyet kitalált. Üdítő változatossága házasságunknak a tény, hogy képes még meglepni, képes még más arcot mutatni, mint amit ismerek. De fárad, látom rajta, hogy a játék már nem kecsegteti oly örömmel, mint amilyennel a kezdetén, ezért jöttem hát, hogy szóljak, elég a játékból, most játsszunk hát mást. Ami a megátkozás részét illeti, halvány félmosoly húzódik ajkaimra, és nézem őt, nézem, ahogy azt hiszi, sikerülhet. Hogyan is sikerülhetne, ha eddig sem sikerült, és nézd, még csak varázserőm sincs. Hatalmam van, és élvezem a hatalmat, ami az enyém. Ő és a képesség arra, hogy az enyém is maradjon. Cigarettám lassan teljesen elég, így hát mielőtt ez megtörténne, még egy utolsót szívok belőle, hogy aztán a pad hátulján elnyomjam, és ahelyett, hogy csak a földre dobnám, három lépést teszek, és a kukába dobom. Nem a pad az én védelmem, a hely teljes területén védve vagyok. - Beszélgessünk, szerelmem. A házasságunk hátralévő évtizedeiben mit szeretnél? Élhetünk itt is, ha neked ez a hely kedvedre való, jó iskolák, jó éttermek, vidéki báj. Nem tudtam, hogy erre vágysz, de a születendő gyermekeink így valóban a közelünkben lehetnek. A kollégiumi nevelést amúgy sem pártolom.
|
"Bármi lehetek. Egy virág, egy asztal, egy szellem vagy akár csak egy szellőcske. Sose tudhatod éppen hogyan találkozol velem, viszont mindig tudod, ha ott vagyok. Figyelj rám!"
|
|
|
Éjféli Veréna INAKTÍV
Phoenix offline RPG hsz: 211 Összes hsz: 268
|
Írta: 2019. december 26. 17:09
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=785954#post785954][b]Éjféli Veréna - 2019.12.26. 17:09[/b][/url] Károly... Figyelem! A következő hozzászólás violenciát és fizikai erőszakot tartalmaz! Olvasását csak saját felelősségre ajánlom!
Elolvasom
Semmi értelme...Semminek nincs az ég világon semmi értelme. Nem ijeszti meg, hogy ráfogom a pálcám és átokkal fenyegetem. Nem hatott rá a kábító igézetem sem, és annyira magabiztos, hogy a vérem fagy meg tőle, ha csak hallom és ránézek. Elnyomja a cigarettáját és a csikkjét a kukába dobja, miközben közelebb lép. Óvatosan, pálcámat még mindig rá fogva hátrálok épp ugyanannyit, hogy ne csökkenjen közöttünk a távolság. Fenyeget engem minden rezdülésével, minden szavával. - Nem... - mondom sóhajtva és hangomat beletörődővé téve eresztem lejjebb védelmemet. Eszembe jutott egy ötlet. - Igazad van, nélküled nem érek semmit... - kezdek megalázkodó lenni. Miközben egyik kezemet felemelem, addig a másikkal elteszem a pálcám megbűvölt kabátzsebembe. Közben hallgatom, amiket mond és küzdenem kell a félelemmel vegyes hányingerrel, hogy mosolyt tudjak erőltetni az ajkamra. - Beszélgessünk szívem... - bólintok és közelebb sétálok hozzá. Ezalatt ő még tovább beszél. Undorító szavai, akár a kígyó a prédáját körbevesznek és szinte fojtogatnak, de tartom magam a tervhez, melyet az imént kieszeltem. Már egy karnyújtásnyira vagyunk egymástól amikor megszólalok. - Igen drágám, ezt szeretném. Éljünk itt, együtt, ahogyan régen - pilláim megrebbennek és a könnyem is kicsordul. Tudom, hogy őt ez önelégültséggel tölti el és eszébe sem jut, hogy kín szüli a könnyeimet nem a meghatottság. - Sajnálom, hogy elszöktem, kérlek bocsáss meg nekem - nézek fel rá könyörgő szemekkel, majd nagynak tűnő érzelmektől vezérelve elé lépek és szorosan odasimulok hozzá. Mellkasához nyomom a fejem. Hallom a szívverését és a magamét, ahogy dörömböl a fülemben. Erre a pillanatra vártam mindeddig. Fél kezemmel úgy teszek mintha zsebkendőért nyúlnék, szipogok is a hatás kedvéért. Ám ez nincs így, koránt sem. A mindig magamnál