Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

El is felejtettem már milyen kis távolságok és zegzugos utcák vannak a faluban, melyek meglepő módon vezetnek el ide-oda. Tegnapelőtt érkeztem meg, és most eljöttem, hogy megnézzem hol fogok majd dolgozni, s, hogy felfedezzem mi is változott a településen, amióta utoljára itt jártam diákként. Élek a gyanuperrel, hogy olyan részén kötöttem ki, ahová most semmiképp sem állt szándékomban ellátogatni. A temető kapuja előtt szálegyenes termetem, sötét, hosszú, kibontott hajam, gyászfekete kosztümöm akár azt a látszatot is keltheti, hogy okkal érkeztem, pedig valójában erről tényleg egyáltalán szó sincs. De ha már a végzet hatalma erre vezetett engem, annak oka van, így betérek. Keresztet vetek, majd átlépek a sírkert bejáratán. Neveltetésem részét képezte a vallás és a mágia, előbbiből azonban mára már csak néhány gesztus és a lelkem mélyébe rejtett hit maradt, míg a mágia átszövi mindennapjaimat, így most is zsebemben pihen pálcám, ahogy szinte mindig. Az emlékművek közt sétálva régi szokásom szerint olvasgatom a kövekre vésett sorokat. A verseket, a búcsú, az Úr, vagy épp az örökkévalóság szavait. Lassan lépkedek, arcom érzelmektől mentes, bár bensőmben ébred némi komorság, ahogy értelmet nyernek a kőbe zárt sorok. Némelyik hant mellett hosszabb ideig megállok és elolvasom a neveket is, melyek mind idegenül csengenek, mégis valahol megérintenek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=723740#post723740][b]Emerald Stone - 2018.05.22. 10:14[/b][/url]

El is felejtettem már milyen kis távolságok és zegzugos utcák vannak a faluban, melyek meglepő módon vezetnek el ide-oda. Tegnapelőtt érkeztem meg, és most eljöttem, hogy megnézzem hol fogok majd dolgozni, s, hogy felfedezzem mi is változott a településen, amióta utoljára itt jártam diákként. Élek a gyanuperrel, hogy olyan részén kötöttem ki, ahová most semmiképp sem állt szándékomban ellátogatni. A temető kapuja előtt szálegyenes termetem, sötét, hosszú, kibontott hajam, gyászfekete kosztümöm akár azt a látszatot is keltheti, hogy okkal érkeztem, pedig valójában erről tényleg egyáltalán szó sincs. De ha már a végzet hatalma erre vezetett engem, annak oka van, így betérek. Keresztet vetek, majd átlépek a sírkert bejáratán. Neveltetésem részét képezte a vallás és a mágia, előbbiből azonban mára már csak néhány gesztus és a lelkem mélyébe rejtett hit maradt, míg a mágia átszövi mindennapjaimat, így most is zsebemben pihen pálcám, ahogy szinte mindig. Az emlékművek közt sétálva régi szokásom szerint olvasgatom a kövekre vésett sorokat. A verseket, a búcsú, az Úr, vagy épp az örökkévalóság szavait. Lassan lépkedek, arcom érzelmektől mentes, bár bensőmben ébred némi komorság, ahogy értelmet nyernek a kőbe zárt sorok. Némelyik hant mellett hosszabb ideig megállok és elolvasom a neveket is, melyek mind idegenül csengenek, mégis valahol megérintenek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=723799#post723799][b]Maróti Fanni - 2018.05.23. 07:20[/b][/url]