tartott rugós kést keresem valójában. Mikor ujjaim közt végre megérzem a hűvösen ismerős fémet egyetlen mozdulattal kinyitom. A következővel pedig már el is lököm magam Károlytól, hogy egyenesen a mellkasa közepébe vágjam fegyveremet. Érzem ahogy a kés pengéje behatol férjem húsába, majd megáll a szívében. Még rányomok egyet, annyi erővel, amennyit csak össze tudok szedni, mialatt a másik kezemmel előrántom a pálcámat - Nem megyek vissza hozzád Károly! Soha! Gyűlöllek és undorodom tőled... - suttogom eszeveszett őrült hangon - Ha kihúzom a pengét te meghalsz, de én nem akarlak megölni - folytatom a suttogást, miközben minden erőmmel tartom a kést, hogy még lehetősége se legyen visszatámadni - Ha elválsz tőlem és soha többé nem kerülsz az utamba megmentem a nyüves életedet! Ha nem...Hagylak elvérezni, mint egy rühes kutyát! Megértetted? - utánozom azt ahogyan ő beszélt hozzám amikor fenyegetett és ütlegelt egykor. Szavaim számomra is félelmetesen csengenek, ahogy belesziszegem a fülébe. Leheletem párája gyöngyözik a nyakán és érzem ahogy az adrenalin átjárja a testemet. Kétségbeesés vezérel. Nem látok más kiutat. Nem akarom megölni, de ezt nem bírom tovább! Nem tudok tovább menekülni és nem is fogok. Ezért nem leszek olyan annak ellenér amit teszek most, mint Károly. Mert neki mindig volt választása. Visszafoghatta volna magát és megállhatta volna, hogy bántson és kínozzon, de nem tette. Most pedig ő nem hagyott számomra választást. Ujjaim elfehérednek késem markolatán, de szorítom és préselem belé rendületlenül.
|
|
|
|
Mesélő Mesélő
offline RPG hsz: 811 Összes hsz: 1286
|
Írta: 2019. december 26. 21:27
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=786021#post786021][b]Mesélő - 2019.12.26. 21:27[/b][/url] Az ÉN asszonyom#Végjáték
Vigyázz! Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mit alkottam? Szeretném
Gyanúsnak kellene lennie, hogy belátja, tévedett, mégsem az, hiszen ő már csak ilyen. Butuska lépésekkel próbál felbosszantani, kevesebbet néz ki belőlem, mint amennyi vagyok, s mikor már szorul a hurok, mikor már elméje kezd megbomlani az oxigén okozta hiánytól. Bár nyaka érintetlen, és az oxigén is bejuthat a fejébe, a képletesen értett hurok akkor is ott van, és szorul. Szorul, míg csak kezesbáránnyá nem válik. Eljött a pont, mikor tudja, hogy nincs tovább, mikor érzi, hogy igazam van. Mikor már nem tud mást tenni, nem tud vitatkozni, nem tud olyan érvet felhozni közös életünk ellen, mely meg nem dönthető. Ez a mi házasságunk. Engedem, had menjen, aztán mikor már úgy néz ki, túllépi a határt, visszarántom, és lábaimnál esdekelve kéri a megbocsátásom. Én pedig, mint jó férj, mint szerető, jó ura, megbocsátok neki, hisz mivégre hát az egész, ha nem éppen azért, hogy kis feleségem újra a karjaim között tudhassam? - Drágám. Mosolyodom el meghatódottan, arcomon őszinte öröm bontakozik ki, ahogy közeledik felém, ahogy hamarosan újra érinthetem, szerethetem a kis feleségemet. Összetartozunk Veréna, te és én, mi együtt vagyunk tökéletesek. Az, amit te jelentesz nekem, senki mással nem lehet teljes, és ha te nem vagy az enyém, nem lehetsz senkié sem. Ha most nemet mondtál volna, véget vetettem volna rövid kis életednek, és utána a magaménak is. Mint Rómeó és Júlia, nem élhetünk egymás nélkül, hiszen egyedül gyengék vagyunk. Szorosan magamhoz ölelem a szerelmet, illatát mélyen beszívom orromba, és érzem, ahogy szinte bizseregnek ujjaim, mert végre újra érinthetem őt. A mindent. Mint egy kisbabát, így ringatom kicsit, mikor meghallom a szipogását. A saját gyermekünkre gondolok, hogy milyen boldogság is lesz az, mikor saját gyermekünket ölelem majd át, mert éppen apró kezét felhorzsolta a beton, vagy térdébe állt egy apró kavics a homokozóban. Látom magunkat fiúval és lánnyal is, nem teszek különbséget, hiszen csak az számít, hogy Veréna legyen az édesanyja, én pedig az édesapja. Csodálatos gyermekeink már az égből figyelnek minket, és ha áldásos a békülés, ma éjjel már akár ki is választhatnak minket, és elindulhat a folyamat, melynek végén kezünk között tarthatjuk őt. Elérzékenyülten, remegő szívvel gondolok erre, és első pillanatban fel sem fogom, hogy a szívem nem csupán túlcsordult érzelmeimtől remegnek, hanem mert a mindenség, a nő, a szerelem szívembe kést döfött. Nézem őt, ellépve tőlem, miközben kezeim erőtlen hullanak testem mellé, és szótlan, de ép elmével érzem, ahogy a kés mélyebbre hatol, mintha csak biztosítani akarná, hogy ott maradjon. Mintha csak biztosítani akarná, hogy újra megteszi, és fájdalmat okoz nekem. ~ Nem akarlak megölni.~ Ez az egy visszhangzik a fejemben, és mégsem ezt érzem a szívemben. A benne lévő penge talán most tartja még a ritmust, még élek, de ki tudja, hogy meddig. Egyet tudok, a feltételek nem tetszenek, egyáltalán nem. A minden nélkül csupán a semmi létezik, és a semmi az, amit nem akarok megtapasztalni. Nem vagyok hajlandó némán tűrni, hogy elhagyna, nem pártolom, nem állok az oldalán segítőkészen. Van más? Ki? Mondd meg ki, és megölöm, megszűnik létezni, hogy csak te létezz és én létezzek, hogy ketten legyünk egyek újra. Ebben a kapcsolatban nincs helye másnak, ez így jó, ez így igaz. Lepillantok elfehéredett ujjaira, mivel alacsonyabb, mint én, tudom, hogy ez valóban végzetes, tudom, hogy olyan mértékű a fizikai roncsolódás, mint a szellemi sík. Olyanná vált, mint én, és ennél nagyobb öröm aligha érhet egy embert. Már tudom, benne élek, egyek lettünk a testében, már nem kell lélegeznem ahhoz, hogy tudjam, örökké benne élek tovább. Nem, a feltételei nevetségesek, és nem vagyok hajlandó beleegyezni abba, hogy elváljak tőle, és mással lássam boldogságát. de tudom, hogy itt és most, ebben a helyzetben vesztesekké válunk mind a ketten, és ezt nem hagyhatom. Minden erőmet összeszedve - már-már a kellő rutinnal - olyan erővel ütöm meg, hogy eltántorodjon, elengedje riadalmában a szívemből kiálló kést, de ne legyen képes kihúzni azt. Ki számít arra, hogy mikor élete igaz szerelme szívébe kést márt, még ütni van kedve? Hördülök egyet fájdalmamban, mert minden tett megerőltető, de ha emberek képesek a másikat kilométereken át cipelni, hogy megmentsék az életét, akkor én is képes leszek arra, hogy megmentsem az életét. A zsebemből textilzsebkendőt húzok elő, a kés markolatát igyekszem megtisztítani, miközben érzem, hogy hátam begörnyed, ahogy az ütés és az idő szűke miatti adrenalin zubog a testemben. Sejtettem, hogy ez lesz, de nem ilyen hamar és nem ilyen intenzíven. Térdre rogyva nézem őt, és esélyt sem akarok neki adni arra, hogy ezt visszafordítsa. Elhatároztam már. - Fuss. Csak ez az egy szó hagyja el a számít, miközben ujjaimmal rámarkolok a markolatra, és egy határozott mozdulattal kirántom azt a szívemből. Öngyilkosság. Az ünnepi időszakban megesik, így őt is védem és magamat is. Én nem válok el, én örökké benne létezem. Hát legyen így vége. Remélem, hogy fut, mert ha megment, mikor menteném, akkor megölöm. Ezt eldöntöttem. Most viszont, mikor már elfekve várom a halált, nincs bennem harag, nincs bennem semmi. Megtette. Innentől egy biztos, hogy nem jobb ember, mint én. Sőt. Rosszabb.