Nagyapám sírja előtt állva újra elfog az a melengetően biztonságos érzés, amit korábban csak akkor tapasztaltam, mikor a kezét fogva mellette sétálhattam. Igaz lehet, bárki is mondta, hogy a sírok az élőknek vannak, nem a holtaknak.
Adél múltkor a szememre vetette, hogy Noel kedvéért fel fogok hagyni a festéssel, és bár a beszélgetés során sárkányok gyomráról, meg sárkányfiókákról is szó volt, ami még hihetetlenebbé tette számomra a dolgot, tudom, hogy félt engem, és minden szavát komolyan gondolja. És néha én is úgy érzem, hogy aggodalma nem alaptalan. Nem hiszem, hogy fel tudnám adni érte önmagamat, de egy különösen elborult pillanatomban, amikor nem létezik rajtunk kívül semmi a világon, talán képes lennék igent mondani valamire, ami mégiscsak odáig vezet, hogy le kell mondanom a festésről.
Elkomorodva simítok végig a mohos kövön a Maróti felirat alatt. Egyiket sem akarom elengedni, sem Noelt, sem a festést, és eddig nem is gondoltam, hogy választanom kellene. Persze rengeteg minden mást is csinálhatnék még ezen kívül, biztosan képes lennék "rendes" szakmát tanulni, de az kicsit olyan lenne, mintha cserbenhagynám a papát. Akkor is, ha ő ilyet soha nem mondott volna nekem. Felőle lehetne belőlem bárki és csinálhatnék bármit, a szemében én a legkisebb unokája maradnék.
Elszoruló torokkal fordulok el a sírkőtől, és elindulok kifelé a temetőből. Ha még sokáig maradok, biztosan elbőgöm magam, pedig azt hittem, már régen feldolgoztam a veszteséget. Feleúton futok össze a halál angyalával. Mivel szomorúnak tűnik és fekete ruha van rajta, megértően sajnálkozó tekintettel fordulok felé, majd bólintok és mikor ellépek mellette halkan odaszólok:
 - Részvétem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=723815#post723815][b]Emerald Stone - 2018.05.23. 16:14[/b][/url]

 Alig hittem, hogy ez is eljöhet még. Egy temetőben sétálgatok, ahelyett, hogy ügyeimet intézném, hogy életemet próbálnám újra felépíteni. Ellustultam talán, pedig sosem volt rám jellemző a restség. Ez a fő bűn kimaradt, ahogy a maradék hatból is jó néhány. Falánk sosem voltam, mindig annyit eszem, hogy ne éhezzek. Buja, kapzsi és irígy csak annyira, ami még bőven az egészséges határértéken belül van. A haragot tudom kezelni, dühömet hűvös arcom mögé rejtem és mindig találok módot levezetésére. Talán egyedül a kevélység az melybe munkám miatt belesodródtam néha, de azzal is el fogok számolni, ahogyan minden más vétkemmel. Kezdetnek ahelyett, hogy önmagammal szemben, álszent módon folytattam volna ügyvédi karrierem, vagy röghözkötött módon átvettem volna a szálloda vezetését inkább felégettem magam mögött minden hidat és Bogolyfalvára jöttem. Néha jobb vissza sem nézve haladni előre. Az egyik sír mellett időzöm, s egy ideje már csak merengve szemlélem a hantot, amikor egy fiatal nő lép el mellettem és részvétet kíván, legalábbis azt hiszem. Szava halk, mintha bánat súlya nehezedne rá. - Önnek is - szólalok meg, ám az én reakciómból az érzelmek teljesen hiányoznak, csak zöld lélektükreimben venni észre némi nyomát a szomorúság hirtelen eloszló felhőjének. Nem látom értelmét elmagyarázni, hogy csak a véletlen hozott a temetőbe, vagy, hogy a fekete az egyik kedvenc színem és bár gyászjel, főleg itt, számomra inkább jelent szilárdságot és megközelíthetetlenséget. A tárgyalóteremben a szürkével a kékkel és a zölddel együtt bizalmat ébreszt, nyugtat vagy épp reményt ad. Ez is olyan trükk, melyre az élet megtanított. A nőt nézem, a hajában lévő kék sávozást. -Levita? - asszociálok az egyik iskolai házra azonnal. Rég volt, de nem olyan messzei időben amikor én is azokat a padokat koptattam, csak épp a Rellonban. Kis adag nosztalgia, csipetnyi emlékezéssel elkeverve ad furcsa ízt torkomnak. Nem kavar fel, arcom továbbra is holdhalovány és rezzenéstelen marad. Hűvös nyugalmam kevéssé szítja már diákéveim elém futó memoriterszalagja, mégis hallhatón ejtettem ki a szót.