|
"Bármi lehetek. Egy virág, egy asztal, egy szellem vagy akár csak egy szellőcske. Sose tudhatod éppen hogyan találkozol velem, viszont mindig tudod, ha ott vagyok. Figyelj rám!"
|
|
|
Éjféli Veréna INAKTÍV
Phoenix offline RPG hsz: 211 Összes hsz: 268
|
Írta: 2019. december 28. 19:41
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=786378#post786378][b]Éjféli Veréna - 2019.12.28. 19:41[/b][/url] †Point of no return
Ütése váratlan, ahogyan ereje is, mellyel rám méri. Hátrazuhanok. A friss hó felporzik esésem nyomán. Nehezen és rémülten kászálódom térdre. A látvány, ami elém tárul alig jut el a tudatomig. Megtörli késem nyelét, majd kihúzza mellkasából a szívét eddig a pillanatig tamponáló fémet. Meggörnyed kínjában, de szemében ugyanaz az elszántság csillog, mint amikor a szerelméről beszélt nekem annak idején. "Fussak!" Ennyit ejt ki utolsó szóként parancsolón, majd elterül. Kabátján egyre nagyobb foltot kerekít sebéből szivárgó vére. - NEEE! - üvöltöm és odarohanok hozzá. Zsebkendőjét, amivel eltüntette ujjlenyomatomat a sebre szorítom és erősen nyomom. - Nem hagyom, hogy meghalj! Megértetted?! Nem így lesz vége! Nem! - kutatok kétségbeesetten pálcám után szabad kezemmel. Arcomról patakokban folynak a könnyek. Gyilkos vagyok! Az ő gyilkosa! Mégis meg akart óvni azzal amit tett! Miért? Miért csinálod ezt? Vezekelsz a nekem okozott fájdalomért? Vagy csupán most is magadra gondolsz? Nem tudom, de ebben a pillanatban nem is érdekel, csak az köti le immár minden figyelmemet, hogy ujjaim közt egyik felől férjem meleg vérét érzem, míg másik felől pálcám fáját. Odaemelem a sebhez és könyörögve ejtem ki ajkaimon az általam ismert össze gyógyító varázsigét. Egyiket a másik után...Sikertelenül. - Miért nem hat rád semmi? Mit tettél? - rázom meg kabátjánál fogva, de testében már alig pislákol az élet. Újabb percek múlnak felettünk és hangzik el ismét megannyi bűbáj szava...Hasztalanul. Károly elment. Meghalt és magával vitte halálának titkát. - Én nem ezt akartam...Miért kellett így végződnie? - kérdezem tőle, nézve élettelen testét. Tudom nem felel többé. Tudom bennem él már örökké. A bűntudat szörnyű kínja öl meg majd engem, ahogy én őt megöltem. Képtelen vagyok otthagyni és észre sem veszem, hogy amint Károly végleg elment, valami megváltozott körülöttünk. A környezet megtelt hangokkal és élettel. Mintha eddig búra alatt lettünk volna. Hogy varázslat volt-e, ami miatt minden életének megmentésére tett mágikus próbálkozásom hiábavaló volt, sosem fogom megtudni. Időközben a havat vörösre festette férjem vére, kezeimmel együtt. Soha nem tudom majd lemosni ezt a vért. Ezzel a tettel kell hát leélnem hátralévő életemet. Ma mindkettőnk számára bevégeztetett.
|
|
|
|